HP VIII. fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj

VIII. fejezet: Kurtafülű pikkelydenevér

Másnap reggel a nagyterem mennyezete ragyogó kékben pompázott, egyetlen felhőfoszlány sem tarkította a tiszta égboltot. Harry, Ron és Hermione új órarendjeiket tanulmányozták reggelijük közben.

 – A mai nap egész tűrhető – mondta Ron, végigolvasva a hétfői oszlopot. – Hagridnál kezdünk, aztán bűbájtan és átváltozástan.

 – Sajnos a szerdáról nem mondható el ugyanez – nyögött fel Harry. – Délelőtt dupla jóslástan, délután dupla bájitaltan.

Harry ezt a két tantárgyat utálta a legjobban. Piton örömmel adózott minden olyan pillanatnak, mikor keresztbe tehetett neki, vagy megalázhatta az egész osztály előtt. A jóslástant oktató Trelawney professzor pedig, előszeretettel jósolta meg Harry számára korai és fájdalmas halálát, bármilyen keze ügyébe akadó teafűvel vagy kristálygömbbel.

 – Borzalmas – sopánkodott Ron. Ő sem rajongott jobban ezekért a tárgyakért. – Szerdánként inkább fel se kelek!

 – Nem értem miért szenvedtek még mindig a jóslástannal – csóválta a fejét Hermione. – Teljesen felesleges tantárgy.

 – Valahogy csak kibírjuk majd – sóhajtott Harry, bár úgy érezte, ezzel kissé elhamarkodott kijelentést tett.

Hangos huhogás és szárnyak susogása törte meg beszélgetésüket, ahogy megérkezett a reggeli posta. Baglyok százai szálltak el a reggeliző diákok felett, a címzettek ölébe, esetleg fejére ejtve küldeményeiket. Harry hiába várt, számára nem érkezett levél. Már több mint egy hét telt el a Mr. Weasley által kézbesített üzenetek óta, és azóta semmit nem hallott keresztapja felől. Sirius megígérte neki, hogy amint visszaér – bárhová ment is –, értesíti őt, de Harry szívét az aggodalom undok indái fonták körbe, ha keresztapjára gondolt.

 – Ne aggódj! Biztosan jól van – szólalt meg biztatóan Hermione, olvasva barátja arcáról. Harry hálás mosollyal nézett vissza rá. Nagyon remélte, hogy a lánynak igaza van, és Siriusnak nem esett bántódása.

 – Szia, Harry! – köszönt rá jó hangosan a harmadikosok kíséretében érkező Colin.

 – Szia – motyogta fáradtan Harry, és még idejében elfordította fejét, az arcába villanó vaku fényétől. – Colin!

 – Bocsi, a nagyi kérte, hogy küldjek egy képet rólad – mondta vigyorogva a fiú, majd társait követve, leült reggelizni (Harry nagy örömére elég távol tőlük).

 – Tudom már! – szólalt meg Ron olyan hirtelen, hogy a mellette üldögélő Neville kezéből kiesett a zabkásás kanál.

 – Bocs – motyogta sajnálkozva, és odanyújtott egy szalvétát a fiúnak, hogy letörölhesse vele étel foltokkal tarkított talárját.

 – Mit is tudsz pontosan? – tudakolózott Hermione, miközben Suvickus bűbájjal letakarította Neville öltözékét.

 – Köszi – mondta a fiú hálásan.

 – Hogy Harry mit kérdezett tegnap este Colintól – válaszolt Ron.

 – Mit?

 – Nem tudom – bosszankodott Ron. – Pont azt akartam megkérdezni tőle!

 – Elmagyaráznád? – Hermione esdeklő arckifejezéssel pillantott Harryre.

 – Útközben elmesélem – bólintott Harry.

Gyorsan befejezték reggelijüket, majd az előcsarnokból kilépve elindultak Hagrid kunyhója felé. Az ég ragyogó kék volt, akárcsak a nagyteremben. A Tiltott Rengeteg felől langyos szellő fújdogált, kellemesebbé téve az időt.

 – Tegnap eszembe jutott Hagridék vitája, és megkérdeztem Colintól, látott-e valaki a gyengélkedőn – kezdte Harry. – Azt mondta, Madam Pomfreyn és rajta kívül senki nem volt ott.

 – Ezek szerint, akiről anyáék beszéltek már nincs itt – vonta le az elkeserítő következtetést Ron.

 – Nem feltétlenül – ellenkezett Hermione. – Lehetséges, hogy még itt van. Erősen kétlem, hogy Madam Pomfrey vagy Dumbledore engedte volna, hogy bárki meglássa… talán egy külön kórteremben van.

 – Vajon ki lehet az? – töprengett Ron.

 – Solomon? – vetette fel Harry. – Tegnap láttam, hogy egy vágás van a nyakán. Elég frissnek tűnt.

 – Előfordulhat – morfondírozott Hermione.

 – De akkor mi ez a felügyelő duma? – csóválta a fejét Ron.

 – Nem értem – sóhajtott lemondóan Hermione. – Nem áll össze a kép.

 – Talán Hagridtól megtudunk valamit – mondta Harry bizakodva. Az óriás már számtalan alkalommal bizonyította, hogy ilyen helyzetekben kitűnő forrás, bár az esetek többségében véletlenül kotyogta ki a Harryék által vágyott információkat.
A vadőr, vadkanfogó kutyája, Agyar társaságában várta őket a kunyhó előtt.

 – Sziasztok! – köszönt rájuk vidáman.

Mikor, pár perc elteltével végül minden griffendéles, és Harryék nagy bánatára, minden mardekáros is megérkezett, Hagrid elkezdte az idei tanév első óráját.

 – Kövessetek! – intett lapátkezével, majd egészen a rengeteg széléig vezette őket. A diákok némi félelemmel vegyített kíváncsisággal várták, mit tartogat számukra Hagrid.

 – Íme! – Két vaskos fára mutatott, melyek közé egy fonott kötél volt kifeszítve. – Kurtafülű pikkelydenevérek.

Harryn kívül csupán néhány griffendéles volt elég bátor ahhoz, hogy közelebb lépve, tüzetesebben is szemügyre vegye a foszladozó kötélen, fejjel lefele csüngő állatokat. A furcsa teremtmények békésen szunyókáltak sötét pikkelyekkel borított szárnyaikba burkolózva.

 – Az idei év első feladata az lesz, hogy kettes csoportokra oszolva, gondoskodnotok kell egy-egy példányról, míg el nem érik a fél éves kort – magyarázta Hagrid.

 – Miért csak addig? – kérdezte Ron, bizalmatlanul méregetve az állatokat.

 – Hát… mert, akkor a szárnyuk szélén található tüskék megtelnek méreggel – dörmögte a vadőr. – De most még nincs mérgük! – tette hozzá gyorsan, látva, hogy többen is ijedten hátráltak pár lépést.

 – Ébresztő! – Hagrid finoman megrázta a kötelet, mire az állatok sziszegve magukhoz tértek. Az apró, hegyes fogaikat mutogató, és tüskékkel felszerelt szárnyaikat nyújtóztató denevérek láttán, most Harry is távolabb lépett, de mikor megpillantotta a lábukra hurkolt vékony zsinegeket, némileg megnyugodott. Szerencsére barátjuk nem felejtette el kellőképp rögzíteni az óra „tananyagát”.

 – Remek – Hagrid elégedetten nézett végig a kötélen izgő-mozgó állatokon. – Most alkossatok párokat, és sorakozzatok fel előttem! – adta ki az utasítást.

Harry természetesen Ronnal állt össze, míg Hermione Neville-lel alkotott egy csapatot. Hagrid kedvéért megpróbáltak példát mutatni társaiknak, és beálltak a denevérrel tűzdelt kötél előtt készülő sor legelejére.

 – Most pedig, elmondom a tudnivalókat – kezdte a vadőr, mikor már mindannyian felsorakoztak. – Ezek a példányok három hónaposak, így mint azt már az előbb is mondottam, még nincs mérgük. – Leoldott egy zsineget, és szárnyainál fogva megfogta az azon lógó apró állatot. – Mint látjátok a tüskéik kampószerűek, ezeket használják vadászatra. A levegőben repkedve beleszállnak egy-egy nagyobb rovarfelhőbe, amit addig folytatnak, míg elegendő állat gyűlik össze a tüskéiken, amiket aztán elfogyasztanak.

 – Szóval karóba húzzák őket… Kedves – motyogta Ron az orra alatt.

 – A sérülések elkerülése végett, mindenki vegyen fel védőkesztyűt. A ládában találtok eleget – Hagrid belerúgott a lába mellett fekvő ládába.

 – És mégis mit kellene velük csinálnunk? – szólalt meg Malfoy szemtelen hangon, a leghátsó sorból.

Ron már nyitotta volna a száját, olyasmit válaszolva, hogy „akaszd a nagy képedre”, de Hermione figyelmeztetően oldalba könyökölte.

 – Bízd Hagridra! – szólt rá halkan.

 – Hogy mit? – Barátjuk zavartan pislogott párat, de aztán összeszedte magát. – Elmondanám, ha nem vágnál közbe – dörmögte.

Harry büszkén pillantott fel Hagridra, aki végre kezdett igazi tanár módjára viselkedni. Malfoy undok képpel méregette a vadőrt, elmotyogott valami „féleszű behemót” féleséget, de nem szólalt meg többet.

 – Szóval, a mai feladat, hogy reptessétek meg őket – folytatta Hagrid. – Minden pár kap egy állatot. Címkézzétek fel őket, ugyanis innentől kezdve ugyanazzal a példánnyal fogtok dolgozni! A nemük csak hat hónapos korukban derül ki, mindegy milyen nevet adtok nekik. Na, kesztyűt fel, és dologra!

A Harry-Ron párosnak egy igencsak harapós kedvű állat jutott. Hegyes kis fogait többször is Ron kezébe mélyesztette, és Harry biztos volt benne, hogy ha barátja nem viselt volna kesztyűt, legalább egy ujjperccel rövidebben távozott volna az óráról.

 – Mi legyen a neve? – kérdezte Ron, mikor végre sikerült a nyakánál fogva viszonylag egy helyben tartania az izgága állatot, hogy Harry felcímkézhesse az egyik, görbe karmokban végződő lábát.

Harry ihletet várva pillantott a barátja kezébe sziszegő, ficánkoló denevérre. Az állat fenyegetően csapkodta hártyás szárnyait, kurta, bojtokban végződő füleit pedig ide-oda forgatva hallgatta ugyancsak nyugtalan társait.

 – Legyen Malfoy! – javasolta Ron.

Harry elvigyorodott az ötlet hallatán, de aztán megrázta a fejét.

 – Nem akarok rosszat neki. A végén még kiközösítenék a testvérei.

Most Ronon volt a vigyorgás sora.

 – Igazad van. Szegény pára nem érdemli meg.

Harry továbbtanulmányozta az állatot. Szárnyai szélét, ahogy azt Hagrid már említette, apró tüskék borították, míg testét fekete pikkelyek fedték.

 – Sajnos a Percy már többszörösen is foglalt – tanakodott tovább Ron.

 – Legyen Tövis! – vetette fel Harry, a szárnyas bestia rózsatövisre emlékeztető tüskéit használva ihletforrásként. – Lánynak és fiúnak is jó.

 – Ez tetszik – bólintott egyetértően Ron. – Akkor ezennel a neved, Tövis! – mondta a kezében tartott immáron hangyányit nyugodtabb állatnak.

Miután végeztek a címkézéssel, eltávolodtak a többiektől, aki vagy még mindig a megfelelő néven törték a fejüket, vagy abban az esetben, ha már kitalálták, az izgága állatok felcímkézésével küzdöttek. Lavender Brown ijedten sikoltott fel, mikor párja, Parvati Patil egy figyelmetlen pillanatában elengedte denevérük nyakát, ami örülve váratlanul visszanyert szabadságának, egyenesen beleszállt a lány gondosan fonott hajába. Lavender a fejét kapkodva, rémülten rohangált fel s alá, így az állat lábára erősített reptető zsineg is az arcára tekeredett. Malfoy és udvartartása természetesen jót kacagott a látottakon, míg Hagrid kibogozta, a már sírással küszködő lány hajába gabalyodott denevért.

Harryék megpróbáltak ügyesebben eljárni, így miközben Ron még mindig az állat nyakát fogta, Harry hátrált néhány lépést a zsineggel a markában. Ekkor barátja elengedte a denevért, ami boldogan szállt fel olyan magasra, amennyire a lábára hurkolt zsinór csak engedte. Harry örömmel konstatálta, hogy a feladat nem bizonyult nehezebbnek egy papírsárkány reptetésénél – bár személy szerint még sosem próbálta, mivel mindig csak nézhette, ahogy Dudley kísérletezett vele (többnyire nem sok sikerrel). Az óra fennmaradó részében jóízűen beszélgettek, miközben Tövis rovarokra vadászott a fejük felett. Hagrid faggatását megfelelő alkalom híján későbbre kellett halasztaniuk, így mikor a kastély felől felcsendült az óra végét jelző csengő, a vadőr utasításait követve egy-egy nagyobb követ kötöttek a reptető zsinegek végére, amelyeket aztán a füvön hagytak. Így a denevérek nyugodtan repkedhettek tovább, a szökés legkisebb lehetősége nélkül.

Bűbájtanon, az alacsonynövésű Flitwick professzor, a megszokott könyvkupacon állva, részletes előadást tartott a negyedik évben elsajátítandó legfontosabb bűbájokról. Az óra végén pedig megkapták ez évi első házi feladat adagjukat is: Flitwick két könyvet adott fel nekik elolvasásra.

 – Azt hittem, legalább az első napot megússzuk házi feladat nélkül – sopánkodott Ron már átváltozástan óra után. Flitwickhez hasonlóan McGalagony professzort sem hatotta meg a diákokat körbelengő nyári hangulat, és az odakinti meleg napsütés. Két darab kijegyzetelésre szánt fejezettel gazdagította Harryék házi feladat gyűjteményét, valamint gyakorolniuk kellett a varázsigét, amellyel egy közönséges gyíkot pennává tudnak változtatni. Az utóbbi alól Hermione természetesen kivételt képezett, neki már harmadik próbálkozásra sikerült a hüllőből, használható íróeszközt varázsolnia. Harry azonban az óra végére is csupán annyi eredményt ért el, hogy a rá osztott gyík, megszokott, zöld farka helyén egy szál toll díszelgett. Hermione hiába magyarázta Ronnak és neki a helyes pálcatartást, az előttük fekvő, ijedt állatok, csaknem akartak a lányéhoz hasonló díszes pennává változni. Bár ők még mindig jobban jártak, mint Neville hüllője, ami az óra végét jelző csengő megszólalásakor, lábak helyett csapzott tollcsomókon próbált elmenekülni a fiú elől.
Így aztán mikor vacsora után bemásztak a Griffendél klubhelyiségébe, hozzáláttak a gyakorláshoz, illetve – mivel másnap is volt átváltozástan – a két fejezet kijegyzeteléséhez.

 – Még mindig nem jó! – figyelmezette Hermione a pálcájával hadonászó Ront, aki előtt a Neville-től kölcsönkért Trevor, immáron tollas háttal brekegett. – Suhints a pálcával, ne döfj!

 – Azt csinálom! – morogta Ron türelmetlenül.

 – Nem, te döfsz vele, és ha így folytatod, Neville egy félszemű békát fog visszakapni.

 – Gyíkkal könnyebb volt – mondta sértődötten Ron.

 – Dehogy volt könnyebb! – csóválta a fejét Hermione.

 – Valóban? Akkor mutasd meg! – Azzal a lány elé tolta az értetlenül brekegő Trevort.

 – Rendben. – Hermione ugyanolyan tökéletesen végrehajtotta a varázslatot, mint az órán. – Látod? – mutatott a kecses pennára, ami másodpercekkel azelőtt még az ijedt Trevor volt.

Az órák múlásával lassan kiürült a klubhelyiség, míg végül pár negyedikest leszámítva, már csak Hermione, Ron és Harry maradt. Seamus és Dean a sarokban körmölték a McGalagony által feladott leckét, míg Neville, Trevorral az ölében ismételgette a Ron által egyelőre sikertelenül elkönyvelt bűbájt. Harry sem bizonyult sokkal jobbnak a feladatban, ő a gyakorlás végére annyit ért el, hogy Trevor helyén, egy béka fejű toll brekegett az asztalon. A kandallóban még akkor is javában lobogott a tűz, mikor Ron pennáját az asztalra csapva, fáradtan hátradőlt a székben.

 – Elegem van. Nem írok többet! – jelentette ki.

Hermione gondosan lemérte Ron jegyzeteinek hosszát.

 – De hisz, ez még csak húszcentis. McGalagony harmincat kért.

 – Nem érdekel! – morogta Ron. – Érje be ennyivel.

Hermione rosszallóan csóválta a fejét, de nem mondott semmit… egészen addig, míg Harry is, Ron bátorságán felbuzdulva, pontot rakott az utolsó mondat végére.

 – Ez sincs harminc centiméter – jegyezte meg.

 – Fáradt vagyok, Hermione – panaszkodott Harry, és bizonyításképp egy hatalmasat ásított. – Majd reggel befejezem.

 – Fejezd be most! – szólt rá szigorúan a lány. – Már csak négy centi hiányzik, és te is tudod, hogy reggel nem lesz időd. Holnap átváltozástannal kezdünk.

 – Szállj le rólunk, Hermione! – szólt közbe Ron. – Ez volt a tanév első napja!

 – De ha már most ennyire félvállról veszitek a tanulást, az R.B.F. vizsgákon borzalmasan fogtok szerepelni!

 – Először is, az R.B.F. még jócskán odébb van, másodszor, kösz a bizalmat! – vágott vissza Ron.

 – Rendben, ha így gondoljátok! – Hermione sértődötten összeszedte a holmiját, majd egy zabos „Jó éjszakát!” kíséretében otthagyta a két fiút.

 – Nem értem mit van úgy oda – csóválta a fejét Ron, majd Harryvel együtt követték Hermione példáját, és elmentek lefeküdni.