XVI. fejezet: Griffendél vs. Hollóhát
Harry aznap este sokáig éberen feküdt az ágyában, és
a délután hallottakon törte a fejét. A Szellemszálláson való találkozó óta
barátaival csak erről beszélgettek. Hermione természetesen a már jól ismert
aggodalom tüneteit produkálta, és határozottan kijelentette, hogy neki,
Harrynek nem szabad addig lemennie Roxmortsba, míg a halálfalókat el nem
kapják. Ron kissé nyugodtabban állt a dologhoz, mondván a halálfalók címeres ökrök
lennének, ha be mernének lépni a Roxfort és Dumbledore száz kilométeres
körzetébe. Harry inkább Ronnal értett egyet, és mikor ezt barátai tudtára is
adta, Hermione tüntetőleg elvonult átváltozástan leckét írni.
Egy dolog azonban őt sem hagyta nyugodni: a Tekergők Térképe. Sirius és Lupin olyan könnyedén fogadták a hírt a becses pergament eltűnéséről, mintha az eset mindennapos lenne. Vagy csak így akarták álcázni aggodalmukat? Nem akartak még jobban rájuk ijeszteni? Harry pár pillanatig gondolkozott a kérdésen, majd feltette az éjjeli szekrényen pihenő szemüvegét, és magához vette pálcáját.
– Lumos – suttogta.
Amilyen halkan csak tudott az ágy végéhez osont, és kinyitotta a ládáját. A pálca, mint néma szentjánosbogár világította meg Harry ruha és könyv halmait. Mikor Ronnal kipakolták a holmikat, nem igen törődtek a rendrakással, csak mindent visszahajigáltak a ládába. Harry most fél kézzel kiemelt, annyi könyvet, amennyit csak tudott, és óvatosan lerakta maga elé. Nem akarta felébreszteni szuszogó (Neville esetében horkoló) szobatársait. Pálcáját a szájába véve világította meg a könyvkupacot, miközben végigpergette a lapokat. Üres. Ez is. Már a hatodik kötetnél járt, mikor valami az ölébe hullott. Döbbent-boldogan vette a kezébe a régi pergament. De hogy lehetséges ez? Hisz Ronnal minden könyvet kétszer átnéztek… Csak hogy biztos legyen a dologban, rábökött a pergamenre:
– Esküszöm, hogy rosszban sántikálok.
A lapon vékony patak módjára folyt szét a tinta,
és Ágas neve. Harry úgy érezte, egy hatalmas kő esett le a szívéről, de még mindig nem értette, hogyan kerülhette el a figyelmüket a térkép, mikor mindent átkutattak. Csendben kihajtogatta a lapokat, és tanulmányozni kezdte a Roxfort térképét. Hóborc épp a Griffendél torony előtt lebegett el, míg Frics a negyedik emeleten járőrözött. Harry megkereste a Dumbledore-t jelző pöttyöt is, ami nem meglepő módon, az igazgató szobájában üldögélt Fawkesszal az oldalán. Továbbhajtogatta a térképet, és ekkor megakadt a tekintete egy sebesen mozgó pontot. Azharus abban a pillanatban vágott át az előcsarnokon, majd kilépve a tölgyfaajtón elindult a Tiltott Rengeteg felé. Harry még pár másodpercig látta a nagymacskát jelző pöttyöt és nevet, míg nem azok eltűntek a pergamen szélén – a térkép nem terjedt ki a kastélyt övező erdőségre.
Másnap reggel, Harry boldogan újságolta el a hírt barátainak.
– Az egyik könyvben volt? – csodálkozott Ron. – De hát azokat legalább kétszer átnéztük!
– Tudom – vonta meg a vállát Harry. – Lehet, hogy elkerülte a figyelmünket…
– Vagy Piton visszacsempészte, amíg a Szellemszálláson voltuk! – kapott az ötleten Ron.
– Igen, bizonyára – forgatta a szemét Hermione. – Egyéb remek elmélet, Ronald?
Ron és Hermione aznap nem szóltak többet egymáshoz.
Az elkövetkezendő hetekben, Harry fájó szívvel
figyelte, a szinte minden nap edző, Griffendél kviddics csapatát. Angelina
kíméletlen tempót diktált a brigád számára, amit azzal magyarázott, hogy az
újoncoknak rengeteg gyakorlásra van szükségük. A tavaly végzett őrző, Oliver
posztjára Dean került, de teljesítménye – bármennyire is igyekezett –, messze
elmaradt elődje zsenialitása mögött. Harry helyét, ha átmenetileg is, Ginny
kapta meg. A lány kiemelkedően szerepelt a válogatáson, megelőzve a nála jóval
idősebb és tapasztaltabb jelentkezőket. Ügyessége még Angelinát is lenyűgözte.
– Hát Potter igyekezz, hogy a jövő hónapban már játszhass, mert a végén inkább megtartjuk Ginnyt – mondta egyszer vacsora közben, mire a mellettük ülő Weasley lány arca felvette a paradicsomleves színét.
Az első mérkőzésre október végén került sor a Hollóhát ellen. Harry számára igencsak furcsa érzés volt, az öltözők helyett, ezúttal a nézőtér felé venni az irányt az összecsapás előtt. Sok sikert kívántak a csapatnak, majd miután a Fred-George páros megígérte Harrynek, hogy ha lesz rá alkalmuk, küldenek pár gurkót Piton irányába is, kerestek egy jó kilátással rendelkező helyet a nézőtéren. Még Hagrid is eljött szurkolni, és miközben griffendéles zászlóját lengette, súlyos vállveregetések közepette próbálta Harryt vigasztalni.
– Ne aggódj, legközelebb már te is odafent szálldoshatsz! – dörmögte barátságosan.
A mérkőzés alatt Harry többször is azon kapta magát, hogy a hajtók sebes repkedése helyett, szemei a cikesz után kutatnak a pálya felett. Egy alkalommal biztos volt benne, hogy az apró aranylabdát látta megcsillanni az egyik pózna mellett. Határtalan vágyat érzett rá, hogy felpattanjon Tűzvillámjára, és a többi játékos között szelve a levegőt, a markába kaparintsa a cikeszt. Ám ez alkalommal, ezt nem tehette meg. Így hát csak Ginnyt figyelte, aki a többiek felett cikázva kereste az aranylabdát.
– És újfent Bradley-nél a kvaff… kicselezi Bellt. Hoppá, a Weasley ikrek gurkója telibe találta Bradley-t, aki elejtette a labdát! Szép volt Fred… vagyis George… – Lee Jordan kommentárja hallatán, a griffendéles tábor felujjongott.
– Na, de Jordan! – hallatszódott McGalagony hangja.
– Elnézést, tanárnő! – motyogta Lee. – Szóval Adamson kivédte Alicia dobását. És már Daviesnél a kvaff… kicselezi Johnsont és Bellt, egyenesen a gyűrűk felé száguld! Gyerünk Dean, ne hagyd magad! Hogy az a… – Lee olyan cifrát káromkodott, hogy McGalagony kikapta a kezéből a mikrofont.
– Jordan! Fékezze a nyelvét!
– Elnézést, tanárnő, nem fordul elő többet. Visszaadná, kérem…És az állás Davies góljával 90-20 a Hollóhát javára.
Dean még finoman fogalmazva is borzalmasan teljesített. A Hollóhát hajtói könnyűszerrel kijátszották, és vitték be az újabb és újabb találatokat. Harry biztos volt benne, hogy ha Oliver most látná az állást és utódját, Madam Pomfrey-nak hónapokig kellene őt kezelnie súlyos idegösszeroppanással. A Griffendélnek egyetlen esélye volt csupán: ha Ginnynek sikerül elkapnia a cikeszt. Harry megkereste tekintetével a levegőt szelő hosszú vörös hajzuhatagot és gazdáját. Ginny a pálya közepe felett körözött, míg alatta nem sokkal a Hollóhát fogója, Cho kutatta az aranylabdát. Ez alatt Davies két újabb dobása is betalált, így a különbség kilencven pontra nőtt.
– Bellnél a kvaff, átpasszolja Johnsonnak… egy jól irányzott gurkó kiüti a Bradleyt… gyönyörű suhintás fiúk! Hajrá, Angelina, szabad a pálya… és GÓÓÓL! Az állás ezzel 110-30!
– A Hollóhát támad… Taylornál a kvaff… gyerünk Katie, üsd le a seprűjéről!
– Jordan, utoljára szólok!
– Elnézést, tanárnő… Taylor kicselezi Johnsont is… és dob! Ez az, Thomas kivédte! Szép volt, Dean! – A griffendéles tábor boldogan felzúgott.
– Gyerünk, Ginny – motyogta közben Harry, miközben az eget fürkészte a lány körül.
– Spinnet viszi a kvaffot… lepasszolja Joh… oh, hogy a macska rúgja meg, Bradley rácsap a labdára, és a gyűrűk felé iramodik vele! Elsuhan a Weasley ikrek gurkói mellett… és gól. – Lee olyan hangsúllyal ejtette ki az utolsó szót, mintha egy bűzös troll tisztálkodási szokásait méltatná.
javult.
A pontkülönbség százhatvanra nőtt. A griffendéles szurkolótábor lelkesedése alábbhagyott, igencsak vérszegény tapsot produkálva egy-egy pazar megmozdulás láttán. Az egyetlen alkalom, ami élénk ujjongásra késztette a vörös-arany szurkolótábort, az volt, mikor Fred egyenesen a tanári nézőtér felé küldött egy gurkót, ami Piton feje mellett csapódott a falba. Az ütés láttán Madam Hooch büntetőt ítélt a Hollóhát javára, hiába magyarázta Fred, hogy csak megcsúszott a keze… Ezzel az állás 270-100-re változott.
Ekkor azonban Ginny hirtelen zuhanó repülésbe kezdett, és mielőtt Cho, vagy a közönség felocsúdhatott volna, már a cikesszel a kezében ért földet.
– Ginny Weasley elkapta a cikeszt! – kiabálta Lee boldogan. – Gyönyörű… mármint a megmozdulás, tanárnő, a megmozdulás… így a végeredmény 270-250 a Hollóhát javára!
Az este Ginny volt a Griffendél sztárja a klubhelyiségben. Összesítésben vesztettek ugyan, de a lány bravúros mutatványának köszönhetően, csupán húsz pont különbséggel, és így még mindig volt esélyük az áhított kviddics kupa elnyerésére. Harry is gratulált neki, és persze Frednek is emlékezetes ütéséért.
– Csak pár centin múlott – csóválta a fejét Fred. – Pár centi, és az orra belapult volna abba az undok képébe.
– Majd legközelebb – legyintett George. – Na, most megyünk, még meg kell etetnünk Percyt.
Azzal az ikrek eltűntek a fiúk hálójába vezető lépcsőfordulóban.
– Izgalmas meccs volt – jegyezte meg Ron, mikor már mindhárman a kandalló előtt üldögéltek.
– Igen – motyogta kissé keserűen Harry.
– Ugyan, Harry! Ne csüggedj! Még másfél hét, és újra kviddicsezhetsz – próbálta vigasztalni Hermione, miközben az ölében doromboló Csámpás fejét vakargatta.
– Remélhetőleg – sóhajtott Harry.
– Én biztos vagyok benne – jelentette ki Hermione. – Mióta beszéltünk Solomonnal, Piton sokkal normálisabb.
– Ha ezt te normálisnak neveznéd… – ráncolta a homlokát Ron.
– Tudod, hogy értem! – intette le türelmetlenül Hermione. – Már nem köt beléd olyan sokszor, mint évelején, és az elmúlt hetekben sokkal kevesebb pontot vont le, mint azelőtt – folytatta ezt már Harrynek címezve.
– Ez mind igaz, de ki tudja, hogy hány pontot vesztettek a többiek – mondta Harry a kandalló tüzét bámulva. – Lehet, hogy még így is benne vagyok a top háromban.
– Hát maximum harmadik lehetsz – szólt közbe Ron. – Múlthéten McGalagony rajtakapta Fredet és George-ot, amint buborékbombát dobtak a mardekáros Flintre. Fejenként levont tőlük negyven pontot, és pénteken még büntető munkára is kell menniük.
– Remek. És abba nem gondoltak bele, hogy mit csinál majd a csapat a két terelője nélkül? – pirított rá Hermione Ronra, mintha csak ő tehetne az egészről.
– Hé, ezt inkább nekik mondd! – védekezett Ron a szóáradat ellen.
– Holnap el is mondom! – jelentette ki Hermione karba tett kézzel, mire Csámpás sértődötten leugrott az öléből.
Halloween estéjén, hiába a pompás vacsora, egy falat
sem ment le Harry torkán. Csak a másnapra tudott gondolni – akkor fogja
bejelenteti ugyanis Solomon a következő hónapban eltiltott diákok listáját. Bár
úgy számolta, Piton összes pontlevonásával sem érte el az ikrek fejenkénti
ötven pont veszteségét, de még így is nagy esélye volt rá, hogy az elkövetkező
harminc napra megint le kell mondania a kviddicsről, és persze Roxmortsról.
– Igasza van ’arry, esz a kajaj fandasztikusz! – Ron két kézzel tömte magába a tányérjára felpúpozott ételhalmot.
Később már Harry is bánta, hogy nem hallgatott barátaira. Lefekvés után még hosszú ideig korgó gyomorral forgolódott az ágyában, miközben szobatársai már teli hassal szunyókáltak. Másnap aztán a kialvatlanság összes létező tünetét produkálta.
– Te jó ég, Harry! Borzalmasan festesz – köszöntötte Hermione, mikor reggel megpillantotta.
– Kösz – morogta Harry.
Hosszú pislogások és gyakori ásítások közepette eszegette tojásrántottáját, és egyre csak a tanári asztalt fürkészte. Reménykedett benne, hogy Solomon most fogja felolvasni a listát, megkímélve őt egy idegességgel és gyomorgörccsel teli hétfőtől. Ám csalódnia kellett, a felügyelő egyáltalán nem mutatkozott a reggeli során.
Így hát nyugtalanul és fáradtan, de legalább nem éhesen indult Hagrid kunyhója felé. Ott aztán Solomon aggasztó listájának gondolata egy röpke másodperc alatt kiszállt a fejéből, mikor megpillantotta, ki vagy mi fekszik a védőkesztyűket tartalmazó láda mellett. Azharus a ritkás fűben elnyúlva figyelte a körülötte legyeskedő Agyart. A kutya farkát csóválva, vidáman csaholva ugrált a nála jóval nagyobb állat körül. Úgy tűnt, feltett szándéka, hogy játékra bírja a nagymacskát, de Azharusnak nem igen fűlött a foga a fogócskához.
– Nyughass már, te bolond kutya! – szólt rá Hagrid az ebre, de az mintha meg sem hallotta volna.
– Szia, Hagrid! – köszönt a három jó barát.
– Szervusztok! – dörmögte feléjük kedélyesen a vadőr, majd visszafordult nyughatatlan kutyájához. – Na, ebből elég legyen! Megmondtam, hogy hagyd békén! – Azzal elkapta az izgága Agyar nyakörvét, berángatta a kunyhóba, majd rázárta az ajtót.
– Egész reggel ezt csinálta – csóválta a fejét. – Kibírhatatlan.
Hagrid elkapta Harry tekintetét, amint Azharusra pillant.
– Gyönyörű állat, nem gondoljátok? – A vadőr csillogó szemmel bámulta a kunyhó árnyékában fekvő nagymacskát. – Találkoztatok már vele?
– Volt hozzá szerencsénk – morogta Ron, mire Hermione belebokszolt egyet a vállába.
– Egyszer segített nekünk – helyesbített a lány. – Visszaszerzett egy levelet Malfoytól.
– Á, az volt az a múltkori eset, mikor hárman kellettetek egyetlen levél elolvasásához?
– Igen – bólintott Harry.
– Hát hiába, nem csak gyönyörű, okos is – sóhajtott Hagrid. – Megfogtátok már a bundáját? Finomabb, mint az unikornis szőre!
– Nem, még nem…
– Akkor itt a lehetőség, amíg a többiek meg nem érkeznek. Nektek biztos megengedi!
– Hagrid nem hiszem, hogy örülne… – kezdte Hermione, de vadőr már tolta is őket Azharus felé.
– Én inkább nem… – Ron hangja szokatlanul magasan csengett, miközben menekülni próbált Hagrid karjai elől.
– Ugyan már, gyerekek! Nem bánt!
– És ezt ő is tudja? – nyögött fel Ron.
– Hát rendben – torpant meg Hagrid. – Ha ti nem mentek oda hozzá, majd ő idejön hozzátok.
– Hagrid, ne… – kezdte volna Harry, de barátjuk már elkiáltotta magát.
– Azharus, gyere ide!
– Remek – morogta Ron.
A leopárd feléjük fordította ezüst foltos fejét, majd lassan feltápászkodott, és elindult. Harry önkéntelenül is hátrált egy lépést. Ahogy múltkor, most is Hermione bizonyult a legbátrabbnak – a két fiút kielőzve várta a feléjük baktató nagymacskát. Azharus végül megállt közvetlenül a lány előtt, és kicsit lehajtotta a fejét.
– Látod, megengedi! Simogasd meg a füle tövét, az a kedvence! – unszolta Hagrid.
Hermione kinyújtotta kissé remegő kezét, és óvatosan végigsimított az ezüstös bundán. Azharus közelebb tolta a fejét, mintegy biztatva a lányt, hogy ne féljen tőle. Hermione ettől felbátorodva vakargatni kezdte a neki mellmagasságban lévő állat füle tövét.
– Ugye milyen puha? – vigyorgott Hagrid bozontos szakálla mögött.
– Tényleg az – bólintott Hermione már mosolyogva. – Mintha selyemből lenne. Csámpás bundája egészen más.
A lány magabiztosságát látva, Harry és Ron is közelebb lépett a hatalmas állathoz. Azharus nem reagált a közeledésükre, lehunyt szemmel, fülét hegyezve élvezte a vakargatást. Harry finoman megsimogatta az állat nyakát – és elakadt a lélegzete. Azharus bundája valóban olyan volt, mintha selyemből fonták volna. Lágyan csiklandozta a kezét, ahogy hozzáért.
– Azta! – Ron arcán is elképedés tükröződött.
Ekkor azonban Azharus kinyitotta jég kék szemeit, és halkan felmordult. A három gyerek ijedten kapta vissza a kezét, de kiderült, az ijesztő hang nem nekik szólt; Malfoy és udvartartása közeledett a kastély felől. A szőke fiú egy pillanatra megdermedt, mikor meglátta az őt figyelő állatot, majd – bizonyára, azért, hogy ne égesse le magát társai előtt – elfordította fejét, és tudomást sem véve a nagymacskáról megállt tőlük pár méterre. Az érkező Pansy Parkinson eközben jókedvűen mesélt valamit egyik barátnőjének, majd Hermione felé pillantva mindketten vihogásba törtek ki. Azharus hirtelen felzengő vészjósló morgása azonban azonnal elhallgatatta a két mardekáros lányt. Pansy ijedten menekült Malfoy háta mögé. Harry vigyorogva nézett össze barátaival, és tudta, hogy ugyanarra gondolnak: Malfoy bizonyára elfelejtett beszámolni társainak Azharussal való kellemetlen találkozásáról. A szőke fiú hamarább venné a nyúlcipőt, mint hogy megmentse Pansyt.
Azharus még egy figyelmeztető morgást hallatott, majd visszavonult fekhelyére, és elnyúlt a fűben, ahonnan az óra további részében el se mozdult. Harry néha-néha az állat felé pillantott, miközben Tövist kormányozta az égen, de úgy tűnt, azt nem igen foglalkoztatja a denevérekkel ügyeskedő gyereksereg. Malfoy igyekezett minél távolabb kerülni a nagymacskától, és egész órán feltűnően csendes volt. Egyszer sem feleselt, vagy tett fel szemtelen kérdést Hagridnak. Ronnak is feltűnt Azharus jelenlétének jótékony hatása, sőt mi több, óra után javasolta is, hogy a vadőr, ha teheti, máskor is hívja el az állatot órát látogatni.
– Nem is rossz ötlet – nevetett Hagrid. – De sajnos ez nem így működik. Azharus szabadon mászkál a kastély területén, és az egyetlen ember, akire igazán hallgat, az Dumbledore professzor.
Harrynek eszébe jutott az este, mikor a Tekergők Térképén látta a leopárdot eltűnni a Tiltott Rengeteg határán.
– És Dumbledore hol akadt össze vele? – kérdezte kíváncsian. Tényleg érdekelte, hogy a föld melyik területén találkozhat az ember egy ilyen teremtménnyel.
– Azt… azt nem tudom. Ha annyira érdekel, akkor tőle kell megkérdezned. De most, sipirc! A végén még elkéstek a következő órátokról!
A nap további része eseménytelenül telt, azt leszámítva,
hogy Neville-nek sikerült egérfarkat bűvölnie Trevor fejére átváltozástanon.
Mikor aztán elérkezett a vacsora ideje, a nagyterembe belépve Harry rögtön
kiszúrta a szokott helyén üldögélő Solomont.
– Nyugi –bökte oldalba Hermione, olvasva Harry nyugtalan pillantásából.
Az előző esti esetből tanulva Harry most ugyan legyűrt pár falatot, de közben egyre csak a felügyelőt leste. Végül eljött a pillanat, amire annyira várt. Mikor már mindenki eltűntette a desszert utolsó falatjait is, Solomon szólásra emelkedett. Feszült csend lett úrrá a teremben. Harry füle zúgott az idegességtől, csak azt várta, mikor ér a felügyelő a Griffendél ház eltiltottjaihoz.
– Ne legyek rajta, ne legyek rajta – ismételgette magában, miközben Solomon végre elékezett a Harryt érdeklő három névhez.
– A Griffendél ház ehavi eltiltottjai pedig – darálta Solomon rideg hangon –, Fred Weasley, George Weasley és Colin Creevey.
Harry másodpercnyi felszabadult boldogsága egy pillanat alatt fordult mély döbbenetbe, mikor felfogta, ki is a harmadik eltiltott. Aztán a döbbenet helyét átvette a düh, ahogy megpillantotta a tőlük pár székkel arrébb ülő, vigyorgó Colint. Az apró fiú vidáman integetett felé.
– Sikerült! – kiabálta önfeledten. – Sikerült, Harry! Megdobáltam a tanári szoba ajtaját trágyagránáttal, és így bekerültem a háromba! Hát nem fantasztikus? – Colin majd kiugrott a bőréből örömében.
– Ez hihetetlen – morogta Harry mérgében. – Hogy volt képes erre?
Harry nem igazán értékelte Colin „önfeláldozó” tettét, Ron ellenben kifejezetten szórakoztatónak találta a dolgot.
– Szerintem vicces – kacagott a hasát fogva. – Nem százas a gyerek.
Hermione rosszallóan csóválta a fejét.
– Ez egyáltalán nem helyes – mondta, kissé szemrehányóan tekintve Harryre.
– Ne nézz így rám! – fakadt ki Harry. – Én nem biztattam. Legszívesebben megfojtanám…
A Griffendél asztalánál, mint kiderült, nem csak Harryt futotta el a méreg a lista hallatán. Angelina Johnson olyan arcot vágott, mint aki menten felrobban. Felváltva kiabált, és csapkodta a mellette ülő Weasley ikreket.
– Idióták! Mégis mit kezdjen a csapat a két terelője nélkül? Miért nem voltatok képesek normálisan viselkedni?!
– Angelina, nekünk ez a normális… – próbálkozott védekezni George a sűrű ütlegelés közepette.
Az ikrek végül menekülőre fogták a dolgot, és
eliszkolva Angelina újabb visszhangos fejmosása elől, valószínűleg meg sem
álltak a hálótermükig.
Harry is követte a példájukat, messze elkerülte az elégedetten vigyorgó Colint, és eltűnt a távozó diákok sokaságában.
Harry is követte a példájukat, messze elkerülte az elégedetten vigyorgó Colint, és eltűnt a távozó diákok sokaságában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése