Harry Potter és az elfeledett bűbáj
XVII. fejezet: Roxmorts őrei
Harry az elkövetkező napokban igyekezett kerülni
Colint – jobban, mint azelőtt. Úgy érezte, ha összefutna a fiúval, akaratlanul
is kitekerné a nyakát. Ha ez nem lett volna elég, Angelina elől is bujkálnia
kellett, a lány ugyanis csapatkapitányi kötelességének érezte, hogy megpróbálja
azt, ami ezeddig Mrs. Weasley-nek sem sikerült: jó útra terelni Fredet és
George-ot. Ebbe Harryt is be kívánta vonni, aki hiába magyarázta neki, hogy
esélye nincs e nemes végcél elérésére – a lány nem adta fel. Még McGalagonyt is
megkérte, hogy beszéljen a fejükkel – aki, mint szigorúan-lelkes kviddics
szurkoló, természetesen bele is egyezett. Ennek eredményeként Harry, Fred és
George egyik péntek este húsz hosszú percen keresztül hallgatták házvezetőjük
fejtágítással egybekötött fejmosását.
Harry első idei kviddics edzésén megtartották a csapat két ideiglenes
terelőjének válogatását is. A jelentkezők egytől-egyig magabiztosan szálltak
fel seprűjükre, ám mikor Angelina a levegőbe engedte a gurkókat, teljesen
csődöt mondtak. Volt, aki ötödik próbálkozásra sem találta el a goromba labdát,
de olyan is előfordult, hogy valaki inkább menekült előle, minthogy elütötte
volna. Több jelentkezőt a gyengélkedőre is kellett kísérni – a gurkók azelőtt
eltalálták őket, mielőtt az ütőjüket felemelhették volna. Végül a végtelennek
tűnő edzés után a hetedikes Tom Wrightra és Graham Burke-re esett a választás.
A válogatás alatt egyszer sem estek le a seprűjükről, és még a gurkókat is
sikerült eltalálniuk nagyritkán – ami ez esetben kirívóan jó teljesítmények
számított.
Harry az edzéseken úgy szárnyalt, mint soha azelőtt. Úgy érezte, az az energia,
amit nem volt alkalma felhasználni októberben, most dupla lendületet adott
neki. Olyan könnyedén cikázott a többi játékos között, mintha ott sem lennének.
Nem érdekelte a csípős őszi idő, vagy az arra tévedő fújoló mardekárosok
zajongása. Egy dolog számított csupán: újra a Tűzvillámján szelhette a levegőt.
Angeline nem győzte dicsérni a teljesítményét.
– Gyönyörű fordulás, Potter! Csak így
tovább! Ha élesben is így szerepelsz majd, az ellenfelünknek esélye sem lesz!
Mindenki nagy örömére Dean is rálépett a fejlődés ösvényére, és egyre
eredményesebben hárította Angelina, Katie és Alicia dobásait.
A csapat második meccsét végül a hónap végére írták ki a Hugrabug ellen. Harry
ezúttal boldogan bandukolt az öltözők felé az összecsapás előtt. Egyáltalán nem
volt ideges, sőt, inkább várta a pillanatot, mikor végre a magasba emelkedhet a
seprűjén. Ezzel azonban nem mindenki volt így a csapatban. Dean idegesen
járkált fel s alá az öltözőben, két új terelőjük pedig egymást támasztva,
holtra vált arccal várta a meccs kezdetét. Angelina sem volt épp rózsás
hangulatban, még beszédet sem tartott, ahogy azt elődje, Oliver mindig tette.
Mikor aztán kivonultak a pályára, s felhangzott Madam Hooch sípja, Harry, mint
a nyíl, úgy lőtt ki a levegőbe. Az ősz ezúttal megkegyelmezett mind a
játékosoknak, mind a népes szurkolótábornak, és kellemes napfénnyel hintette be
a tájat. A szél sem fújt, a Tiltott Rengeteg fái mozdulatlan figyelték a levegőben
repkedő két csapat összecsapását. Harry a cikesz után kutatva szelte a levegőt
a többiek felett. Ugyanezt tette a Hugrabug fogója is – bár jóval lassabban. Harry
fél füllel azért hallgatta Lee Jordan kommentárját, miszerint Katie máris
megszerezte a vezetést a csapatnak.
–… hogy a szalamandra egye meg, mi a
fenét művel Burke azzal az ütővel? – tört ki hirtelen Lee-ből. – Kis híján
leütötte Aliciát a seprűjéről! A gurkókat ütögesd haver, ne a csapattársad!
Elnézést, tanárnő, de ez a…
Harry a mondat végét már nem hallotta (bár nagyon is el tudta képzelni), ekkor
ugyanis kiszúrta a pálya
közepén repkedő aranycikeszt. Süvítve indult az apró
labda irányába, és mielőtt a Hugrabug fogója akárcsak megfordíthatta volna a seprűjét,
Harry markában már ott ficánkolt a cikesz. Boldogan emelte a magasba az
aranylabdát, mire a griffendéles szurkolótábor dobhártyaszaggató ünneplésbe
kezdett.
– Elkapta! – üvöltötte Lee. – Harry
Potter elkapta a cikeszt! Ezzel a Griffendél győzött 160-0-ra!
A meccs után Harry még napokig fogadta a
gratulációkat. Mint az kiderült ugyanis, rekordot döntött: a Roxfort
történetében ő kapta el leggyorsabban az aranycikeszt a sípszó megszólalása
után.
– Dumbledore igazán adhatna valami díjat
ezért! – Ron még a következő héten is erről beszélt. – Elvégre rekordot
döntöttél! A mugliknál ilyenkor szokás valami díjat kapni, nem igaz, Hermione?
Legalább egy oklevelet, vagy mit tudom én…
– Jaj, ne! – nyögött fel mellettük
Hermione, a hirdetőtáblát tanulmányozva. – Most lesz a roxmortsi hétvége.
– Hogy érted, hogy jaj, ne? – Ron
megütközve nézett a lányra. – Inkább juhé, végre lemehetünk Roxmortsba.
– Nem, mert hétfőre el kell készítenem a
számmisztika esszémet. És még a bűbájtan jegyzetet sem fejeztem be! – Azzal
Hermione kétségbeesetten felviharzott a lányok hálótermébe.
Ron fejcsóválva nézett utána.
– Néha azt hiszem, ezt már kezeltetnie
kéne.
Szerencsére kiderült, hogy Hermione „lecke-válsága”
mégsem volt olyan súlyos, mint ahogy azt a lány először gondolta, így aztán
szombat délelőtt már nyugodtan válogathattak a Mézesfalás plafonig érő
kínálatából. A roxfortosok által kedvelt bolt telis tele volt ínycsiklandó
nyalánkságokkal. Különböző színű és formájú cukrok, karamelltömbök, a muglik
számára ismeretlen édességek, és százféle csokoládé, melyek nem csak ízükben
különböztek. Akadt köztük olyan, amitől elfogyasztójának egy időre befeketedtek
a fogai („Garantált a sötét vigyor!”), vagy olyan, amiből, ha az ember egy
kockát is evett, utána órákig bármit is kóstolt, azt csokoládénak érzett –
legyen az fűszeres oldalas, vagy csak egy fej saláta.
– Ezt még nem is kóstoltam. – Ron
érdeklődve tanulmányozott egy méregzöld színű gumicukorszalagot az „Újdonságok”
feliratú polcnál.
Végül, több mint egy órányi nézelődés után, Harry vett egy csomag színes
rágcsálnivalót, Hermione bezsebelt pár csokibékát és mézes cukrot, Ron pedig vásárolt
egy csomagot az újdonságokból.
– Most hová? – kérdezte a fiú egy kék
gyík formájú édességet majszolva.
– Elnézhetnénk a Szellemszállás felé –
vetette fel az ötletet Harry, de Hermione a fejét rázta.
– Az a falu végén van. Inkább üljünk be
a Három Seprűbe!
– Miért baj az, ha a Szellemszállás a… –
Harry mielőtt befejezte volna saját kérdését, már tudta rá a választ.
– Ugyan már, Hermione! – tört ki kissé
felháborodottan. – Komolyan azt hiszed, hogy valaki rám veti magát valamelyik
kirakat mögül?
– Én csak arra utaltam, hogy szívesen
innék egy üveg vajsört – tért ki a válasz elől Hermione, majd elindult a Három
Seprű bejárata felé.
– Na persze – morogta Harry, de azért
lopva körülnézett.
A kocsma dugig volt emberekkel, Madam Rosmerta
eszeveszett tempóban rohangált az asztalok között, hogy az összes vendégét
kiszolgálhassa.
– Annak a mihaszna Elbertnek is pont ma
kellett szabadságra mennie – dühöngött magában, miközben elsietett Harryék
mellett.
– Nézzétek, ott van még hely – mutatott
a helyiség másik felébe Hermione. Az üres asztalt egy jókora italtócsa
borította, de a lány egy varázsigével és egy pálcasuhintással letisztította a
kopott bútordarabot.
– Remek – motyogta Ron, majd lehuppant
az egyik székre.
– Ülj csak le nyugodtan! – szólalt meg
Hermione epésen. – Majd én rendelek. – Azzal a kocsmában fel-alá szánkázó Madam
Rosmerta után eredt.
– Egész finom ez a zöld izé – jegyezte
meg Ron, mint aki észre se vette Hermione sértődött hangsúlyát. – Nem kóstolod
meg? – kérdezte Harryt, és felé nyújtott egy zöld szalagdarabot.
– Nem kösz.
Hermione alig egy perc múlva vissza is tért – üres kézzel.
– Madam Rosmerta azt mondta még legalább
húsz perc, míg megkapjuk az italainkat.
– Csak kibírjuk – vont vállat Harry, a
mellettük lévő asztalnál ülő vendégek felé pillantva. Hermione eszébe jutatta
keresztapja és Lupin szavait, így önkéntelenül is azon kapta magát, hogy
tüzetesebben megnézi a körülöttük mozgó varázslókat és boszorkányokat.
– Addig mondjuk… – Ron mondanivalójának
további részét hallva Harry meglepetten kapta fel a fejét.
– Tessék? – kérdezett vissza meghökkenve
Hermione is.
– Né kasc tza matdnom, ygoh gidda
knántahzumakmálliv. Nav malán akcok. – Ron kérdő tekintettel nézett végig
barátain. – Im nav?
– Ron egy szót sem értünk abból, amit mondasz
– szólalt meg kissé ijedten Hermione.
– Im za, ygoh yge tózs mes ketetré?
– Nem értjük, amit mondasz – ismételte
meg Harry. – Mintha nem… mintha egy másik nyelven beszélnél…
– Késset? – Ron értetlenséggel, vegyes
türelmetlenséggel ráncolta a homlokát.
– Á, te is megkóstoltad a visszatekerő-cukorszalagot?
– kérdezte egy jókedvű, és egyben igencsak ismerős hang Harry háta mögül.
Bastian Bloodworth széles vigyorral az arcán biccentett a felé forduló fiúnak.
– Szervusz, Harry! – kacsintott a
mellette álló mosolygós tekintetű Fabian is.
– Üdv – köszönt vissza Harry
bizonytalanul a két varázslónak. Bizonyára ők azok a bizonyos őrök, akiket
Sirius említett – eszmélt fel magában. Ezek szerint nem tévedett nagyot, mikor
annak idején azt gondolta, hogy a sarkában lesznek abban a pillanatban, ahogy
belép Roxmortsba.
– Megengeditek, hogy csatlakozzunk? –
kérdezte Bastian udvariasan.
– Persze – bólintott Harry. – De nincs
elég szék…
Mire azonban befejezte a mondatot Fabian már egy apró pálcamozdulattal
elővarázsolt két egyszerű ülőalkalmatosságot.
– Jaj, milyen neveletlenek is vagyunk –
csóválta fejét Bastian, miközben letelepedtek Harryvel szemben. – A nevem Bastian
Bloodworth – fordult Hermione és Ron felé. – Ő pedig itt Fabian Nequam. Ti
pedig bizonyára Hermione Granger és Ron Weasley.
Fabian biccentett a két gyerek felé, mire Ron érthetetlenül motyogott valamit,
Hermione pedig feltűnően pirospozsgás arccal elmormolt egy „örvendek”et.
– Nem isztok semmit? – kérdezte
meglepetten Bastian.
Ron megpróbált válaszolni, de csak érthetetlen szavak hagyták el a száját.
– Most egy ideig még ne próbálj meg
beszélni – javasolta Fabian. – A visszatekerő-gumiszalagtól minden szót
visszafelé ejtesz ki. Nem kell aggódni, viszonylag rövid időn belül elmúlik a
hatása – tette hozzá, Ron rémült arca láttán.
– Szóval, italok?
– Madam Rosmerta azt mondat, még várnunk
kell – felelte Harry.
– Értem. – Bastian arcán ravasz mosoly
suhant át. – Ebben az esetben… – Körbepillantott, majd a megfelelő pillanatban
finoman elkapta a pont mellettük elsiető Madam Rosmerta karját.
– Szép napot Rosmerta, drágám – köszönt
mézesmázos hangon.
– Bastian… oh és persze Fabian. Ezen a
héten már másodszor, szinte már elkényeztetnek…
A boszorkány szavai most lágyabban csengtek a megszokottnál, és Harry lemerte
volna fogadni, hogy az arca immáron már nem csupán az ide-oda futkosástól
piroslik.
– Jönnénk mi többször is, ha lenne rá
alkalmunk – csevegett tovább Bastian.
– Meghiszem azt. – Madam Rosmerta, a
mindig délceg és határozott asszonyság, egy pillanat alatt változott át zavartan
pislogó, félénk hölgyeménnyé.
– Rosmerta kedvesem, legyen olyan
szíves, és hozzon nekünk két pohárka lángnyelv whiskey-t, fiatal barátainknak
pedig… – itt Harryre pillantott – Mit innátok?
– Vajsört.
– Remek, szóval fiatal barátainknak
pedig három korsó vajsört – fejezte be a rendelést.
Harry csak most vette észre, hogy Bastian még mindig Madam Rosmerta karján
tartja a kezét, a boszorkányon azonban egyáltalán nem látszott, hogy zavarta
volna az érintés.
Kérdőn pillantott barátaira, de a jelenleg normális beszédre képtelen Ron csak
a vállát vonogatta, míg Hermione ámulattal átitatott tekintettel figyelte a
cseverésző Bastiant. Fabian a szemét forgatva kuncogott társa mellett – úgy
tűnt, a jelenet egyáltalán nem szokatlan számára.
– Máris hozom – pihegte Madam Rosmerta,
majd elsietett a pult irányába.
– Szegény teremtés – csóválta a fejét a
vigyorgó Fabian. – Igazán leszokhatnál már erről.
– Bizonyos képességek azért adattak meg
nekünk, hogy használjuk – jegyezte meg Bastian.
– Rendkívül fennkölt – nevetett Fabian.
– Ki mondta?
– Én – húzta ki magát színpadiasan
Bastian.
– Milyen képesség? – Harry nem bírta ki,
hogy ne tegye fel a kérdést.
– Nos, fogalmazzunk úgy, hogy felmenőim
között szerepelt egy különleges tulajdonságokkal felruházott egyén, akiktől én
is örököltem bizonyos képesség…
– A bájolgást én nem nevezném
képességnek Bastian – szólt közbe Fabian.
– Bájolgást? – Harry és barátai
értetlenül néztek a két varázslóra.
– Én inkább a meggyőzés képességének
hívnám – magyarázta Bastian.
Fabian hangosan megköszörülte a torkát, és Harry biztosan hallani vélte, hogy a
varázslónak a „bájgúnár” szó hagyja el a száját. Bastian oda sem fordulva
legyintett rá, majd folytatta.
– Befolyásolni tudom bizonyos emberek
döntéseit és érzéseit.
– A „bizonyos emberek” kifejezés alatt
természetesen nőket kell érteni – jegyezte meg Fabian. – Csakhogy félreértés ne
essék…
– Úgy érzem, elöntött a féltékenység,
drága Fabian – duruzsolta Bastian.
– Féltékeny a véla dédanyád! – mordult
fel Fabian. – Zoé ki is átkozna a kerti törpék közé… Már így is nehezen viseli,
hogy keveset vagyok otthon.
– Ki az a Zoé? – kérdezte Harry
kíváncsian.
– A felesége – felelte barátja helyett
Bastian, majd Fabianhoz fordulva folytatta. – Hidd el, én hamarabb változtatnálak
kacsacsőrű emlőssé, minthogy Zoé megtudná. Egyébként majd megenyhül. Terhesen
minden nő veszít egy kicsit a tűrőképességéből, Zoé meg aztán különösen nehéz
eset.
– Te aztán biztos tudod – mondta kissé
gunyoros hangon Fabian.
– Én ne tudnám? – kérdezte vissza
nevetve Bastian. – Elvégre az én húgom.
– És itt is vannak az italok. Három
vajsör a fiataloknak, két lángnyelv whiskey az uraknak – Madam Rosmerta letett
eléjük egy jókora tálat. – Csak szóljanak, ha mást is szeretnének!
– Azonnal Rosmerta, kedvesem. – Bastian még
megajándékozta egy félszeg mosollyal a boszorkányt, aki ezek után feltűnően
nagyokat sóhajtva távozott Harryék asztalától.
– Ze sroyg tlov – szólalt meg Ron, majd
barátai kérdő tekintetét látván, a hangsúlyából ítélve valami igencsak cifrát
mondott.
– Ne aggódj, eddig sosem bizonyult
maradandónak a hatása – próbálta vigasztalni Bastian, ám épp az ellenkezőjét
érte el. Ron elkeseredett arckifejezéssel az asztalra bukott, és nem próbált
meg többet megszólalni.
Harry, most, hogy alkalma nyílt rá, érdeklődve nézett végig a két fiatal
varázslón. A két férfi húszas évei végén járhatott, ám szemükben gyermeki
csintalanság csillogott. Bastian egy fél fejjel magasabb, és szikárabb volt
barátjánál, míg a szőke Fabian szélesebb vállakkal büszkélkedhetett. Bastian
jóképűsége már-már a fiatal Siriuséval vetekedett – ha nem tett túl rajta.
Harry biztosra vette, hogy ez is nagyban hozzájárult a varázsló „bájolgási”
tehetségéhez, és egyben Madam Rosmerta és Hermione pirospozsgás arcához, és
szokatlan viselkedéséhez. A két varázsló mugli ruhájukat ezúttal sötét talárra
cserélte. Egy valami azonban hiányzott a képből.
– Hol van a kaméleon? – bökte ki végül
Harry.
– Zhoko alszik – felelte Bastian, és
talárja zsebére mutatott, mintegy meghatározva a kaméleon jelenlegi
tartózkodási helyét. – De bizonyára örömmel hallaná, hogy a híres Harry Potter
emlékezett rá. Büszke egy jószág.
– Megtalálták már a halálfalókat? –
Hermione gyors témaváltása egy pillanatra ledöbbentette az asztaltársaságot –
még Ron is felkapta a fejét.
– Talán jobb lenne, ha ezt nem itt
beszélnénk meg – jegyezte meg Bastian komoran.
– Megoldható. – Fabian lopva
körbepillantott, majd intett egyet a pálcájával (Harry azt se vette észre,
mikor vette elő), és elmormolt magában egy rövidke varázsigét. – Így már senki
nem hall minket – jelentette ki elégedetten a művelet végeztével.
– Bocsánat a kérdésért, én nem… – szabadkozott
Hermione, de Bastian leintette.
– Semmi gond. Én kérek elnézését a
modorom miatt. Tudjátok, mostanában kissé feszültebbek vagyunk a megszokottnál.
Arnouldot, te a nyáron találkoztál vele Harry – biccentett a fiú felé –, múlt
héten kirúgták a minisztériumból. A főnöke rajta kapta amint a régi akták
között kutakodott. Persze, Caramelnek több se kellett, amint a fülébe jutott a
dolog, rögtön menesztette szegény flótást. Így aztán csak Arthur, Fabian és én
maradtunk a minisztériumban, akik hisznek Dumbledore-nak, ezért kétszer olyan
óvatosnak kell lennünk.
– Ami a kérdésedet illeti – vette át a
szót Fabian –, nem, még nem találtuk meg őket. De nem kell aggódnotok, a
környékre még nem tették be a lábukat.
– Én nem aggódom – jegyezte meg Harry
könnyed hangsúllyal.
– Pedig nem ártana – pirított rá
Hermione. Úgy tűnt, visszatért a bátorsága, amit Bastian és Fabian feltűnésével
mintha elvesztett volna egy rövid időre.
– Hermione, te is hallottad! Nem jártak
itt – ellenkezett Harry.
– Eddig! – sziszegte a lány, és úgy az
asztalra csapta vajsörös korsóját, hogy az ital fele a bútorra loccsant.
– Talán beszélgessünk kellemesebb
témáról – vetette fel Fabian. – Higgyétek el, semmi fontos nem történt, mióta
találkoztatok Siriusszal és Remusszal. Igen, természetesen tudunk róla – mondta
Harryék csodálkozó arcát látva.
– Harry, hallom rekordot döntöttél a
legutóbbi kviddics meccsen. – Úgy tűnt, Bastian megpróbál békésebb témák felé
evickélni. – Hány percbe telt pontosan, hogy elkapd a cikeszt?
– Négy perc két másodperc – felelte Harry,
miután egy utolsó dühös pillantást váltott Hermionéval.
– Nem semmi – szólalt meg elismerően
Fabian. – Húsz másodperccel rávertél Bastianra.
– Nem értem… maga volt… – Harry meglepődve
nézett fel a varázslóra.
– Bizony, eddig én tartottam a rekordot,
és tegezzetek minket nyugodtan – biccentett szórakozottan Bastian. – A Hollóhát fogója voltam. Jó kis meccs volt az
– sóhajtott nosztalgiázva. – Fabiannak aznap a karját sem kellett felemelnie.
– Én őrző voltam – magyarázta az
említett.
– A földbe döngöltük a Griffendélt – folytatta
a visszaemlékezést Bastian –, és persze megnyertük a kviddics kupát is. Bocs –
tette hozzá a három griffendéles szemrehányó pillantása láttán.
Mire Harry végzett vajsöre elfogyasztásával Bastian több olyan repülési cselt
is elmagyarázott neki, amikről azelőtt még sosem hallott.
–… az utolsó pillanatban aztán lebuksz,
ezzel elkerülve az ütközést, a téged követő fogónak azonban már nem lesz rá
ideje, és így csúnyát koppan majd a karikákon. Az egyik meccsünkön többször is
eljátszottam ezt azzal az idióta mardekáros fogóval. Mondanom se kell,
mindannyiszor bevette, és rácsavarodott a karikákra – mesélte nevetve. – Ezt a
cselt egyébként Anderson-féle karikára vezetésnek hívják. Igencsak hasznos
mutatvány.
– Harry, ezt muszáj eljátszanod
Malfoyjal! – szólalt meg Ron, mindenki (de leginkább saját maga) megkönnyebbülésére
– ezúttal érthetően.
– Látod, nem kell aggódni, minden
cukornak elmúlik a hatása… előbb vagy utóbb – vonta meg a vállát Fabian.
– De azért igazán kirakhattak volna
valami figyelmeztetést – jegyezte meg mogorván Ron.
– És akkor hol a meglepetés? – nevetett
fel a szőke varázsló.
– Nocsak, nocsak – szólalt meg tettetett
csodálkozással Bastian – felébredt a mi álomszuszék hüllőnk.
Mire a mondat végére ért Zhoko már fel is mászott a vállára. Az állat szemei
azon nyomban mozgásba
lendültek, és szkenner módjára vizslatták végig a
helyiség minden egyes pontját. A kaméleon akkor épp kékes-fekete árnyalatban
pompázott.
– Hol lehet ilyen állatot kapni? – Ron
leesett állal figyelte a színes hüllő minden mozdulatát.
– Ebben az országban nem tudom – felelte
Bastian. – Én egy Afrikai utam során vettem még évekkel ezelőtt. Levelet
küldeni ugyan nem lehet vele, de rendkívül hasznos és okos jószág. – A varázsló
kedveskedve megvakargatta a kaméleon állát. – Sokszor hamarabb látja a
veszélyt, mint mi tennénk. Nem egyszer mentette már meg az életünket.
– Még a fekete mágiát űző varázslók és
boszorkányok sem bújhatnak el Zhoko tekintete elől – bólintott rá mosolyogva
Fabian.
– Veszélyes aurornak lenni? – kérdezte
Harry. Az utóbbi időben egyre inkább érdekelni kezdte az említett hivatás.
– Nem egy életbiztosítás – válaszolta
egy vállrándítással kísérve Fabian. – Bár Tudjukki bukása óta nem történt
haláleset, de még így sem veszélytelen. Valamiért senki nem szeretne huzamosabb
időre Azkabanba költözni.
– És persze bekerülni sem egyszerű –
vette át a szót Bastian. – Minimum öt R.A.V.A.SZ. szükséges hozzá, és utána még
ott a hosszú és nehéz kiképzés.
– Öt R.A.V.A.SZ.? – nyögött fel Ron. –
De hiszen azt lehetetlen teljesíteni.
– Nem lehetetlen, csak tanulni kell –
jelentette ki határozottan Hermione.
– Ki gondolta volna… – jegyezte meg Ron
gúnyosan.
Fabian az órájára pillantott, és mielőtt Harry feltehette volna további
kérdéseit az auror szakmáról, így szólt:
– Ne haragudjatok, de most sajnos
mennünk kell. Pár perc múlva érkezik a váltás, és muszáj tájékoztatnunk őket.
Örültem, hogy találkoztunk – biccentett barátságosan.
– Én szintúgy – kacsintott Bastian, majd
a búcsúzkodást követően a két varázsló Zhoko kíséretében kisétált a Három Seprű
ajtaján.