HP XV. fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj


XV. fejezet: Tapmancs és Holdsáp

Harry felvágtatott a rozoga lépcsőn, és keresztapja karjaiba vetette magát. Szívét olyan melegség járta át, mintha megivott volna egy korsó forró vajsört.

 – Szervusz, Harry! – kacagott Sirius. – Hermione, Ron. – Egy-egy biccentéssel köszöntötte a lépcső alján álló két megszeppent gyereket.

  – Gyertek, menjünk beljebb! – invitálta őket Lupin, majd miután kezet rázott Harryvel és Ronnal, mosolyogva üdvözölte Hermionét, aztán beterelték őket az egyik emeleti szobába.

Ez a helyiség kisebb volt, mint az, ahol tavaly évvégén azok a bizonyos ominózus események lejátszódtak. Azzal a szobával ellentétben, ez világosabb volt, ablakairól ugyanis hiányzott néhány deszka, így beszűrődött egy kevéske napfény. A nyikorgó ajtóval szemben egy újnak tűnő asztal és öt szék várta őket – minden bizonnyal a két férfi még érkezésük előtt varázsolta ide, a romos környezetbe egyáltalán nem illő bútorokat.

Harry nem számított rá, hogy Lupinnal is találkoznak majd, de őszintén örült a jelenlétének. A férfi ugyanazt a kopott talárt viselte, amit már tanárként is hordott, de ruhadarab most jól láthatóan jobban lógott rajta, mint azelőtt. Harry mikor tüzetesebben is végignézett apja két legjobb barátján döbbenten konstatálta, hogy arcuk beesettebb volt, mint mikor utoljára látta őket. Mind Sirius, mind Lupin arcát több hetes borosta takarta, és szemük alatt sötét karikák árulkodtak kialvatlanságukról.

Letelepedtek a szoba közepén álló kerek asztal köré. Lupin egy táskából kivett öt darab poharat és két üveg hideg töklevet, majd mindenkinek töltött.

 – Így mégis csak kellemesebb – mondta barátságos mosollyal.

Harry néhány korttyal eltüntette az italt. Izgatottan várta a két férfi beszámolóját, ám csalódnia kellett.

 – Mielőtt belevágnánk, kérlek, meséljetek kicsit erről a Solomonról – kezdte Sirius. – Nem igazán értem ezt az eltiltás dolgot. Ne aggódj, Harry, utána mi is mindent elmesélünk – tette hozzá, olvasva keresztfia arcáról.

 – Rendben – bólintott Harry kissé kedveszegetten. – Igazából nincs túl sok mesélnivaló róla. Kitalálta, hogy azokat, akik az adott hónapban a legtöbb pontot veszítik, a következő hóra eltilt minden külön programról és szakkörtől. Egyébként kiderült, hogy nem is olyan rosszindulatú, mint elsőre gondoltuk. Sőt kifejezetten…

 – Kedves – nyögte be Ron vigyorogva. Büntetése most sem maradt el. Hermione az első keze ügyébe akadó dologgal, a tökleves üveg dugójával dobta fejbe – ahhoz ugyanis, hogy oldalba bokszolhassa a fiút, túl messze ült tőle.

 – Kedves? – Sirius és Lupin értetlenkedve figyelte a jelenetet.

 – Mielőtt elindultunk volna ide, találkoztunk vele – magyarázta Harry. – Gratulált Hermionénak, amiért ő szerezte a legtöbb pontot a Griffendélnek.

 – És megmentett minket Pitontól – tette hozzá Ron, homlokát dörzsölgetve (ott találta el ugyanis Hermione kitűnően irányzott dugója).

 – Ezt hogy érted? – kérdezte érdeklődve Lupin.

 – Hát miközben arra vártunk, hogy a többiek elinduljanak, megjelent Piton, és öt pontot levont Harrytől egy mondvacsinált ok miatt, ötöt pedig tőlem, mert meg akartam mondani neki, hogy ezt nem teheti. – Ron peckesen kihúzta magát, mint aki rettentő büszke Piton elleni teljesítményére.

 – Alattomos féreg – morogta Sirius, és dühödten ökölbe szorított a kezét. – Legszívesebben…

 – Nyugalom – csitította Lupin. –  És hogyan került a képbe Solomon?

 – Arra sétált – vette át a szót Hermione. – Ami mondjuk különös, mert az étkezések kivételével eddig sosem láttuk…A lényeg, hogy kicsit összeszólalkozott Pitonnal.

 – Kicsit? – szólt közbe Ron. – Úgy tűnt, ott helyben egymás torkának ugranak.

 – Solomon megjegyezte, hogy Piton viselkedése félreértésre akad okot, és valaki esetleg úgy vélné, hogy merő rosszindulatból von le pontokat tőlünk – magyarázta Harry. – Ami mondjuk igaz is – tette hozzá keserűen.

 – Különösen most. Ezért is kerültünk Solomon listájára – folytatta Ron. – Év eleje óta teljesen rá van kattanva Harryre. Múltkor azért vont le pontot tőle, mert azt mondta „egészségedre”, mikor Dean tüsszentett. Azt állította, hogy ezzel megzavarta az óra menetét – mesélte felháborodva. – Kész elmeháborodott!

 – Csak kerüljön a kezem közé – morogta Sirius, olyan hangon, ami még annak a hatalmas kutyának is becsületére vált volna, amivé alakulni tudott. – Majd beszélek a fejével… ha előbb le nem harapom…

 – Ha valaki beszél vele, az én leszek. Van egy olyan érzésem, hogy te csak rontanál a helyzeten, Tapmancs barátom – jelentette ki Lupin mosollyal az arcán. – De most térjünk vissza Solomonhoz. Szóval a nagytermi étkezéseken kívül most találkoztatok vele először?

 – Igen – bólintott Harry. – George és Fred mindent megtettek, hogy előcsalogassák, de csak Fricset sikerült az őrületbe kergetniük.

 – Az nem nagy teljesítmény. Frics sosem volt normális – dörmögte Ron.

 – Miért fontos, hogy láttuk-e már máshol? – kérdezte Hermione összevont szemöldökkel.

 – Csak kíváncsiak voltunk – vont vállat Sirius. A két varázsló sokatmondó pillantást váltott egymással, majd Lupin alig észrevehetően megrázta a fejét. Harry figyelmét nem kerülte el az apró közjáték, ám Sirius következő mondata egy másodperc alatt elfeledtette vele, amit látott.

 – Rendben, azt hiszem, eljött az ideje, hogy most mi meséljünk egy keveset – fogott bele mondandójába. – Először is tudnotok kell, hogy sok részlet még számunkra is ködbe vész. Az elmúlt hetekben rengeteget utaztunk, hogy felkutassunk néhány szökött…

 – Halálfalót. – Harry száján hamarabb kicsúszott a szó, mint hogy meg tudta volna akadályozni.

A két varázsló döbbenten nézett rá.
 – Úgy tudtam, Dumbledore csak azt írta meg neked, hogy visszatértek az országba, azt hogy mi keressük őket…

 – Hagridtól tudjuk – ismerte be Harry.

 – Magunktól jöttünk rá, Hagrid csak megerősítette az elméletünket – javította ki Hermione.

Lupin rosszallóan csóválta a fejét.

 – Kedvelem Hagridot, de néha túl sokat beszél.

 – Ugyan, Remus! Így legalább nem kell a legelején kezdenünk a dolgot – legyintett Sirius. – Nos, mit tudtok pontosan?

 – Igazság szerint nem sok mindent – válaszolt Harry. – Csak azt, hogy Voldemort – itt Ron és Hermione jól láthatóan megborzongott – bukása után néhány halálfaló elmenekült az országból, és most visszajöttek. Hagrid azt mondta, őket keresitek, azokkal a varázslókkal és boszorkányokkal együtt, akik ott voltak a nyáron a Norwood házban, de a céljaikat nem ismeritek. Ahogy azt sem, hogy hányan vannak, és kik ők pontosan.

 – Ez azért elég sok minden, ahhoz képest, amennyit mások tudnak a dologról – jegyezte meg Lupin.

 – Azt is mondta, hogy Caramel nem hallgatott Dumbledore-ra, ezért a háta mögött kell mindent elintézni – egészítette ki Harry mondandóját.

 – Ez így mind igaz, két dolgot kivéve. Egy, pontosan tudjuk, hányan vannak, kettő, pontosan tudjuk kik ők. – Harry lélegzet visszafojtva hallgatta keresztapját.

Sirius matatni kezdett fekete talárja zsebében, és előhalászott néhány gyűrött papírdarabot.

 – Az elmúlt két hónapot azzal töltöttük, hogy elmentünk az összes olyan volt halálfaló otthonába, vagy ismert búvóhelyére, akik Voldemort bukása után elmenekültek az igazságszolgáltatás elől – vette át a szót Lupin. – Végül némi segítséggel leszűkítettük a kört hat volt halálfalóra.

 – Rájuk. – Sirius kipakolta eléjük a zsebéből elővett gyűrött pergameneket, amelyekről kiderült, hogy valójában fényképek. Régi újságkivágások és kopott fotók sorakoztak az asztalon.

 – Ez csak öt. – Hermione kérdőn pillantott Lupinra.

 – Valóban. Hatot mondtam volna? Elnézéséteket kérem, kimerített az utazás – csóvált a fejét a férfi.

 – Úgy gondoltuk, fontos, hogy tudjátok, kik ők. Ugyan Dumbledore gondoskodott az iskola és a környék védelméről, de ha netán kijátsszák az őröket, és bejutnak Roxmortsba…

 – Őröket? – kérdezte Ron.

 – A kastélyba nem tudnak bejutni, de a falu védelme már egyáltalán nem biztosított – magyarázta Lupin. – Dumbledore ezért őröket rendelt Roxmortsba, akik járőröznek, és figyelik a látogatókat.

 – Aurorokat?

 – Nem – rázta a fejét Lupin. – Mint ahogy azt ti is tudjátok, Caramel nem vette komolyan Dumbledore figyelmeztetését, így aurorokat nem vonhattunk be a védelembe. Az őrök azokból a varázslókból és boszorkányokból kerültek ki, akik részt vettek a nyári gyűlésen. Napi váltásban dolgoznak, és őrzik a falut.

 – De miért akarnának a halálfalók idejönni? – Harry kérdőn pillantott keresztapjára.

Sirius futópillantást váltott Lupinnal, és csak azután felelt.

 – Harry, nem ismerjük a céljaikat. Mivel Voldemort volt csatlósai, lehetséges, hogy bosszút terveznek az ellen, aki uruk vesztét okozta.

 – Vagyis ellenem. – Harry magát is meglepte, hogy milyen nemtörődömséggel beszélt.

 – Pontosan – Sirius aggódó tekintettel nézett keresztfiára. – Persze, ez is csak egy elmélet. Egy a sok közül. Azonban Dumbledore, és mi mindannyian, jobbnak láttuk, ha nagyobb figyelmet szentelünk a környék védelmének.

Harry jól tudta, hogy keresztapja csak azért fogalmaz így, nehogy megijessze őt. Biztos volt benne, hogy azok a bizonyos őrök, a sarkában lesznek, ahogy beteszi a lábát Roxmorstba.

 – És kik ők pontosan? – fordult az asztalon fekvő fotók felé.

 – Az a fekete hajú ficsúr, azzal a lenéző fintorral az arcán, Demetrius Drake – Sirius a legszélső képre mutatott. – Egy régi aranyvérű családból származik. Már a Roxfortban is felsőbbrendűnek képzelte magát.

 – Ismertétek?

 – Volt hozzá szerencsénk – felelte Lupin keserűen. – Két évfolyammal járt alattunk.

 – Már akkoriban is undorító egy alak volt – morogta Sirius. – Emlékszel, James egyszer meg is átkozta, mert szándékosan fellökte Lilyt a folyosón.

 – Igen – nevette Lupin. – Ahogy arra is pontosan emlékszem, hogy Lily és James mekkorát veszekedett utána. Az egész klubhelyiség zengett tőlük.

 – Miért? Mi történt? – Harryt e pillanatban már cseppet sem érdekelték a fényképek.

Izgatottan kapott az alkalmon, hogy elcsíphet egy apró darabot szülei roxfortos éveiből.

 – Már hetedikesek voltunk, mikor Demetrius az egyik szünetben szándékosan nekiment Lilynek. Persze több se kellett apádnak, mielőtt még Demetrius a pálcájáért nyúlhatott volna, már seprűnyél hosszúságú orral bukott a padlóra.

 – Két hét büntetőmunkát kapott McGalagonytól – mesélte tovább vigyorogva Sirius. – Apádat persze ez egyáltalán nem zavarta.

 – Édesanyádat viszont annál inkább – vette át a szót Lupin. – Egész álló este vitatkoztak. Lily nem szerette, ha James testőrt játszott mellette.

 – Emlékszem, Lily dühében hozzávágott egy könyvet a fejéhez – nevetett fel Sirius. – James utána egy hétig egy lila puklival a homlokán mászkált. Szándékosan nem tűntette el, megpróbált egy kis lelkiismeret furdalást okozni Lilynek, de persze nem jött be a terve.

 – Sokat veszekedtek? – Harry félt feltenni a kérdést. Mindig is tökéletes párnak képzelte el szüleit, és egy ilyen vita nem igazán illett a róluk alkotott képébe.

 – Persze vitatkoztak néha, de ki nem? Gyerekek voltunk még akkoriban. Higgy nekem, azóta sem láttam náluk tökéletesebb párt. A szüleid tiszte szívből szerették egymást, és egy ilyen veszekedés ezen semmit sem változtatott. – Harry úgy érezte, Sirius olvas a gondolataiban. Hálásan pillantott keresztapjára.

 – No, elég az anekdotákból. Ígérem, mesélünk még hóbortos diákéveinkről, de most térjünk vissza találkozásunk okához. – Sirius a következő fotóra mutatott, majd komorabb hangon folytatta. – Ez itt Reginald Géroux. Dicstelen karrierjének csúcspontja az volt, mikor lemészárolt egy hattagú mugli családot.

A kép egy régi újságból származhatott. Sárga volt és fakó, de ez mit sem tompított a fotón szereplő ősz férfi elvetemült vigyorán. A fogai közt húzódó jókora hézagok, és kiálló arccsontjai csak még visszataszítóbbá tették.

 – Rémes – motyogta félénken Hermione.

 – Én jobb szót is találtam volna rá – dörmögte Ron fintorogva.

 – Ő itt Mortimer Roux, Reginald unokaöccse – vette át a szót Lupin, egy másik kép felé biccentve. –Tizenöt éves korában megmérgezte négy diáktársát. Szerencsére mindannyian túlélték, és Roux-t kicsapták a Roxfortból. Először Azkabanba akarták küldeni, de végül elmebajra hivatkozva gyógykezelés alá került. Természetesen az első adandó alkalommal megszökött, és csatlakozott Voldemorthoz.

Az összes kép közül, ami előttük feküdt, Harry számára Mortimer Roux volt a legijesztőbb. Még Géroux vigyora is eltörpült unokaöccse állatias vicsora mellett. Hosszú fekete haja függönyként keretezte arcát, sötét tekintetében az őrület szikrái izzottak. Mintha nem is ember, hanem valamiféle tébolyodott vadállat szemei néztek volna vissza rá.

 – Ez pedig itt Isabel Villan. Őrült egy nőszemély. Kedvenc játéka volt, hogy mielőtt kivégezte áldozatait, csonttörő átokkal ripityára törte először mindkét karjukat, aztán a lábaikat… – Sirius morogva hátradőlt. – Voldemort bukása után az elsők között menekült el az országból.

Harry elkerekedett szemekkel bámulta a valaha talán családi képként szolgáló fotót. Isabel Villan gyönyörű volt. A valószínűleg egy tengerparton készült fényképen, a lány szőke fürtjei lustán hullámzottak a szélben, míg zöld szemei barátságosan csillogtak a napfényben. Bájos mosollyal az arcán integetett a fotósnak, miközben mezítláb táncolt a sekély vízben.

 – Ez biztosan ő? – kérdezte bizonytalanul Hermione. Úgy tűnt, neki is nehezére esik elhinni, hogy a képen szereplő bűbájos lány egyezik azzal az Isabel Villannal, akinek kedvelt elfoglaltsága a csonttördelés és kínzás volt.

 – Nehéz elhinni, igaz? – ráncolta a homlokát keserűen Lupin. – Igen, ez ő. A kép készülte után körülbelül egy évvel, a férje meghalt egy muglik okozta balesetben. Isabel sosem heverte ki a tragédiát, és sajnos a bosszúban látta az egyetlen gyógymódot a fájdalmára. Voldemortot szolgálva pedig annyi muglival végezhetett, amennyivel csak akart.

 – Eleinte voltak, akik sajnálták. Azt mondták a tragédia vitte rá Voldemort szolgálatára. De ez a nő nem érdemel sajnálatot – jelentette ki Sirius. – Később ugyan olyan lelkesedéssel gyilkolta a Voldemort ellen harcoló boszorkányokat és varázslókat, mint előtte a muglikat.

Harry hitetlenkedve nézte tovább a képet. Isabel Villan olyan volt, mint aki egy mugli katalógus címlapjáról lépett volna ki. Szinte már túl tökéletesnek tűnt. Petunia néni legtöbbször az ilyen lányokat hívta „rusnya gebéknek”, és ha netalántán a Privet Drive-on találkozott egy-egy hasonló külsejű fiatallal, fennhéjázó pufogások közepette viharzott el mellette.

 – És végül, Edward Adelmar. – Lupin az utolsó kép felé bökött, amelyről egy magas homlokú, mogorva férfi nézett vissza rájuk. – Egy időben a Minisztériumnak dolgozott aurorként, aztán úgy találta, Voldemort szolgálata anyagilag sokkal jövedelmezőbb és persze szórakoztatóbb.

 – Díjnyertes társaság – csóválta a fejét Sirius, végigpillantva a fotókon.

 – Azt akartuk, hogy tudjátok, kikkel állunk szemben – szólalt meg komoly hangon Lupin. – Meg kell ígérnetek, hogy nem keresitek, és ha esetleg bármelyiküket látjátok is Roxmortsban, nem követitek őket. Szóljatok egy tanárnak, vagy az őröknek, Harry, te ismered őket, mind ott voltak a gyűlésen.

 – Rendben. – Mindhárom gyerek bólintott.

 – De Lupin professzor… – kezdte bátortalanul Hermione.

 – Hívj nyugodtan Remusnak, Hermione. Elvégre már nem vagyok a tanárod.

 – Rendben, szóval Remus – hallatszott, hogy nehezére esett keresztnevén szólítania volt tanárát –, nem lehet, hogy csupán azért jöttek vissza, mert megunták a bujkálást? Hogy új életet kezdjenek…

 – Kizárt! – vakkantotta Sirius. – Az ilyenek sosem változnak.

 – Sajnos, nem engedhetjük meg magunkat az ilyes fajta jóhiszeműséget, Hermione.

Néhány másodpercig mind az öt szempár elmerengve nézte a mozgó fényképeket, majd Harry végül előhozakodott azzal a témával, amely tegnap este óta sziklaként nehezedett a lelkére.

 – Sirius, nem tudom jártatok-e nyár óta a Norwood házban, de Archibald nem említette esetleg, hogy otthagytam valamit? – Harry bármit megadott volna egy igenlő válaszért, de keresztapja a fejét rázta.

 – Miért? Mi hiányzik?

 Harry félt válaszolni a kérdésre. Mi lesz ha Sirius és Lupin megharagszik rá? Vagy ami még rosszabb, csalódnak benne? Elvégre az örökségüket vesztette el…

 – A térkép. Eltűnt a Tekergők Térképe – felelte végül.

Nyugtalanul nézett fel a két varázslóra, de azok semmi jelét nem adták haragnak, vagy csalódottságnak. Sőt. Mosolyogtak.

 – Biztos? – kérdezte szórakozottan Lupin. – Lehet, hogy csak becsúszott valamelyik könyvedbe.

 – Már ellenőriztük, nincs sehol – csóválta a fejét Harry. – Arra gondoltunk, hogy valaki esetleg ellopta…

 – Ugyan már! – legyintett Sirius. – Ki lopná el, hisz még a létezéséről sem tudnak. Biztos ott lesz valahol. Annak idején velünk is előfordult, hogy egyszer-egyszer nem találtuk, vagy elkevertük, de végül mindig meglett. Egy alkalommal például, Lily pergamen tekercsei között leltünk rá. Majdnem arra írta a bűbájtan leckéjét…

Harry döbbenten nézett a két férfira, majd a mellette ülő Ronra, de ő is csak a vállát vonogatta. Meglepte a varázslók reakciója. Hisz mikor Sirius vadászott rá – vagy legalábbis akkor még azt hitték –, és Lupin tudomást szerzett arról, hogy Harrynél van a térkép, elkobozta azt, mondván, ez út lehet hozzá Sirius számára. De most, hogy öt halálfaló is szabadon jár-kel odakint, nem is aggódnak a térkép eltűnése miatt.

 – És milyen az új sötét varázslatok kivédése tanár? – váltott témát Lupin. – Ha jól tudom, Tolbert vállalta el az állást.

 – Unalmas – nyögte Ron.

 – Vagy ő alszik, vagy mi – tette hozzá Harry.

 – Nem túl hatékony. Inkább elméleti oktatásra törekszik, gyakorlati óránk eddig nem is volt igazán – egészítette ki Hermione is.

 – Értem – mosolyodott el Lupin. – Nos, Tolbert professzor benne van már a korban, legyetek kicsit elnézőbbek vele szemben.

 – Igyekszünk – motyogta Ron.

 – Hogy van Csikócsőr? – érdeklődött Hermione.

 – Remekül – kacagott fel Sirius. – Archibald gondoskodott róla, míg távol voltam. Ott aztán szabadon szálldoshat és vadászhat, egy lélek nem jár a hegyvidéknek azon a részén.

 – Szóval nem vele jöttetek?

 – Nem, dehogy – felelte Lupin. – Fényes nappal nem tanácsos egy szökött hippogriff hátán repdesni. Különösen egy szökött varázsló társaságában – nevette el magát ő is. – Nem. Én egy neveletlen fekete kutya társaságában utaztam ide.

Sirius fejét csóválva elvigyorodott.

 – Még hogy neveletlen! Egy szavad sem lehet drága Holdsáp barátom, most kifejezetten jól nevelt ebként viselkedtem.

 – Azt hiszem, sürgősen tisztáznunk kellene mi a különbség a jól nevelt és a neveletlen kutya között. Véleményen szerint, két macska megkergetése határozottan az utóbbi viselkedésformái közé tartozik – vágott vissza kedélyesen Lupin.

Harry elmélázva hallgatta a két varázsló szórakoztató szócsatáját. Felderengett benne egy, már soha el nem jövő élet idilli képe, édesanyja és édesapja oldalán. Elképzelte, ahogy keresztapja és Remus minden hétvégén meglátogatják őket, és a három jó barát tréfás anekdotákkal mulatatja őt, miközben anyja rosszalló fejcsóválások közepette kedvesen elmosolyodik. Ez azonban már sosem történhet meg – Voldemort mindannyiuktól elrabolta e csodás élet lehetőségét.

Mikor aztán eljött a búcsú ideje, Harry fájó szívvel ölelte át Siriust.

 – Mikor találkozunk legközelebb? – kérdezte.

 – A téli szünetben meglátogatlak, ígérem, de hogy azelőtt mikor… Sajnos nem tudok biztosat mondani. – Látszott, hogy keresztapjának is nehezére esik a búcsúzkodás. – Addig is levélben tartjuk a kapcsolatot, rendben?

 – Rendben – válaszolt Harry kissé elkenődve.

 – Vigyázzatok magatokra, és ne felejtsétek, amit mondtunk! – szólt Lupin komoly hangon, végignézve a három gyereken.

 – Harry, ígérd meg, hogy kerülöd a bajt! – kérte Sirius, hangjában aggodalom csendült.

 – Hiába kerülöm, ha mindig megtalál – mondta Harry némi sértődött visszhanggal.

– Szakasztott apád vagy – csóválta a fejét Sirius széles mosollyal az arcán.