HP XIII. fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj


XIII. fejezet: Múlt és mancs

  – A Norwood nevet? Hogy jön ez ide? – Ron értetlenül pillantott barátaira.

Ő nem tudott a Hermione és Harry közt lezajlott nyári beszélgetésről, Aurora Norwoodról és Archibald, a családhoz fűződő elhallgatott rokonságáról sem. Barátai, így aztán egy-két perces gyorstalpalót tartottak neki a megtalált családfáról és a kandalló felett lógó festményről.

 – Szóval Archibald hazudott nekünk? – Ron homlokráncolva meredt maga elé.

 – Nem hazudott – helyesbített Hermione. – Csak nem mondta el az igazságot. A kettő nem ugyanaz.

 – És te most megtaláltad a nevet. – Harry egyre nagyobb érdeklődéssel bámulta az előttük fekvő könyvet.

 – Pontosan. Annyira ismerős volt, már a nyáron is, és most mikor a könyvtárban nézelődtem, a kezembe akadt a Roxfort története egyik kötete…

 – Ki gondolta volna? – jegyezte meg Ron csipkelődve.

 –… és akkor eszembe jutott, hol olvastam! Mainard Norwood a Hollóhát házvezetője és sötét varázslatok kivédése tanár volt. A Roxfort története azonban csak említésszerűen ír róla, ezért kikerestem a XX. század Ki Kicsodájában. – Hermione felcsapta a vaskos kötetet a könyvjelzőnél, és Harryék elé tolta.

Mainard Norwood itt egy rövidke bekezdést kapott az oldalon, a róla szöveg szélén pedig egy régi, sárgás képről, ő maga nézett az olvasóra. Harry döbbenten bámulta a mozgó fotót – mintha Archibaldot látná. Mainardnak is apró, egymástól távol ülő szemei és hosszú orra volt. Még arcformájuk is hasonlított, egy különbség azonban nagyon is szembeötlő volt (eltekintve persze a jelentős korkülönbségtől): míg Archibald arcán mindig mosoly ült, és tekintetében jóakarat csillogott, addig féltestvére pillantása mély komorságot hordozott magában. Mainard hátul összekulcsolt kézzel, mereven bámult a kamerába, mint aki a háta közepére sem kívánja a fotózkodást.  Harry tekintete még egy ideig elidőzött a képen, és eszébe jutott a kandalló felett lógó portré. Aurora Norwood, amennyire Harry fel tudta idézni magában a festményt, egyáltalán nem hasonlított az édesapjára. A lánynak barátságos ezüst szemei voltak, finom vonásai elütöttek Mainard szögletes arcától. Bizonyára az édesanyjára hasonlított – gondolta Harry, és belemerült a férfiról szóló szövegbe.

Mainard Ignatius Norwood (1910-1955)
Merlin-díjas, Bűbáj-rend ezüstfok.
A Bűbájos védelem, a Lepattintó védőbűbájok és alkalmazásuk, illetve a Védőmezők szakszerű idézése című művek nagysikerű szerzője. Jeles kutató, számos védelmi bűbáj és óvó átok megalkotója. A Roxfort boszorkány- és varázslóképző szakiskola sötét varázslatok kivédése tanára, és a Hollóhát házvezető tanára 1945-től 1953-ig.

 – Hát nem volt kispályás – jegyezte meg Ron. – Csodálkozom, hogy nincs róla csokis békás kártya.

 – Ám nekem ez sem volt elég. – Hermione arcán látszott, hogy tartogat még valamit barátai számára. – Ezért továbbkutakodtam, és ezt találtam. Megjegyzem, ennek a könyvnek az újabb kiadásában Lockhart is benne van.

Talárja zsebéből előhalászott egy sokkal kisebb, fekete kötetet és Harryék kezébe nyomta. A könyvecske borítójára vörössel rótták a címet: Bűbájos tragédiák, avagy sikeres mágusok visszhangos bukásai.

 – Negyvenkettedik oldal. A közepétől olvassátok, az eleje ugyanaz, mint a másikban, csak hosszabban – tanácsolta Hermione.

Harry, követve az instrukciókat, kinyitotta az adott oldalon, ahol ugyanaz a kép nézett vissza rá, mint a XX. század Ki Kicsodájában. A szöveg viszont annál érdekesebb volt:

Mainard Norwood életében 1953 nyara hozta meg a sajnálatos fordulópontot. Míg ő távol volt hazulról, máig nem tisztázott körülmények között, kigyulladt a Norwood család több százéves múltra visszatekintő rezidenciája. Az akkor otthon tartózkodók közül, két kisebbik gyermeke, Aurora és Damian szerencsésen kijutott a lángok közül, ám elsőszülött fia, Valerian és felesége, Seraphina szörnyethalt a tűzben. Mainard Norwood beleőrült a tragédiába. Tanári állását felmondta, nem kutatott tovább, nem írt többet, teljesen elvonult a külvilágtól. Sokak szerint, életben maradt két gyermekéről sem gondoskodott megfelelően. Ezt az is alátámasztotta, hogy egyikük sem fejezte be tanulmányait; Damian 1954-ben tűnt el, míg húgának 1955-ben veszett nyoma. Bár bizonyítékot, vagy holttestet egyik esetben sem találtak, a minisztérium, mindkét gyermeket halottnak nyilvánította, apjuk 1955-ös halálát követően. Mainard Norwoodot, szakértők szerint a lelki fájdalom vitte el, amit egész családja elvesztése okozott. Az ő halálával kihalt a nagy múltú, aranyvérű Norwood család.

 – Szomorú, nem? – kérdezte halkan Hermione, mikor látta, hogy barátai végeztek.

 – Az – bólintott Harry keserűen. – De megmagyarázza a vadmanók jelenlétét.

 – Durva – motyogta Ron.

Ekkor azonban lelkes kiáltozás zavarta meg a köztük beálló búskomorságot.

 – Harry! Harry! – Colin Creevey szaladt feléjük. – Kitaláltuk!

 – Mit Colin? – sóhajtott a megnevezett, és gyorsan becsukta mindkét könyvet.

 – Hát, hogy hogyan kerüld el az eltiltás! – Az apró fiúcska mögött további öt fej bukkant fel, és mind lelkesen vigyorogtak.

 – Milyen eltiltás? – kérdezte homlokráncolva Hermione.

 – Ja, tényleg, te még nem is tudod – tért magához Ron. – Solomon büntetést szabott ki minden házból arra három tanulóra, akik a legtöbb pontlevonást kapták szeptemberben. Egy hónapra el vagyunk tiltva az összes szakkörtől, klubtól és külön programtól.

 – Te is? – hüledezett Hermione.

 – Igen – sóhajtott Ron. – De Harry pocsékabbul járt, mert az eltiltás a kviddicsre is vonatkozik.

 – De mi megoldottuk! – szólt közbe Colin, szinte már pattogva az izgatottságtól. – Kiszámoltuk, hogy mi hatan – itt a háta mögött sorakozó évfolyamtársaira mutatott –, ugyanannyi pontot veszítettünk a Griffendélnek, mint te. Ezért úgy döntöttünk, hogy összeállunk, és felajánljuk Solomonnak, hogy mi vállaljuk a büntetést helyetted! Így tudsz majd kviddicsezni! Zseniális, ugye?

 – Felejtsétek el! – rázta a fejét Harry. – Egy részt, kizárt, hogy akár csak megközelítőleg annyi pontot vesztettetek, mint én. Más részt, ha Solomon meg is engedné, amit persze erősen kétlek, én biztos nem mennék bele!

 – De egy próbát… – kezdte Colin, de Harry letorkollta:

 – Nem, és kész. Erről nem nyitok vitát – jelentett ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire az összes kis harmadikos arcáról lefagyott a mosolyt. Colinnal az élükön, csalódottan kullogtak vissza az asztalukhoz.

 – Nekem bezzeg fel sem ajánlják – duzzogott Ron.
 

Harry, az éjszaka folyamán többször is verejtékben úszva ébredt. Aurora Norwoodról álmodott, ám közel sem olyan kellemeset, mint a nyáron. A lány barátságos, ezüst szemei most vörösek voltak a sírástól, és sikítva, segítségért kiabálva kereste a kiutat az égő házból. A lángok szinte már a testét nyaldosták, de Harry hiába nyújtotta felé a kezét, nem érte el, nem tudta megmenteni…
Mikor aztán sikerült visszaaludnia, újfent rémképek gyötörték. Mainard Norwoodot látta, amint őrült módjára bolyong a hatalmas, kihalt házban, családja után kutatva, miközben vadmanók és lidrocok kacagnak körülötte.

A reggeli során aztán olyan történt, ami elfeledtette vele borzalmas rémálmait. Hedvig egy sárga borítékkal szállt le gazdája tökleve mellé, és boldogan huhogva nyújtotta felé a lábát. Harry azonnal felismerte a kézírást.

 – Tapmancs? – Hermione csak ennyit kérdezett, és Harry igenlő bólintását követően, boldog mosoly terült el az arcán.

Azonban a múltkori esetből tanulva, most inkább nem kockáztatták a késést. Így hát Harry, bármennyire is égett a kíváncsiságtól, a zsebébe süllyesztette a borítékot. Meg akarta várna az első szünetet, mikor több idejük lesz elolvasni és megtárgyalni az olvasottakat. Aznap sötét varázslatok kivédésével kezdtek, és Tolbert szokásához híven, a tanóra tízedik percében már békésen szunyókált. Harry kétpercenként az órára pillantott, és szinte másodpercenként ellenőrizte, hogy a levél még mindig a zsebében lapul-e. Nem tudott a kiadott feladatra koncentrálni, akárhányszor belekezdett egy-egy oldal olvasásába, a gondolatai elkalandoztak, és nem jutott a végére. Úgy érezte, egyetlen órának sem várta még így a végét (kivéve persze a dupla bájitaltant). Tolbertnek aztán – valamilyen különleges oknál fogva – sikerült felébrednie még kicsengő előtt, így még be tudta szedni a házi dolgozatokat, hogy aztán természetesen kiadhasson egy hasonló terjedelműt. A tanóra végén Harry úgy viharzott ki a teremből, mintha kergetnék. Hermione és Ron a nyomában loholtak, de végül csak a parkban érték utol barátjukat. Következő órájuk Hagriddal volt, így a kunyhó felé bandukolva bőven volt idejük a levél kibontására. Harry mohón feltépte a borítékot, egy dologgal azonban nem számolt, Malfoyjal. A mardekáros fiú és két elmaradhatatlan gorillája hátulról csapott le a három barátra, és kitépték a borítékot Harry kezéből.

 – Add vissza! – kapott utána, de Monstro elállta az utat közte, és Malfoy között.

 – Vajon kitől kapott levelet a kicsi Potter? – A szőke fiú arcán kárörvendő vigyor terült szét.

 – Add vissza, te féreg! – sziszegte Ron.

Harry tudta, hogy meg kell akadályoznia Malfoyt a levél elolvasásában – bármi áron. Nem engedhette, hogy a mardekáros megtudja, mit írt keresztapja. Elővette pálcáját, és Monstro széles mellkasára célzott vele.

 – El az utamból! – kiabálta a nagydarab mardekáros arcába.

 Példáját Hermione és Ron is követte, pálcájukat egyenesen az előttük álló Crakra szegezték.

 – Tűnés, amíg szépen kérjük! – mordult fel Ron.

Ám mardekárosok sem voltak tétlenek, pálcájukat előkapva vicsorogtak vissza Harryékre.

 – Gondolhattam volna, hogy nem egy egyszerű rajongói levél. – Malfoy kajánul pillantott a borítékra. – Láttam az arcod, mikor megkaptad, Potter. Mennyire fontos neked? Megér még egy hónap eltiltást?

 – Add vissza neki! – szólt rá indulatosan Hermione.

 – Ne merj hozzám szólni te… – A szőke mardekáros mondatot azonban már nem tudta befejezni.

Harry először azt hitte valamilyen néma átok érte Malfoyékat. A három fiú elkerekedett szemekkel, döbbenettől megmerevedett arccal bámult előre, egyenesen mögéjük. A következő pillanatban aztán Harry is rémülten pördült meg a tengelye körül – hogy szembetalálja magát Dumbledore nagymacskájával. Az állat torkából olyan mély morgás tört fel, hogy Harry tüdeje is beleremegett. Azharus leszegett fejjel, hátracsapott fülekkel lépdelt feléjük. Hermione ijedten felsikoltott, mikor az állat vicsorogva kimutatta hófehér és éles fogait. A három jó barát hátrált egy lépést, kikerülve az állat útjából, de – Harry nem kis döbbenetére – Azharus rájuk sem hederített. A párduc jég kék szemeit Malfoyra szegezte, aki mozdulni sem mert. A mardekáros fiú úgy állt ott, mint akire sóbálvány átkot szórtak. Hűséges gorillái a félelemtől reszketve húzódtak vissza a szokásosnál sokkal sápadtabb Malfoy mögé. Azharus vérfagyasztó morgást hallatott, mire a szőke mardekáros térdei vészesen megremegtek.

 – Menj innen! – cincogta halálra vált arccal.

 Az állat megállt egy lépésre tőle, és fenyegetően morgott tovább. A nagymacska feje Malfoy mellkasával volt egy magasságban, de ez mit sem vont le hatalmas méretéből – akár három Monstro méretű gyerek is elfért volna a hátán.

 – Tűnj innen! – próbálkozott újfent Malfoy, de ezzel csak azt érte el, hogy az állat még hangosabban morgott és vicsorgott.

 – A levelet – szólalt meg halkan Hermione. – Add ide a levelet!

Malfoy nem merte levenni a tekintetét Azharusról, de némi hezitálás után lassan feléjük nyújtotta a borítékot. Hermione bátortalanul előre lépett, és elvette tőle. A nagymacska ekkor a lányra nézett, ám közel sem olyan tekintettel, mint a mardekáros fiúra. Fenyegető testtartása eltűnt, és morgása is elnémult. Malfoy és két társa, kihasználva a helyzetet, óvatosan hátrálni kezdtek, majd pár lépés után futásnak eredtek. Harry nem mozdult, de már egyáltalán nem azért, mert nem mert, hanem mert nem akart. Most először láthatta közelről az állatot, és nem tudott betelni a lenyűgöző látvánnyal. Azharus szürke-fehér foltokkal tarkított bundája ezüstös bársonyként ragyogott a szórt októberi napfényben. Harry legszívesebben megérintette volna, de annyi bátorság azért nem volt benne. Hermione ellenben úgy tűnt, teljesen megbízik a nagymacskában, és – hiába próbálta meg Ron visszarángatni a könyökénél fogva – közelebb lépett az állathoz.

 – Köszönjük – suttogta félénken.

Azharus torkából újfent morgás csendült fel, de közel sem olyan, mint mikor Malfoyt fenyegette. Ez a hang lágyabb volt, szinte már barátságos. Az állat még egy utolsó pillantást vetett rájuk, majd tenyér nagyságú mancsain, némán elsétált a kastély irányába.
Harryék még másodpercekig megigézve bámultak utána.

 – Azta – nyögött fel Ron.

 – A számból vetted ki a szót – szólalt meg Harry is.

 – Tessék – Hermione odanyújtotta neki Sirius levelét.

 – Kösz – motyogta Harry. – Te honnan tudtad… mármint szerinted…

 – Segített nekünk – fejezte be helyette a lány.

 – De honnan…

 – Tudtam, hogy minket nem bántana – vonta meg a vállát a lány. – Hiszen Dumbledore macskája.

 – Hermione, ez az állat nem macska. Csámpás az macska, de ez… ez egy irdatlan nagy leopárd – csóválta a fejét Ron. – Ez nem fog dorombolni, ha megvakarod a füle tövét.

 – Először is nem „ez”, hanem „ő”! – pirított rá Hermione. – Légy kicsit tisztelettudóbb, elvégre megmentette nekünk a levelet.

 – Tisztelettudóbb? – kérdezett vissza mogorván Ron, de a lány egyetlen pillantással elhallgatatta. – Akkor lennék tisztelettudóbb, ha leharapta volna Malfoy fejét – tette hozzá halkan, hogy Hermione ne hallhassa.

A Malfoyjal történt összetűzés miatt Harryéknek végül nem maradt idejük elolvasni a levelet a szünet során. Ezért, miközben a többiek már denevérjeiket sétáltatták, a három barát odaoldalgott az óriáshoz – Hermione addig Neville felügyelete alatt hagyta Edgart. Harry előadta neki a levél-kérdést – az Azharusos kalandot persze kihagyta–, Hagrid pedig kissé morgolódva („Miért kell három ember egy levél elolvasásához?”), de megengedte, hogy nekik, hogy pár perce bemehessenek a kunyhójába. Ott aztán Harry végre megtudhatta, mit írt neki keresztapja. Széthajtotta a pergament és hangosan olvasni kezdte.

Kedves Harry,

Hogy telnek a napjaid? Sajnálom, hogy csak most tudtam írni, de csupán tegnap értük vissza. Kérlek, írd meg az első roxmortsi hétvége időpontját, amint kitűzik, és akkor ígéretemhez híven meglátogatlak és mindent elmesélek!
Addig is vigyázz magadra!

Tapmancs

 – Ennyi? – kérdezte csalódottan Harry.

 Ugyan hozzászokott már keresztapja rövid leveleihez, de egy hónap után, három mondatnál azért többet várt.

 – Ne feledd, hogy semmi lényegeset vagy konkrétumot nem írhat! Majd ha találkoztok, biztos mindent… – kezdte vigasztalóan Hermione, de Ron közbevágott:

 – Egy dolgot elfelejtesz; ebben a hónapban se Harry, se én nem mehetünk le Roxmortsba.
 

A sors úgy hozta, talán, hogy még jobban fájdítsa Harry szívét, hogy aznap este kitűzték az első roxmortsi látogatás időpontját. Ron a tömeg mögött ágaskodva olvasta le a dátumot.

 – Jövő hét szombat – mondta elkeseredetten, figyelve egy boldogan vigyorgó harmadikos csapatot, akik most először látogathatják majd meg a teljességében boszorkányok és varázslók lakta falut.

 – Majd csak kitalálunk valamit – próbálta biztatni barátait Hermione, de hiába.

 – Most nem akarok kockáztatni. Holnap első dolgom lesz, hogy megírom Tapmancsnak, hogy ne jöjjön – sóhajtott Harry bosszúsan.

Az este korán ment lefeküdni, ám ez sem segített a rémálmok elkerülésében. Aurora Norwood most is a tűzben bolyongva kereste a kiutat. Családja után kiabálva, kétségbeesetten rohant egy végtelennek tűnő, lángokkal beborított folyosó vége felé. Ám ekkor változott a kép, és a lány már nem a tűz elől, hanem egy őt követő vicsorgó állat elől menekült. A hatalmas fenevad bundája ezüstösen csillogott.