HP VI. fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj

VI. fejezet: Holló szárnyon

A Norwood házban elköltött utolsó vacsora, bár Harry először erősen kételkedett benne, hogy ez egyáltalán lehetséges, messze felülmúlta az eddigieket. A jelenlévők tátott szájjal néztek végig az előttük feltálalt ételkölteményeken. Minden tál mellett egy apró táblácska járkált fel s alá, a hátán a tálon található étel nevével. Harry végigolvasva az ételkülönlegességek neveit, végül egy tüzes hal nevű étek mellett döntött. Mint utóbb kiderült, a hal kiválasztása nem bizonyult túl bölcs cselekedetnek, mert az étel olyan csípős volt, hogy elfogyasztása után Harry füléből és orrából vörös füstfelhők szálltak a plafon felé, amit csak egy pohár hűs narancslé segítségével tudott elmulasztani. A főfogás után a finomabbnál finomabb desszerteken volt a sor. Harry megpróbált minden sütit végigkóstolni, de egy torta szeletnél tovább nem jutott. Ron degeszre tömte magát újdonsült kedvencéből, a sakk-matt tortából, míg Hermione a könyvformára sütött citromos túrós süteményből eszegetett.

A vacsora végeztével, hiába kellett másnap kora reggel indulniuk, senkinek sem fűlött a foga a lefekvéshez. Mrs. Weasley engedélyével mindannyian átvonultak a nappaliba, és ott folytatták a nyár utolsó estéjének ünneplését.

Archibald újabb sakklépéseket tanított Ronnak, aki lelkesen hallgatta a tapasztalt játékost. Harry egy frissen megismert játékot, a villám-kamut játszotta Hermionéval, Ginnyvel és az ikrekkel. A játék, szabályait tekintve nem tűnt túl bonyolultnak. Két kockával játszottak, amivel minden résztvevő egymás után dobott, úgy hogy a dobón kívül senki más ne lássa a gurítás eredményét. A lényeg az volt, hogy mindig nagyobb összeget kellett mondani az előző játékos dobásánál, akár nagyobbat dobott az illető, akár kisebbet, az utána következő pedig megtippelte, hogy az igazat mond-e, vagy kamuzik. Azonban, mint a legtöbb varázsló játék esetében, ez sem volt olyan egyszerű és békés, mint amilyennek elsőre hangzott. Amikor ugyanis, a dobó után következő játékosnak ki kellett mondania az ítéletet, vagyis, hogy a dobás összege igaz-e, vagy kamu, a kockák „viselkedése” egyáltalán nem hasonlított a hagyományos, mugli dobókockákéhoz. Ha valaki eltalálta, hogy a dobó kamuzott, a kockák jókora áramütéssel jutalmazták a blöffölő játékost. Ha viszont a dobó igazat mondott, és mégis lekamuzták, a kockák a következő játékoson keresztül „vezették le a feszültséget”, akinek ettől szó szerint a haja is égnek állt.

A játékban természetesen Fred és George szerepelt a legeredményesebben, míg Hermione a leggyengébben. Ennek oka nem volt más, mint hogy a lány pechére az ikrek között foglalt helyet. Fred szemrebbenés nélkül kamuzott Hermione arcába, míg George-nak elég volt egy pillantást vetnie a lányra, hogy tudja, az kamuzik vagy igazat mond. Hermione ennek következtében sorra kapta a kellemetlen áramütéseket, míg végül haja már teljes hosszában a mennyezet felé meredezett. Harry felajánlotta, hogy helyet cserél vele – neki George és Ginny között könnyebb dolga volt –, de a lány visszautasította a segítséget, mondván, nem adja fel addig, míg az ikrek nem szereznek néhány „megrázó” élményt. Ez, végül is nem következett be, mivel Ron, miután lejátszotta az utolsó játszmát Archibalddal, beült Fred és Hermione közé. Ron a sokévnyi tapasztalatnak köszönhetően ugyan jobban olvasott bátyja arcáról, ám közel sem olyan jól, mint Hermione az övéről. Ennek következtében, mikor Mrs. Weasley végül ágyba parancsolta őket, Ron vörös hajszálai egyenként meredtek az ég felé.

Harry másnap reggel Mrs. Weasley szelíd hangjára ébredt:

 – Ébresztő, kis drágám! – keltegette az asszony, majd egyetlen pálcasuhintással elhúzta a méregzöld függönyöket. Harry hunyorogva nyitotta ki szemét a szobát beterítő éles fényárban.

 – Öltözz fürgén, és gyere le reggelizni! – szólt vissza Mrs. Weasley az ajtóból, majd tovább indult, hogy felébressze a folyosó többi lakóját is.

Az étkezőbe Harry érkezett meg másodikként, Hermione már az asztal mellett üldögélt, és a reggeliéül szolgáló lekváros pirítóst majszolta.

 – Jó reggelt! – köszönt Harry egy jókora ásítást követően, majd letelepedett a lány melletti üres székre.

 – Jó reggelt! – Hermione egy majdnem teli kancsót és egy poharat tolt Harry elé. – Ezt kóstold meg!

 – Mi ez? – Harry kíváncsian kukkantott be az edény száján, amiben egy áttetsző folyadék hullámzott.

– Majd meglátod! – A lány arcán gyanús mosoly ült.

 – Ugye nem akarsz megmérgezni?

Hermione csak a szemét forgatta válaszul, és töltött egy pohárral a léből.

 – Idd meg! – Harry nem tehetett mást, bizonytalanul a szájához emelte a poharat, és ivott egy kortyot. Amit a következő másodpercben tapasztalt, hajmeresztően emlékeztette arra az érzésre, mint mikor a „villám-kamu” kockái rajta keresztül vezették le a feszültséget. Az egész testén olyan bizsergés futott végig, mintha egy hatalmas, lédús citromba harapott volna.

 – Hermione, mi a csuda ez? – kérdezte, libabőrös karját dörzsölgetve. 

 – Ugye milyen jó? – lelkendezett a lány.

 – Jó? Mire jó? – bosszankodott Harry, miközben szájáról törölgette a folyadékot.

 – Hát nem múlt az álmosságod? Nem érzed, hogy sokkal frissebb vagy?

Harry döbbenten érzékelte, hogy barátjának igaza van. Egyszeriben rettentő elevennek érezte magát. Nem pislogott laposakat az álmosságtól, és megszűnt a vágy, hogy percenként négyszer ásítson.

 – De mi ez? – Harry immáron több bizalommal nézegette a poharában lévő folyadékot.

 – Lébresztő – mosolygott a lány. – Archibald keverte.

Az említett, mintha csak meghallotta volna nevét, kilépett a konyha ajtaján.

 – Áh, szervusz, Harry! – köszönt mosollyal az arcán. – Látom, volt szerencséd a koktélomhoz. Furfangos egy ital!

 – Mi van benne? – Harry érdeklődve forgatta a poharat.

 – Összetevők szempontjából hasonló az egyszerű limonádéhoz. Van benne víz, kevéske cukor és citrom. Az egyetlen nem mindennapi hozzávaló, aminek ezt a frissítő hatását is köszönheti, az a kaméleon könny. Múlt héten volt alkalmam kérni pár cseppet Zhokotól.

 – Zhoko?

 – Bastian kaméleonja.

 – Egy kaméleon tud könnyezni? – Harry el nem tudta képzelni, hogy azokból a guvadt szemekből akár egy csepp könny is hulljon.

 – Nem mindegyik – magyarázta Archibald. – Csak egy bizonyos fajta, ami tulajdonképpen a nevét is erről kapta, a könnyező kaméleon.

Harry felidézte magában a varázsló vállán üldögélő zöldes színű hüllőt. Életében azelőtt is látott már kaméleont, és azok semmiben nem különböztek Zhokotól.

 – Reggelt! – lépett be egyszerre a négy Weasley gyerek. Ron és Hermione végignézett az álmosan pislogó, és ásítozó társaságon, majd egymásra pillantottak. A lány vigyorogva bólintott, és Harry tudta, hogy ugyanarra gondolnak.

 – Ron, kérsz limonádét? – kérdezte.

 – Aha, köhhi – válaszolt barátja egy jókora ásítás kíséretében.

Harry, miközben töltött egy pohárral Ronnak, látta, hogy Hermione merev tekintettel szemez a tányérján heverő fél falat lekváros pirítóssal, és közben néha megremeg a háta. Archibald elindult a konyha irányába, és hangosan megköszörülte a torkát. Harry, esküdni mert volna rá, hogy a férfi ezzel csupán visszafojtott nevetését próbálta meg leplezni. Ron persze ebből semmit nem érzékelt, gyanútlanul elvette a felkínált italt, és jókorát kortyolt belőle. A következő pillanatban az asztalhoz vágta a poharat, aminek következtében annak jelentős tartalma az arcára fröccsent (szerencsére, a pohár fémből volt, máskülönben biztosan ripityára tört volna), és úgy megrázta a fejét, mint egy kutya, mikor szabadulni akar a bundájára tapadt kosztól.

 – Mi a ménkű ez? – kérdezte fintorogva, miközben ruhája ujjával arcát törölgette. Hermione nem bírta tovább türtőztetni magát, és kitört belőle a nevetés.

 – Lébresztő – felelte Harry hasát fogva a kacagástól.

Az ikrek izgatottan vetették rá magukat Ron poharára. Fred felkapta, és egy nagyot húzott belőle. Ő is hasonlóan reagált, mint Harry. Egy másodpercre az egész teste megremegett, majd megrázta vörös üstökét.

 – Csúcs! – Megigézve bámulta a pohár tartalmát. – Már nem is vagyok fáradt!

 – Ez lenne az ital lényege – szólalt meg Hermione, még mindig nevetéssel küszködve.

 – Nagyon vicces – morogta Ron.

A reggeli folyamán végül Ginny is rávette magát, hogy igyon egy kortyot az italból, az ikrek pedig, egyenesen versenyt űztek a fogyasztásából. Nagy bánatukra a folyadék hatása a második pohár után jelentősen csökkent, a harmadik után, pedig már csak átlagos limonádé íze volt.

Mikor aztán az utolsó falatok is eltűntek az asztalról, Mrs. Weasley vezényletével elkezdték lehordani ládáikat, kalitkáikat és egyéb utazásra szánt holmijukat a földszintre. Az ikrek egy lepellel bebugyolált kisebb ládát meglepően óvatosan kezeltek, Harry gyanította, hogy abban lapult Percy. Hedvig még a reggel visszatért, és most sértődött huhogással fejezte ki nem tetszését, amiért a lelkesen csivitelő Pulipinty mellett kellett várakoznia. Csámpás unottan feküdt Hermione utazóládáján, és figyelte a fel-alá rohangáló társaságot.
Archibald is csatlakozott hozzájuk, és segített lehozni a méretes utazóládákat. Miután Mrs. Weasley átkutatott minden szobát elkallódott holmik után, melynek során megtalálta Ginny kedvenc kardigánját, és Ron elveszettnek hitt fél pár cipőjét, késznek nyilvánította a kis csapatot. Egy pálcasuhintással levegőbe emelte a csomagokat (Csámpás ijedten ugrott le gazdája ládájáról), amik komótosan lebegve elindultak a bejárati ajtó fele. Harrynek ekkor szöget ütött a fejében valami.

 – Hogyan jutunk a pályaudvarra? – adott hangot kíváncsiságának, amint kiléptek a szabadba.

 – Dumbledore természetesen erről is gondoskodott – felelte Archibald az ég felé biccentve.

Harry felnézett a magasba, de nem látott semmit… eleinte. Ám, ahogy az eget kémlelte egy közeledő fekete pontra lett figyelmes. Először nem hitt a szemének, mikor a pont lassan alakot öltött, és felfogta mit is lát. Egy ezüstös mintákkal díszített, sötét hintó ereszkedett le eléjük, amely elé egy hatalmas fekete madár volt befogva. Az állat külső jegyei alapján leginkább egy hollóra hasonlított, méreteiben azonban inkább egy hippogriffre emlékeztetett.

 – Aszta! – Ron elképedve bámulta a madarat.

Harry végignézett döbbent barátain, és örömmel nyugtázta, hogy végre olyan mágikus közlekedési móddal is találkoztak, ami nem csupán számára szolgált újdonságként. Pulipinty boldogan huhogva üdvözölte távoli rokonát, ám az rá se hederített. Több méteres szárnyait nyújtóztatta, és unottan csipkedte fényes, fekete tollait.

 – Pakolás! – adta ki a parancsot Mrs. Weasley, mire csomagjaik beszálltak a hintóba.

 – Eljött a búcsú ideje. – Archibald mosolyogva nézett végig a társaságon. – Örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Biztos vagyok benne, hogy látjuk még egymást! Kellemes tanévet kívánok mindannyitoknak! Fred, George, beszélhetnék veletek egy percre?

Az ikrek kérdőn pillantottak egymásra, de azért követték a férfit a tornácra, ahol már senki nem hallhatta őket. Harry eközben Ronnak segített bepakolni a kalitkákat, bennük a még mindig hangoskodó Pulival, és a korántsem annyira eleven Hedviggel. Már épp a fiúk is szálltak volna be, mikor meghallotta a nevét.

 – Harry, kérlek, veled is szeretnék váltani néhány szót – szólalt meg mögötte Archibald, és csak azután folytatta, mikor már kellő távolságra álltak a többiektől.

 – Köszönetet szerettem volna mondani.

 – Köszönetet? De hát miért? – Harry értetlenül bámult a férfira.

 – Mert megtartottad, amire kértelek a szobával kapcsolatban. Nem kutattad mibenlétét, és nem akartál bemenni.

Harry mardosó lelkiismeret-furdalás fogta el, ahogy arra a bizonyos esetre gondolt, mikor megpróbálta kinyitni az ajtót.

 – Valójában én… – kezdte, de Archibald szelíden közbeszólt:

 – Arról az egyetlen esetről, igazán megfeledkezhetünk – kacsintott.

Harry elkerekedett szemekkel nézett a férfira. Honnan tudhat róla? Egyetlen ember sem volt akkor a folyosón, hisz még körül is nézett…

 – Tudod, Harry, kevés olyan dolog történik ebben a házban, amiről én ne tudnék… de persze előfordul ilyesmi – mosolygott.

 – Sajnálom – mondta Harry.

 – Nincs mit sajnálnod! – rázta a fejét Archibald. – Most indulj! Sietnetek kell, nehogy lekéssétek a vonatot. Őszintén örülök, hogy megismerhettelek, Harry. – tette hozzá, és kezet nyújtott a fiúnak, akárcsak két héttel ezelőtt, első találkozásuk alkalmával.

 – Én is örültem – mondta Harry egy bizonytalan mosoly kíséretében.

Archibald visszakísérte a hintóhoz, és még egyszer búcsút intett a társaságnak.
Mikor végül mindannyian elfoglalták helyüket a bársonnyal borított, fehér üléseken, a hollószerű madár szárnyaival csapdosva elrugaszkodott a földtől, és a magasba emelte a díszes hintót. Harry az ablak mellett ült, így jól látta, amint Archibald alakja a távolság nőttével lassan összemegy, míg végül teljesen eltűnik a rengeteg fái között.

 – Az emberek nem látnak meg minket? – kérdezte Ginny kíváncsian, mikor már az első mugli település felett jártak.

 – Nem, drágám. A muglik csak egy magányosan repdeső madarat látnak az égen – válaszolt Mrs. Weasley, majd folytatta az ölében fekvő, Griffendél színeit tükröző sál kötögetését.

Egy órába se tellett, és a horizonton feltűntek London körvonalai. A hintó egy, a pályaudvar mellett fekvő elhagyatott sikátorban ért földet. Mr. Weasley már ott várt rájuk, megfelelő számú kuli kíséretében. Felpakolták a ládáikat, egy utolsó hitetlenkedő pillantást vetettek a hatalmas fekete madárra, és meg sem álltak a kilenc és háromnegyedik vágány bejáratát képező téglafalig. Megvárták, míg csökken körülöttük a mugli-forgalom, majd szép sorjában átléptek rajta. A falon túl, a Roxfort Expressz füstölögve, indulásra készen várt rájuk. A peron zsúfolásig megtelt búcsúzkodó diákokkal és őket kísérő szüleikkel. Harryék a tömegen átfurakodva, a vonat vége felé találtak üres kabint. Miután végeztek ládáik felhordásával, leszálltak, hogy elköszönjenek a Weasley házaspártól.

 – Jó utat, drágáim! – Mrs. Weasley bordaropogtató ölelései kíséretében, egy-egy cuppanós puszit nyomott minden gyerek homlokára. – És Fred, George, egy rossz szót se halljak rólatok! – figyelmeztette az ikreket, akik természetellenesen ártatlan képpel pislogtak anyjukra.

 – Kellemes tanévet! – köszönt el Mr. Weasley is.

A mozdony sípja figyelmeztetően megszólalt, mire Harry és barátai sietve visszamásztak a vonatra.
 – Vigyázzatok magatokra! – kiabált utánuk Mrs. Weasley.

Harry a folyosó ablakából még látta, ahogy az asszony búcsúzóul integetett nekik, majd mikor a vonat végül kigördült a pályaudvarról, férjével együtt dehoppanált.
Boldogan dőlt hátra a vonat kényelmes ülésében. Már alig várta a pillanatot, mikor immáron negyedszer, beléphet a Roxfort hatalmas, tölgyfa kapuján.