HP V. fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj

V. fejezet: Aurora Norwood

Másnap reggel meglepetés gyanánt, Hagrid várta őket az étkezőben.

 – Szervusztok! – köszönt jókedvűen. – Ezeket nektek hoztam.
Az asztal mellett fekvő jókora ládára mutatott. Hermione volt az egyetlen a csapatban, aki lelkesen fogadta a csomagot, ugyanis a ládában vadonatúj pennák, tintásüvegek, pergamenek, üstök, a bájitaltanhoz szükséges növények, bogarak és egyéb felismerhetetlen állati testrészek hevertek új roxforti tankönyveik mellett.  A lány érdeklődve vett kezébe egy igencsak avatag darabot. A könyv borítójáról már teljesen lekopott az illusztráció, és a cím is csak nehezen volt kivehető.

 – Iromány a sötét varázslatok kivédéséről, avagy védd magad! – olvasta fel Hermione. – Elég régi példány.

 – Ne is mondd! – dörmögte Hagrid. – Vagy fél órán keresztül kellett hallgatnom az eladó siránkozását. Állítólag ez egy olyan régi könyv, hogy már rendelni sem lehet belőle. Több hónapjába telt, míg elég kötetet beszerzett régi roxfortos diákoktól. A végén tényleg majdnem elbőgte magát…

 – Akkor az új sötét varázslatok kivédése tanár sem lehet egy mai darab – jegyezte meg Ron.

 – Nem számíthatunk sokra, Lupinnál biztos nem jobb – Harry őszintén sajnálta, hogy a professzor csupán egyetlen évig taníthatta őket. Lupin órái messze a legérdekesebbek voltak az elmúlt három év alatt. Rendkívül hálás volt a férfinak, amiért az megtanította, hogyan védekezhet a demetorok ellen, arról nem is szólva, hogy Lupin segítségével megismerhette az igazságot keresztapjáról, és bepillantást nyerhetett szülei roxfortos éveibe.

 – Hagrid, nem tudod, ki lehet az? – kérdezte Hermione, de a vadőr csak a fejét csóválta.

Bár Hagrid az egész napot a házban töltötte, mégsem akadt pillanat, mikor Harry tudott volna négyszemközt beszélni az óriással. Odakint zuhogott az eső, így a nap folyamán a falak között kellett elfoglalniuk magukat. Hermione és Ginny, Csámpással együtt újfent beköltözött a könyvtárba. Fred és George visszavonultak az emeletre, és Harry élt a gyanúperrel, hogy éppen Percy számára kerestek fajtabeli társaságot.
Harry, a nappaliban Ronnal sakkozva töltötte az időt, de szinte percenként az ablak felé sandított, az eső végét várva. Már csupán egy nap volt hátra a nyárból, és ő ezt az időt arra szerette volna felhasználni, hogy kipróbálja a Hermione által, a könyvtárban felfedezett Kviddics Akadémia című könyvben leírt megannyi taktikát és repülési cselt.

 – Nem is figyelsz ide – morgott Ron, mikor már vagy negyedszerre kapta rajta Harryt, amint az a sakktábla helyett az ablakot kémleli.

 – Bocs. – Harry előreküldte bástyáját, de Ron huszára a következő lépésben lerepítette a tábláról.

Archibald az elmúlt pár nap alatt új stratégiákat és lépéseket tanított Ronnak, aki azóta végképp verhetetlennek bizonyult.

 – Ez a Sebes Átlólépés – magyarázta lelkesen, miközben leütötte Harry egyetlen megmaradt futóját.

 – Remek – sóhajtott Harry, és odébb tolta topogó huszárját, azonban így sem menekülhetett barátja elől.

 – Ez pedig a Renovo-matt! – Ron vezére leütötte a huszárt, és ezzel mattot adott barátjának. Harry királya koronáját eldobva térdelt le a vezér elé.

 – Még egy játszma?

 – Kizárt! – jelentette ki Harry kicsit túl nagy hévvel.

 – Hát jó. – Ron érezte, hogy barátjának kissé sok volt az 5-0-ás vereség. – Akkor mit csináljunk? Keressük meg Fredet és George-t?

 – Rendben. – Harry elkeseredve bámult ki az ablakon, de az eső csak nem akart elállni.

 – Olyan fura az a festmény! – Ron tekintete a kandalló felett lógó képre tévedt, ahogy feltápászkodott a kanapéról. – Mióta tartanak varázslók mugli festményeket?

Most Harry is a képre pillantott. Azt már Archibald kalauzolása közben is megállapította, hogy a képen szereplő lány meseszép volt. Csupán pár évvel lehetett idősebb náluk. Hosszú, barna haja loknikban omlott fekete, selyemruhával fedett vállára, míg nyakát kék drágaköves medalion díszítette. Hófehér arcán apró mosoly bujkált. Ami azonban már a legelső alkalommal is rögtön megragadta, az a tekintete volt. A lánynak káprázatos ezüst szemei voltak.  Harry ahányszor csak rápillantott, úgy érezte, azok a szemek visszanéznek rá.

 – Vajon ki lehetett? – merengett.

 – Archibald nem mondta? – kérdezte barátja, mire Harry válaszul megrázta a fejét.

 – Talán ő volt az utolsó örökös – találgatott Ron.

 – Talán.

 – Biztos fontos volt. Egyetlen másik kép sincs az egész házban, pedig a varázsló családok otthonai mindig tele vannak aggatva a rokonok arcaival – jegyezte meg Ron.

Harrynek ez eddig fel se tűnt. Az egyetlen varázsló otthon, ahol valaha járt a Weasley rezidencia, az Odú volt, ahol valóban szinte minden falon festmény vagy fotó lógott.
A Norwood ház falait azonban egyetlen felmenő vagy családi portré sem díszítette, ezt az egyet kivéve.

 – Majd megkérdezem Archibaldot – hagyta rá Harry.

A nappaliból kilépve, már épp fordultak volna a lépcső irányába, mikor megütötte a fülüket egy, az étkezőből kiszűrődő szóváltás. A két fiú kíváncsian meredt egymásra, majd a résnyire nyitva hagyott ajtóra.

 – Dumbledore igenis hibát követett el, mikor egyedül küldte oda! – Hallatszódott Archibald feldúlt hangja.

 – Ne merd Dumbledore professzort hibáztatni a történtek miatt! – Hagrid hangos csattanással adott nyomatékot szavainak, mire mindkét fiú rémülten hátrált egy lépést.

 – Nyugodj meg, Hagrid! – Mr. Weasley hangja higgadt volt.

Ron és Harry csendben az ajtó mögé lopakodtak, és onnan hallgatóztak tovább.

 – Bocsánat – mormolta Hagrid.

Harry gyanította, hogy a vadőr jókorát vágott az asztalra.

 – Archibaldnak igaza van, Arthur – szólt közbe Mrs. Weasley is. – Ha nem találjátok meg időben… bele se merek gondolni, mi történhetett volna. Veszélyes volt egyedül odaküldeni!

 – De hisz nem volt egyedül – ellenkezett Mr. Weasley. – Ráadásul ő maga tervezte el az egészet! Jól tudta mire vállalkozik, hisz nem gyerek már.

 – De ugyanolyan felelőtlen és makacs, mint egy gyerek! Dumbledore ezt pontosan tudja, mégis hallgatott rá! – Archibald nem tágított.

Ron és Harry homlokráncolva pillantott egymásra. Kiről beszélhetnek?

 – Talán makacs, de egyáltalán nem felelőtlen. Ha azt mondja képes rá, akkor én nem kételkedem a szavaiban.

 – Arthur, te nem ismered őt úgy, ahogy én. – Archibald hangja már halkabb volt, de az indulat még nem tűnt el belőle teljesen.

 – Ezt jól tudom, Archibald, ezt jól tudom. De be kell látnod, hogy ő már nem az a fiú, akit láttál felnőni, aki annak idején elment otthonról… az a fiú sosem tért vissza. Ahhoz túl sok szörnyűséget látott, és borzalmat élt át. Talán mindünknél többet.

 – A lényeg, hogy még néhány nap, és teljesen felépül – mondta Mrs.Weasley békítően.

 – Így igaz! Madame Pomfrey már alig tudja a gyengélkedőn tartani – szólalt meg Hagrid is. – Panaszkodik is Dumbledore professzornak minden nap! Azt mondja, Harry óta nem volt ilyen nehéz esete.

 – Sajnálom, hogy kiborultam. – Archibald nagyon sóhajtott. – Bocsássatok meg!

 – Ez csak természetes Archibald – mondta elnézően Mr. Weasley. – Mindenkivel megesik.

A fiúk úgy érezték eleget hallgatóztak. Harry intett barátjának, hogy kövesse. Hang nélkül lopakodtak el a nyitott ajtó előtt, majd bementek a könyvtárba. Csak akkor mertek megszólalni, mikor már becsukták maguk mögött az ajtót.

 – Vajon kiről beszéltek? – kérdezte Harry, de mielőtt Ron válaszként akár csak a vállát megvonhatta volna, Hermionéval találták szemben magukat.

 – Kik kiről beszéltek? – kérdezte a lány.

Harry lopva körülnézett.

 – Ginny? – kérdezte.

 – A szobájában. Percyre vigyáz, amíg az ikrek a másodikon vannak. – Hangjából kicsengett, hogy igencsak helyteleníti Fred és George manóvadászatát.

 – Ezt hallgasd! – Harry elmesélte neki a négy felnőtt között alig pár perce lezajlott párbeszédet.

 – És egyszer sem említették a nevét? – A két fiú válaszként a fejét rázta.

Hermione néhány pillanatig elgondolkodva meredt maga elé, és csak azután folytatta.

 – Egy dolog biztos, bárkiről is beszéltek, a Roxfortban van. Csupán két nap és megtudjuk ki az.

A nyár utolsó napja teljes káoszban telt. Mrs. Weasley pálcával a kezében, fejvesztve rohangált szobáról szobára, miközben egy termetes holmi kupac lebegett utána. A repkedő halmaz koszos cipőktől kezdve, kivasalt talárokon és az ikrektől elkobzott robbanópatronokon keresztül szinte mindent tartalmazott.

Harry a többiekhez képest igencsak hamar végzett a pakolással. Azt a néhány holmit, amit az elmúlt két hétben szétrámolt a szobájában, pillanatok alatt visszadobálta utazóládájába. Ellenőrizte két legféltettebb kincsét, apja láthatatlanná tévő köpenyét, és a tavalyi év során megörökölt Tekergők Térképét. Szinte biztos volt benne, hogy e holmik ebben a tanévben is nagy hasznára válnak majd. Keresztapjától kapott imádott seprűjét gondosan letisztogatta, és ládája mellé fektette. Reménykedett, hogy még a nyáron utoljára felrepülhet vele a fák fölé, de a délután sajnos nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Mrs. Weasley minden csemetéje szobájában leltározást tartott, és mikor az ikrekre került a sor, Fred és George átmenekítette Percyt Harryhez. Így a kis manó most a fiú ágyán állva nézelődött a szobában. Harry számára egyáltalán nem bizonyult nehéznek a felvigyázó szerepkör, mivel Percy a bambuláson kívül nem igen csinált semmit. Egyedül akkor sikoltott fel vidáman, mikor Hedvig berepült az ablakon. A bagoly egy ideig kíváncsian szemlélte a manót, majd a fal felé fordulva aludni tért. Percyt ez azonban egy cseppet sem zavarta, elkerekedett szemekkel bámulta a madár hátát. Harry unottan üldögélt ágya szélén. Megígérte az ikreknek, hogy nem hagyja magára manójukat, így most kénytelen volt elviselni önként vállalt szobafogságát.  Eszébe jutott, hogy a zsebébe tuszkolja Percyt, és emberi társaság után néz, de nem merte megkockáztatni, hogy a folyosón összefut Mrs. Weasley-vel és lebegő holmi halmazával. Még zárt ajtón keresztül is jól kivehetően hallotta az asszony hangját.

 – Ron, el ne felejtsd betenni a sapkád! Fred, George, a zoknik! Itt hagytátok a zoknijaitokat!

 – Anya, hol van a piros sálam? – Hallatszódott Ginny hangja.

 – Az ágyadra raktam, drágám!

 – Anya, nekem nem kell ez a pulóver! – szólalt meg Ron panaszos hangja.

 Harry ugyan nem látta barátja arcát, de hangsúlya alapján nagyon is jól el tudta képzelni a fiú fintorgó ábrázatát.

 – Dehogynem! Nagyon jó kis pulóver ez! Hidd el, hogy örülni fogsz még, hogy magaddal vitted, mikor odakint fagyosra fordul az idő!

 – De hisz ez még Billé volt! Egy B betű van ráhímezve!

 – B, mint buggyant…

 – … balga…

 – … buta…

 – … bolond.

 – Haha, baromi vicces! – morgott Ron ikerbátyjaira.

 – Fred, George, elég legyen! Inkább pakoljátok be a talárjaitokat! – szólt rá anyjuk az ikrekre.

Eközben Percy mozdulatlanul üldögélt az ágyon, még mindig a szekrény tetején gubbasztó Hedviget bámulta. Harry tűnődve nézte a manót. Mennyivel könnyebb lehet az élet, ha az valaki ilyen egyszerűnek születik. Könnyebb, és talán boldogabb. Bizonyára Percynek is megvoltak a saját problémái – például hányat pislogjon percenként -, de azok meg sem közelítették egy ember nehézségeit. Merengéséből halk kopogás zavarta fel. Gyorsan rádobta takaróját a bambuló manóra, de csak Hermione állt az ajtóban.

 – Bejöhetek?

 – Persze – felelte Harry, miközben kihúzta a paplan alól az igencsak meglepődött, de kacarászó Percyt. Hermione kérdőn pillantott a kettősre.

 – Az ikrek kérték, hogy vigyázzak rá, amíg csomagolnak – magyarázta Harry.

A lány rosszallóan csóválta a fejét.

 – Remélem, nem akarják magukkal hozni a Roxfortba. Percynek a fajtársai között lenne a helye.

 – Nem akarlak elkeseríteni Hermione, de az ikrek szerintem, pontosan ezt tervezik. Még külön utazóládát is készítettek neki.

Fred megmutatta neki az említett tákolmányt, mikor a délutánra átvette Percy felügyeleti jogát, és be kellett vallania a manó szinte luxus körülmények között élvezhette az utat. A láda minden oldalán rácsos ablak volt, odabent puha párnákból kirakott alvóhellyel, itatóval és etetővel, amelyet telepakoltak a manó kedvenc csemegéjével, döglött legyekkel.

 – De ha kiderül, hogy az iskolába csempésztek egy, az engedélyezett lények listáján nem szereplő manót, akár ki is csaphatják őket – aggodalmaskodott Hermione.

 – És szerinted ez Fredet, vagy George-ot érdekli jobban? – kérdezte Harry nem kis iróniával a hangjában.

Hermione csak a szemét forgatta válaszul.

 – Hogy-hogy nem olvasol? – váltott témát Harry. – Azt hittem minden maradék időt a könyvtárban töltesz majd.

 – Ne kezdd te is! – morgott Hermione. – Rontól már végighallgattam egy szónoklatot a nyári szünet és a tanév időtöltési lehetőségeiről. Tudom, kicsit túlzásba vittem az olvasást az utóbbi napokban, de Harry ez a könyvtár fantasztikus!

Hermione, látván a fiú cseppet sem lelkes arcát, nagyot sóhajtott.

 – Jól van, tudom. Sajnálom. Egyébként Archibald nekem adott vagy egy tucat könyvet, így azokat ráérek még elolvasni – mondta.

 – Tényleg hol van Archiblad?

 – A konyhában készíti a vacsorát – válaszolt a lány. – Miért?

 – Szeretnék kérdezni tőle valamit.

 – Mit? – érdeklődött a lány.

 – Hogy kit ábrázol kandalló felett lógó festmény a nappaliban.

Harry képtelen volt kiverni a fejéből azt az igéző ezüst szempárt. Egyik éjjel, még álmodott is vele. A lány a ház erkélyén állt, és könnyes szemmel integetett neki. Harry egy csókot dobott neki, mire szomorúan elmosolyodott. Ezt, úgy döntött, inkább nem meséli el barátainak.

 – Ezt én is meg tudom mondani – mondta Hermione vállat vonva.

Harry mohó kíváncsisággal pillantott a lányra.

 – Ő Aurora Norwood – folytatta Hermione. – A Norwood család utolsó leány gyermeke.

 – Aurora Norwood – ízlelgette a nevet Harry. – Honnan tudod?

 – Találtam egy képes családfát a könyvtárban. Egy régi könyvbe volt behajtogatva.

 – Ő volt az utolsó leszármazott? – kérdezősködött tovább Harry.

 – Nem tudom, lehetséges. Az biztos, hogy az utolsó Norwood család tagja volt. – Hermione homlokráncolva meredt maga elé. –  De két bátyja is volt, ha jól emlékszem az idősebbet Valeriannak, a fiatalabbat Damiannak hívták.

 – És nem írta meddig éltek?

 – Nem – a lány a fejét rázta. – Az utolsó feltüntetett dátum a szülők születési éve volt. Azt hiszem valamikor az 1910-es évek elején születtek. De – folytatta Hermione immáron izgatottabb hangon -, érdekesebbet is találtam! Te ugye tudod, mi Archibald teljes neve?

 – Igen – bólintott Harry. – Archibald Arkwright. Miért kérded? – Nem igazán értette, hová akar kilyukadni a lány.

 – Mert – Hermione itt tartott egy kis hatásszünetet, hogy még jobban felcsigázza Harry érdeklődését. -, Archibald is szerepel a családfán.

 – Tessék? – Harry döbbenten bámult a lányra.

 – Bizony. Mainard Norwood féltestvére.

 – Mainard Norwood? – kérdezett vissza Harry. – Ő ki volt?

 – Aurora, Valerian és Damian apja – magyarázta Hermione. – Mainard születése után nem sokkal meghalt az apja. A nevekre már nem emlékszem. De – folytatta izgatottan. -, az anyja újból férjhez ment, és tőle született Archibald.

 – Ezt sosem mondta! – Harry hitetlenkedve meredt maga elé. – Azt állította, hogy csak ismerte a családot.

 – Ismerte, hisz a tagja volt – tódította Hermione. – Végül is nem hazudott…

 – De nem is volt teljesen őszinte.

 – Biztos jó oka volt, amiért nem mondta el.

 – Vacsora után megkérdezem – határozta el Harry.

 – Ne, Harry! – Hermione arcán is látszott, hogy nem igazán ért egyet a fiú tervével. – Bizonyára nyomós oka volt, hogy elhallgatta. Hisz, emlékezz csak vissza, mit meséltél, hogyan viselkedett, mikor arról a bizonyos szobáról beszélt neked. Hogy milyen szomorúnak tűnt! Az sem lehet véletlen, hogy a második emeleten mosolymanók laknak, itt valami borzalmas dolognak kellett történnie. Valószínű, hogy nem szívesen beszél a múltjáról.

 – Igazad lehet – bólintott Harry. Ugyan rettentően furdalta a kíváncsiság, de nem akarta megbántani vagy felkavarva Archibaldot azzal, hogy a múltjáról faggatózik.

 – Arra nem találtál semmi utalást, hogy mi történhetett? – próbálkozott Harry, de hiába.

 – Nem. Csupán a családfát találtam meg, azt is véletlenül. A Norwood név sehol máshol nem szerepelt. Bár be kell valljam, már első hallásra is nagyon ismerősnek tűnt, de ötletem sincs honnan.

 – Hát gondolkodj! – unszolta a lányt.

Hermione pillantása dühösen villant Harryre.

 – Ezt úgy mondod, mint ha sose tenném! – csattant fel.

 – Igazad van, ne haragudj! – sietett a bocsánatkéréssel Harry.

 – Nem haragszom – jelentett ki a lány. – Hidd el, én is tudni szeretném, hogy honnan olyan ismerős ez a név, de egyszerűen nem jut eszembe. Bosszantó egy érzés!

Ekkor Percy izgatott sikongatása zavarta meg őket. A manó vigyorogva ugrált az ágyon, és a szekrény teteje fele mutogatott. A két barát követte Percy tekintetét. Mint kiderült a manó még mindig Hedviget bámulta, aki azzal, hogy felébredt, és kitárta hófehér szárnyait, akkora örömöt okozott a manónak, mintha csak előre hozták volna a karácsonyt.

 – Hihetetlen – csóválta a fejét Harry. – Hogy lehet ennyire…

 – Egyszerű? – fejezte be Hermione a manóra illő legudvariasabb kifejezéssel.

 – Pontosan! – bólintott Harry, és együtt nevettek Percyvel.