HP X. fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj

X. fejezet: Neville legrosszabb napja

A jól ismert padlásszobába belépve, Harryt azonnal megcsapta a meleg levegő, és azt kísérő émelyítően fűszeres illat.

 – Á, igen, igen – búgott egy hang, a vörös fényben úszó lámpák alatt meglibbenő kendőrengeteg alól. – Üdvözöllek, gyermekem!

 – Elnézést a késésért, tanárnő. A szobánkban felejtettük a tankönyvünket – hazudta Harry újfent (azzal a különbséggel, hogy most egy pillanatig sem gondolkodott el azon, hogy elárulja az igazságot).

 

– Semmi gond – folytatta Trelawney fátyolos hangon. – Természetesen, előre láttam késői érkezésetek, de úgy döntöttem a tanév első óráján elnéző leszek, és nem kaptok büntetést.

 – Köszönjük – nyögte Ron, miközben leplezni próbálta az erős illatoktól rátörő fuldokló rohamot. Harrynek is kaparta a torkát a levegő, ezért megkeresték a kandallótól legtávolabb eső kerek asztalt, és letelepedtek mellé.

 – Persze, előre látta, mi? – morogta Ron. – Szerintem, addig fel se tűnt neki a hiányunk, amíg be nem léptünk a látómezejébe.

Harry köhögésnek álcázott nevetéssel válaszolt (Lavender és Parvati lesújtó pillantásától kísérve), majd figyelmét a karpereceivel zörgő tanárnőre fordította.

 – Az idén, amint azt már az időben megjelenőknek említettem – itt sokatmondóan Harryre és Ron emelte, a szemüvege által természetellenesen felnagyított szemeit –, a lángjóslás segítségével próbálunk a ködös jövőbe tekinteni. A tűz bepillantást enged az idő kusza fonalaiba, és segít megérteni azokat, mindazok számára, kik nyitottak, és rendelkeznek az igaz Látás képességével. Tudnotok kell, hogy a lángok olvasása bizony nem veszélytelen! Sokan voltak már, akik túl mélyen elmerültek a tűz üzenetét kutatva és…

– Megégették az orrukat – fejezte be Ron a tanárnő helyett. Szerencséjére, ezt azonban csak Harry, és a szomszéd asztalnál ülő Dean és Seamus hallotta, akik a nevetéstől majdnem lefordultak az ülőalkalmatosságként szolgáló puffjaikról. Harry szája elé tartva kezét, elnyomott egy feltörő röhögő görcsöt.

Trelawney ezután még hosszú óráknak tűnő ideig magyarázott nekik a lángjóslás veszélyeiről, míg végül, sokakat kizökkentve kóma közeli állapotukból, jó hangosan így szólt:

 – Most pedig, nyissátok ki a könyveteket a tizedik oldalnál! Minden asztalon találtok egy-egy arany fáklyát, gyújtsátok meg, és a könyvben írtak szerint próbáljátok értelmezni a tűz üzenetét! Tisztítsátok meg az elméteket, figyeljétek a lángok táncát, merüljetek el bennük!

A bágyadt diáksereg követte a tanárnő utasításait, több asztalnál is sercegve fellángoltak az asztalba süllyesztett fáklyák.

 – Kezdd te! – javasolta Ron, bár Harry biztosra vette, hogy barátja nem udvariasságból ilyen előzékeny.

 – Hát jó – sóhajtott.

Maga elé húzta tankönyvét, és a vörösen izzó tűzre függesztette tekintetét. Nem nagy meglepetésére az égvilágon semmit sem látott, csak a vele szemben ülő Ron vigyorgó arcát. Bizonyára szórakoztató látványt nyújtott, ahogy előredőlve, hunyorogva bámulja a sistergő lángokat.

 – Nem látok semmit – bökte ki végül.

 – És ezen most meg kéne lepődjek? – nevetett Ron.

 – Én látom, tanárnő! – kiáltott fel hirtelen Parvati. – Látom!

 – Nagyszerű, gyermekem! – lépett mellé Trelawney. – Mondd csak, mit mutatnak neked a lángok? – kérdezte fátyolos hangon, miközben közelebb hajolt, hogy ő is jól lássa, mit üzen a tűz lelkes tanítványának.

 – Egy… egy virágot látok – mesélte boldogan a lány. – Azt hiszem, ez egy margaréta.

 – Kitűnő, kitűnő – bólogatott Trelawney, mire a nyakában lógó megannyi gyöngysor hangosan összezördült. – Ez azt jelenti, hogy talán hamarosan rád talál az őszinte szerelem, egy mindig vidám, szőke fiatalember képében.

Parvati csodálattól csillogó tekintettel bámult fel imádott tanárnőjére, majd pillantása találkozott Lavenderével, és a két lány izgatottan felvihogott. Az ő példájukat követte Ron és Harry is, akik a kacagástól az asztal alá buktak, nem akarták ugyanis elrontani Parvati örömét, és nem szóltak egy igen csak szembeötlő tényről – hogy a vele szemközt ülő Lavender haját, egy tenyérnyi nagyságú margaréta díszítette.
Az óra további részében nem történt újabb jövendölés – talán mert Parvati nem viselt virágdíszt a fején –, az egyetlen említésre méltó esemény az volt, mikor Neville túl közel hajolt a tekergőző tűzhöz, és felgyulladt a szemöldöke. A lángokat végül Dean fékezte meg, mikor egy sebtében odavarázsolt pohár vízzel arcon öntötte az ijedten hadonászó Neville-t. Trelawney, ezek után szánakozó felcsóválás közepette elküldte a fiút a gyengélkedőre, hogy Madam Pomfrey visszanöveszthesse elvesztett szemöldökét. A dupla jóslástan végére a megannyi égő fáklyától olyannyira elfogyott a levegő, és átmelegedett a terem, hogy Harryék talárjuk nyakát húzogatva, lihegve dőltek rá a kerek asztalkákra. A szemük égett és könnyezett a tűz állandó bámulásától. Seamus egyszer megpróbálta kinyitni az egyik kendőkkel takart ablakot, de Trelawney búgó hangon visszaparancsolta a helyére, mondván: „ A kinti világ zaja elhomályosítja egy igaz látó szemét.” A kicsengő megszólalásával aztán a diákok izzadtan, friss levegő után kapkodva másztak le a csapóajtón, és hálát adtak, hogy egy hétig a közelébe sem kell menniük a forró padlásszobának.
Öröm az ürömben, hogy házi feladta gyanánt, csupán annyit kaptak, hogy próbáljanak meg nyitott elmével fordulni a lángokhoz, és gyakorolják a tűz olvasását.

 – Mit szólt Trelawney a késéshez? – kérdezte Hermione már az ebédszünetben, ahogy letelepedtek mellé barátai a Griffendél asztalánál.

 – Nem igazán érdekelte – vont vállat Harry.

 – Ugyanez sajnos nem mondható el McGalagonyról – jegyezte meg morcosan Ron.

 – Találkoztatok vele? – sápítozott Hermione. – De hisz akkor már rég órán kellett volna lennie!

 – Órán is volt – felelte Harry. – De Ronnak épp az átváltozásterem előtt kellett neki mennie egy lovagi páncélnak.

 – Mondtam már, nekem jött valami… vagy valaki! – védekezett barátja.

Hermione értetlenül vonta fel szemöldökét, és Harryhez fordult magyarázatra várva.
 – Ron azt állítja, hogy neki ment valami láthatatlan.

 – Láthatatlan? – Hermione úgy nézett barátaira, mint aki megkérdőjelezi elméjük épségét. – Biztos nem csak… – kezdte, de Ron letorkollta:

 – Nem, nem képzeltem. Valami a vállamnak ment, és akkor estem neki a páncélnak.

 – Aminek a karja így a földre esett, McGalagony erre kirontott a teremből, és fejenként levont tíz pontot – fejezte be a történetet Harry.

 – És Vector mit szólt, hogy késtél? – terelte a szót Ron. Úgy tűnt nem volt kedve tovább bizonygatni esésének igencsak nehezen hihető okát.

 – Nem volt olyan vészes – válaszolt a lány. – Feladott két könyvet a jövő hétre.

 – Két könyv? És ez neked nem vészes? – csóválta a fejét hitetlenkedve Ron, majd teletömte száját fasírttal.

A délutáni dupla bájitaltan pontosan úgy telt, ahogy arra Harry számított. Piton minden egyes kínálkozó lehetőséget kihasznált, hogy megalázza vagy kritizálja őt az osztály előtt – a mardekárosok nem kis örömére. Úgy tűnt, a fiú iránt érzett gyűlölete nem hogy enyhült, inkább fokozódott a nyár során. Harry gyanította, hogy ebben jelentős szerepet játszott Sirius felbukkanása, és az őt támogató Dumbledore.

 – Látom, a bájitaltanhoz való tehetséged mit sem változott a nyáron, Potter – sziszegte Piton, és görbe orrával beleszippantott a levegőbe. – Förtelmes.

Malfoy és udvartartása kaján vigyorral az arcukon figyelték a kibontakozó jelenetet. Harry még óra előtt elhatározta, hogy megőrzi hidegvérét, és nem fog kiborulni – jól tudta ugyanis, hogy Piton pontosan ezt szeretné elérni. Hát nem fogja megadni neki ezt az örömöt! Így hát összeszorított szájjal – nehogy véletlen olyan csússzon ki rajta, amit később biztosan megbánna –, tudomást sem véve a fintorgó Pitonról, visszafordult szürke színben pompázó bájitalához.

 – Nem hallottad, amit mondtam, Potter? – Piton nem adta fel olyan könnyen. – Borzalmas az eddigi teljesítményed.

Uralkodj magadon! Ne foglalkozz vele! – suttogta egy hang Harry fejében.
Ne hagyd magad! – szólalt meg egy másik hang. – Sirius tavaly majdnem meghalt miatta!
Pontosan azt akarja, hogy visszaszólj! – folytatta az első. – Ne engedj neki!

Malfoy jó hangosan felnevetett, élvezte Harry szenvedését. Hermione és Ron bájitalaikról megfeledkezve, aggódva pillantottak barátjukra és a fölé tornyosuló Pitonra. Harry végül döntött. Minden önuralmát összeszedve, felöltötte a legártatlanabb arcot, amire jelen helyzetben képes volt, és odafordult gyűlölt tanárához.

 – Értettem, tanár úr – mondta higgadtan, majd tovább vagdalta az üstbe szánt sárkány körmöt ( azt viszont már igencsak nagy hévvel).

 – Azt erősen kétlem – Piton a fogai közt szűrt a szavakat. – Kezd újra!

Azzal egy pálcalegyintéssel eltűntette Harry teljes üstjének tartalmát. Hermione izgatottan csuklott egyet, és rémült arccal várta barátja reakcióját. Immáron minden szem Harryre és Pitonre szegeződött, még Malfoy is elnémult. A csendet csak a fortyogó bájitalok, és Crak zöld buborékokat eregető főzete zavarta meg.

Nyugalom! – szólalt meg az első hang újfent. – Ne add meg neki, amit akar!

Harry nagy levegőt vett, érezte, hogy az öklében szorongatott sárkány köröm porrá őrlődik a kezében.  Végül aztán – Piton bosszúságára – csak annyit felelt:
 – Rendben, tanár úr.

Harry elégedetten látta, hogy Piton sárgás arca egy pillanatra eltorzul a dühtől, majd fekete talárját megsuhintva otthagyta őt. Ron elismerően biccentett felé, Malfoy és kompániája pedig csalódott képpel fordultak vissza munkájukhoz. Harry újrakezdte a bájitalt, és Hermione segítségével még az óra vége előtt sikerült is befejeznie. Piton természetesen nem mulasztotta el pocskondiázni, ahányszor csak elhaladt mellette, de Harry türtőztette magát, és nem vágott vissza neki. Ez persze kimondottan bosszantotta a tanárt, aki ezért – hogy nehogy sikerélmény nélkül maradjon – második legkedveltebb áldozatához, Neville-hez fordult. A frissen visszanövesztett szemöldökű fia keze már attól megremegett, ha Piton csak elhaladt mellette. Arcára így aztán őszinte rémület telepedett, mikor a bájitaltanár megállt felette, és egy pálcalendítéssel kiürítette Neville üstjét.

 – Katasztrofális. Megint – morogta Piton. Fekete szemében gonosz fény csillant, ahogy a kerek arcú fiúra nézett. Neville ijedten hátrált egy lépést, mire könyökével leverte az asztalon álló mérleget. A mardekáros csapat hangos hahotába tört ki, míg a griffendélesek dühös tekintettel meredtek a tanárra. Harry megindult Piton felé, de Hermione elkapta a karját, és még időben visszarántotta. A lány egyetlen, figyelmeztető pillantásából megértette, mit akar mondani – ha most Pitonnak esne, azzal nem használna senkinek. Tehetetlen mérgében egy székbe kapaszkodott, a keze elfehéredett, olyan erővel szorította a bútor szélét. Azt még elviselte, mikor Piton vele gonoszkodott, de azt már nagyon nehezére esett lenyelnie, ahogy a tanár a megszeppent Neville-lel bánt.

 – Kezd ú… – utasította volna Piton Neville-t, de a csengő félbeszakította. Ajka gúnyos mosolyra húzódott. – Ebben az esetben, az órai munkád elégtelen, Longbottom. És tíz pont a Griffendéltől, a törött mérlegért.

Harry úgy érezte menten felrobban. Tekintete találkozott Malfoyéval. A szőke fiú elégedett vigyorral az arcán hagyta ott a termet, míg Harry és barátai a dühtől füstölögve – Neville esetében a rémülettől falfehéren – léptek ki az alagsori helyiség fekete ajtaján.

Harry, Ron és Hermione este, a kandalló elé letelepedve kitárgyalhatták azt, amire napközben nem volt lehetőségük: Sirius levelét. A klubhelyiségben ugyan sokan voltak, de a nagy zsibongás közepette a három jó barát nyugodtan – bár halkan – beszélgethetett, anélkül hogy bárki is érhette volna, miről folyik a társalgás.

 – Talán igazatok van – morfondírozott Hermione, miután barátai előadták neki elméletüket, miszerint Sirius és Lupin (vagy, ahogy nyilvános helyen nevezték őket: Tapmancs és Holdsáp) az országba visszatért halálfalókat keresik.

 – Egy dolgot viszont nem értek. – folytatta a lány. – Ha valóban Tudjukki csatlósai voltak, és olyan veszélyesek, miért nem ír róluk a Reggeli Próféta? Egy cikk sem jelent meg róluk se a nyár folyamán, se azóta.

 – Talán nem tudnak róluk – vetette fel Ron.

 – Dumbledore tud róluk – rázta a fejét Harry. – Biztos elmondta Caramelnek, ha épp nem tőle tudja.

 – Lehetséges, hogy Caramel nem akar újabb körözési plakátokkal pózolni. – Hermione elgondolkodva bámult a tűzbe. – Tapmancs szökése is elég kellemetlen volt számára, nem hiszem, hogy egy újabb botrányt kockáztatva hirdetné, hogy Tudjukki volt csatlósai tértek vissza az országba.

 – De Dumbledore vajon honnan tud róluk? – szúrta közbe kérdését Harry.

 – Dumbledore minden tud – vonta meg a vállát Ron.

 – Remek okfejtés, Ronald – jegyezte meg Hermione csipkelődve.

 – Mondj jobbat! – dörmögte vissza Ron.

Ezután egy ideig mindhárman hallgattak, és elgondolkodva meredtek maguk elé.

 – Vegyük sorra, mit tudunk! – kezdeményezte végül Harry.

 – Dumbledore azt állítja, ami akkor így is van, hogy Tudjukki bukása után elmenekült halálfalók tértek vissza az országba – sorolta a tényeket Hermione. – Ezért akarta, hogy a nyár hátralévő részét a Norwood házban töltsd, velünk együtt. Azt azonban csak sejthetjük, hogy az a házban tartott bizonyos gyűlés is ezekről a halálfalókról szólt. Arról meg aztán végképp semmit sem tudunk, hogy hová utazik Tapmancs és Holdsáp.

 – Lehetséges, hogy ugyanazt csinálják, mint Hagrid a nyáron. Ő is elutazott, de nem mondta hová – morfondírozott Harry.

 – Na jó, de mit? – Hermione homlokráncolva nézett végig barátain.

 – A halálfalókat keresik – szögezte le Ron.

 – De ez egyáltalán nem biztos! – ellenkezett a lány.

 – Akkor már megtalálták őket, és megfigyelik, miben mesterkednek. – Ron nem volt híján az ötleteknek.

 – Ez is csak egy feltevés – csóválta a fejét Hermione. – Ráadásul annak is elég gyenge. Már tudnánk róla, ha megtalálták volna őket. Az biztosan megjelenne a Reggeli Prófétában.

Harry reménykedve pillantott a Griffendél klubhelyiség falán lógó hirdetőtáblára, de azon az órarendeken kívül nem volt más feljegyzés – a roxmortsi látogatás első dátuma még nem jelent meg. Harry várta a napot, mikor újra találkozhat keresztapjával, de a gondolat, hogy Sirius ezzel újbóli bebörtönzését, mi több az életét kockáztatja, aggodalommal töltötte el. Talán ha visszatért, meg kellene írnia, hogy ne jöjjön ide, ne látogassa meg őt. Igen – határozta el magában Harry, pontosan ezt fogja tenni. Már az információ sem érdekelte, amit esetleg Siriustól kaphat, ha ezzel azt kockáztatja, hogy elveszíti őt.

 Tekintete tovasiklott griffendéles társain, akik közül Parvati és Lavender az egyik asztalnál ülve, meredten bámulták egy-egy gyertyát. Harry gyanította, hogy jóslástan leckéjüket „készítik” éppen – nem sok sikerrel. Arcuk vörös volt a koncentrálástól, szemük pedig pattogva követte az apró láng minden mozdulatát, de a várt üzenet elmaradt. Seamus és Dean vigyorogva figyelték őket a sarokból. Pár elsős a lebegtető bűbájjal próbálkozott – egy pennát próbáltak a magasban tartani, ami a levegőben bukfencezve majdnem szemen bökte a nem messze tőlük üldögélő Neville-t. Ginny, aki a szomszéd asztalnál éppen leckéjét készítette, felpattant és dühödten ráripakodott az elsősökre, akik erre ijedten szétrebbentek. A lány letelepedett a még mindig falfehér Neville mellé, és vigasztalóan megsimogatta a karját. Harry nem tudta eldönteni, hogy sápadtsága a jóslástanon vagy a bájitaltanon történt eseményekkel magyarázható – de ha tippelni akart volna, az utóbbira tette volna a voksát. Még most is elfutotta a méreg, ha Piton délutáni tetteire gondolt. Órák után többen is próbálták vigasztalni Neville-t, de hiába. Most azonban úgy tűnt, Ginny sikerrel jár. Óvatosan kivette a fiú kezéből békáját, Trevort – valószínűleg megmentve ezzel az állat életét. Neville ugyanis annyira szorította kedvencét, hogy az pukkadás közeli állapotba került, és leginkább egy brekegő lufira hasonlított. Ginny ezután valami vicceset mondhatott neki, mert a fiú arcán megjelent egy halvány mosoly, és még egy kis szín is visszatért az arcába. Harry elmerengve figyelte a kedves jelenetet, és egy dolgot be kellett látnia – a szerda mégsem az ő legrosszabb napja.