HP VII. fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj


VII. fejezet: Tintapaca

A délelőtt hamar tovaröppent a hosszas beszélgetések, és néhány kör villám-kamut követően. Az egy óra körül érkező, pufók büfés nénitől Harry annyi csoki békát és tökös derelyét vett, hogy mind a hatan jóllakhattak belőle.

                                                                                                                                     
 – Fiúk! – szólalt meg Harry egy békát bontogatva. Csak most jutott eszébe valami, amit már indulás óta furdalta az oldalát. – Mit mondott nektek Archibald?

A kupéban minden szempár az ikrekre szegeződött, akik vigyorogva néztek egymásra, majd a kíváncsi jelenlévőkre.

 – Azt tanácsolta, néha napján adjunk egy kis fenyőtűt Percynek. – felelte George. – Jót tesz a fogainak.

 – Beszéltetek neki Percyről? – csodálkozott Ginny.

 – Dehogy – rázta a fejét Fred. –Azt hittük esetleg közületek kotyogta el valaki, de azt mondta magától jött rá, mert – itt délcegen kihúzta magát, és mélyebb hangon folytatta –, „kevés olyan dolog történik ebben a házban, amiről én ne tudnék.”

 – Nekem is pont ezt mondta! – döbbent meg Harry az ismerős mondat hallatán.

 – Mit? Hogy adj fenyőtűt Percynek? – értetlenkedett Ron két tökös derelyével a markában.

 – Nem, te buggyant! – sóhajtott Hermione. – Azt, hogy kevés olyan dolog történik a házban, amiről ő ne tudna.

 – Pontosan – helyeselt Harry.

 – De neked miért mondta? – kérdezte Hermione homlokráncolva.

 – A szoba miatt – felelte Harry kicsit szégyenkezve. – Megpróbáltam bemenni.

 – Harry, de hisz megígérted neki… – kezdte Hermione megrovó pillantásával sújtva a fiút, de Harry gyorsan közbevágott.

 – Tudom! De kíváncsi voltam – mondta. – Egyetlen alkalom volt, és még bocsánatot is kértem érte!

Hermione rosszallóan csóválta a fejét, de Harry nagy örömére nem folytatta hegyi beszédét.

 – Egy biztos, fura egy fazon! – vonta le a végkövetkeztetést Ron, majd leharapta az egyik menekülni vágyó csoki béka fejét.

Harry elmerengve nézett ki az ablakon. Nem is volt kérdés, hogy a nyári szünidő utolsó két hetét élvezte a legjobban. Távol a Dursley családtól, és Little Whinging unalmas utcáitól. A Norwood házban eltöltött idő szerencsére elhomályosította nem túl kedves emlékeit Vernon bácsi vörös képéről, felesége undok ló arcáról, és egy szem fiuk kárörvendő vigyoráról. Az viszont élénken élt benne, ahogy unokatestvére sikítva, parádés vetődéssel vetette magát a kanapé mögé Hagridtól való félelmében. Őszintén megvallva, ezt igazán nem is akarta elfelejteni…

A délután további részét már csupán Hermione, Ron és Harry töltötte a kabinban. Fred és George, Percy dobozával a hónuk alatt, legjobb barátjuk, Lee Jordan kutatására indultak, hogy bemutathassák neki a manót, Ginny pedig a kupé nyitott ajtaján beugráló Trevorral a markában, Neville után kajtatott, hogy visszaszolgáltathassa neki szabadságvágyó békáját.

Csámpás kényelmesen elhelyezkedett a távozó Weasley lány helyén, és onnan vizslatta mogorva tekintettel az izgága Pulipintyet. A bagoly szárnyaival csapdosva, boldogan huhogott kalickájában. A vonatút elején, a kabinban lévők nem kis örömére (beleértve Hedviget és Csámpást), a madár hamar elszunyókált, ám a mozgolódás hangjára most felébredt, és ott folytatta csivitelését, ahol órákkal ezelőtt abbahagyta.

 – Látom, Weasley, bagoly helyett csak verébre futotta. – Draco Malfoy állt a kupé ajtajában, háta mögött két örök kísérőjével, Crakkal és Monstróval.

 – Nem emlékszem, hogy hívott volna valaki, Malfoy – mordult fel Harry, a mardekáros fiúra pillantva. Malfoy és ő esküdt ellenségek voltak elsős koruk óta.

 – Várjunk csak, tévedtem. Ez inkább bagoly eledel, igazam van Weasley? – Malfoy gonosz vigyorral vizslatta Ront, akit csak Harry tartott vissza attól, hogy a szőke fiúra vesse magát.

 – Tűnj innen, Malfoy! – szólt rá figyelmeztetően Hermione.

 – Nekem te nem merj parancsolgatni, sárvérű! – förmedt rá Malfoy. – Mi van Weasley, a barátnőd mögé bújsz?

Crak és Monstro hivatásszerűen heherésztek mögötte. Harrynek minden erejét latba kellett vetnie, hogy visszatartsa pattanásig feszült barátját és önmagát is attól, hogy kidobják Malfoyt az ablakon. Akár nyitva volt, akár nem…

 – Szívódj fel! – sziszegte Ron fogai közt szűrve a szavakat.

Malfoy kárörvendő képpel nézett végig rajtuk.

 – Remélem, élveztétek az elmúlt három évet a Roxfortban! Idén már minden másképp lesz!

 – Dugulj el, Malfoy! Nem vagyunk kíváncsiak a képzelgéseidre! – vetette oda Harry.

 – Majd meglátod, Potter! – vihogott Malfoy és a háta mögött álló két gorillája, majd a három jó barát nagy megkönnyebbülésére, továbbálltak.

 – Ez a görény egyáltalán nem hiányzott! – Ronnak sikerült visszanyernie önuralmát, így Harry végre elengedhette a karját.

 – Ne is foglalkozzatok vele! – szólalt meg Hermione.

 – Szerintetek mire célzott az iskolával kapcsolatban? – Harry, Malfoy előtt próbált érdektelennek tűnni, ám amit a fiú a Roxfortról mondott, igencsak aggasztotta.

 – Áh, csak a szája nagy – vont vállat Ron.

 – Nem tudom, nekem túl elégedettnek tűnt önmagával… – mondta bizonytalanul Harry.

 – Bármi is az, hamarosan megtudjuk. Megérkeztünk. – Hermionénak igaza volt.

 A vonat lassítani kezdett, míg nem teljesen megállt.
Az addig kihalt roxmortsi peron, most megtelt nyüzsgő diákok tömegével, amely a nagy zsibongás közepette kettévált, ahogy az elsősök Hagrid sűrű instruálása mellett elindultak a tó felé. A vadőr mosolyogva integetett Harryéknek, miközben a derekáig érő megszeppent elsőéveseket terelgette. A többi diák szép sorjában beszállt egy-egy üresen álló, ló nélküli fiákerbe. A három jó barát, az ikrekkel és Lee Jordannel osztozott egy hintón. A Roxfortba vezető út során, Fred és George arról tartottak előadást, hogyan tanítják majd meg Percyt, hogy harapja meg Malfoyt, vagy hogyan lopjon Frics irodájából. Hermione hiába magyarázta nekik, hogy a vadmanók rettentő buták, és semmit nem képesek csinálni a vigyorgáson kívül, nem hogy tanulni. Az ikrek csak lemondóan legyintettek rá, és váltig állították, hogy Percynek már a saját nevét is sikerült megjegyeznie. Harry kimondottan szórakoztatónak tartotta a manóról folyó párbeszédet, főleg, hogy az említett néha kíváncsian kikukucskált George zsebéből.

A fiákerek a főbejárathoz vezető kőlépcső aljában álltak meg. Hermione és az ikrek még akkor is Percy tudásának kapacitásáról vitáztak, mikor beléptek a Roxfort tölgyfa kapuján. A fáklyákkal kivilágított előcsarnokban McGalagony professzor várta őket. Kissé ziláltnak tűnt, mintha a süvege is ferdén állt volna a fején, de szigorú tekintetének súlyából ez mit sem vont le.

 – Maguk meg mit andalognak itt? Induljanak a nagyterembe! – szólt rájuk élesen.

 – Igenis, tanárnő – felelte kórusban a társaság.

 – Oh, és kérem, vigyázzanak a szobrokkal! Hóborc elbújt mögöttük, és durranó dugókkal lövöldözi az arra járókat. Egy diák már így is a gyengélkedőn kötött ki. Elvesztette az eszméletét, mikor fejen találták a dugók – tette hozzá házvezetőjük bosszankodva, és már rohant is, hogy bezavarja, a még odakint csellengő diákokat.

Hóborc effajta viselkedése egyáltalán nem volt meglepő, ám magyarázatot adott McGalagony feldúlt külsejére. A kopogó szellem sportot űzött a diákság, és esetenként még a tanárok zaklatásából is. A kis csapat megszaporázta lépteit, és minden baj nélkül eljutott a nagyteremig. Harry gyanította, hogy Hóborc újabb tréfájának a felettük ellebegő Véres Báró vetett véget. A Mardekár ház hallgatag szelleme ugyanis, Dumbledore-on kívül, az egyetlen volt, akire a kopogó szellem hallgatott. A kétszárnyú ajtón túl, eléjük tárult a szokásos ünnepi díszben pompázó nagyterem. A mennyezetet, az odakinti égboltnak megfelelően ezernyi ragyogó csillag borította. A házak asztalai felett lebegő tengernyi gyertya arany fénybe vonta a termet. Harry, Neville és Ron között ült le a Griffendél asztalánál. A diákok nagy része már elfoglalta helyét, és izgatottan várta a beosztási ceremónia kezdetét, majd az azt követő fenséges lakomát. Körbepillantva, Harry meglepetten vette észre, hogy a házak asztalaira merőlegesen álló tanári asztalnál, több hely is üresen árválkodik, köztük Dumbledore-é. McGalagony és Hagrid távollétének okát ismerte, a professzor valószínűleg az előcsarnokot próbálta megtisztítani Hóborc ellőtt durranó dugóitól, míg a vadőr az elsősöket kísérte a kastélyba. Madame Pomfrey sem volt jelen, de ő bizonyára Hóborc két ájult áldozatáról gondoskodott a gyengélkedőn. Az asztal mögött azonban még így is maradt két gazdátlanul várakozó szék. Harry végignézett a tanári soron, de nem látott ismeretlen arcot. Akkor az egyik hiányzó bizonyára az új sötét varázslatok kivédése tanár. – vonta le a következtetést magában. A Mardekár asztalához közelebbi oldalon megpillantotta Pitont. A bájitaltanár idegesnek tűnt, és mogorva tekintettel figyelte az ajtókat, mintha csak várna valakire.

 – Na, mi lesz már, éhen halok! – türelmetlenkedett a Harry mellett üldögélő Ron.

Hermione hitetlenkedve ráncolta a homlokát, és már épp nyitotta volna a száját, hogy egy csípős megjegyzéssel hangot is adjon a Ronról és étvágyáról kialakult véleményének, ám Ginny közbevágott.

 – Nézzétek! – A lány a tanári asztal felé mutatott. Harry az említett irányba pillantva, megértette a diákok között végigfutó izgatott sustorgás okát. Kíváncsiságtól csillogó szempárok szegeződtek a tanári asztal mögötti ajtón belépő igazgatóra és ismeretlen társaságára. Dumbledore, úgy tűnt mély beszélgetésbe merült egy, a kíséretében érkező barna taláros, vén varázslóval. Az igazgató mosolyogva bólogatott, miközben a mellette lépdelő férfi, foltos kezeivel hadonászva magyarázott neki valamit. A varázsló talán még Dumbledore-nál is idősebb volt. Lábai minden lépésnél úgy megremegtek, hogy Harry attól félt, azok bármelyik pillanatban szilánkosra törhetnek tulajdonosuk alatt. Őket egy fiatal férfi követte, aki miután rideg arckifejezéssel végigpásztázta az asztalok körül üldögélő, érdeklődve pislogó diáksereget, helyet foglalt az asztal végén álló üres széken. Ekkor valaki ijedten sikoltott fel az terem elején, amit több további rémült hang, és döbbent kiáltás is követett. Harryék nyakukat nyújtogatva próbálták megkeresni a hangok forrását, illetve okát. Mint kiderült a hangzavar a tanári asztalhoz közel ülő diákoktól származott, akik mindenki közül először pillantották meg azt, amit Harry és barátai csak a padra térdelve láthattak.

 – De gyönyörű! – suttogta Ginny megigézve. Harry is elképedve figyelte az utolsóként belépő valakit… illetve valamit. Harry látott már hasonló állatot képeken, illetve egyszer mikor elkísérhette Dursleyéket az állatkertbe, ám ez a példány, nagyobb és különlegesebb volt bármelyiknél.

 – Egy hó-leopárd. – Hermione tekintete az állatra tapadva követte annak minden finom mozdulatát. Harry sem tudta levenni szemét a nagymacskáról, amelynek ezüst foltokkal tarkított hófehér bundája szó szerint ragyogott a lebegő gyertyák fényében. Az állat hatalmas mancsain az igazgató után osont, majd letelepedett Dumbledore arany karosszéke előtt. Két mellső lábát kinyújtóztatva, és felszegett fejjel nézett vissza az őt bámuló diákokra, majd a hangos kattanással kitáruló kétszárnyú ajtóra. Ezen keresztül, McGalagony professzor vezetésével bevonultak a félénken körbepislogó elsősök. Kielőzve az iskola új tanulóit, Hagrid a tőle telhető legészrevehetetlenebb módon lopakodott el a tanári asztalig, ahol elfoglalta szokott helyét. Úgy tűnt, egyáltalán nem lepődött meg a Dumbledore előtt fekvő állaton, mi több még derülten el is mosolyodott, a nagymacska láttán. Harry ezen annyira nem csodálkozott, hisz jól tudta, hogy a vadőr szinte már beteges imádatot táplál minden veszélyes és vad teremtmény iránt. Meglepettségét inkább az okozta, hogy barátjuk elfelejtett beszámolni a Roxfort újdonsült házi kedvencéről.
McGalagony, eközben elhelyezte a már jól ismert háromlábú széket, és a rajta heverő elnyűtt süveget az elsőévesek előtt.
A teremben minden szempár a Teszlek Süveget figyelte (kivéve azokat, akik még mindig ámultan meredtek a nagymacskára). A mágikus fejfedő legnagyobb szakadása, néhány, valószínűleg mugli származású gólya nem kis ijedtségére, száj módjára kinyílt, és a süveg dalra fakadt:

E kerek világon réges-rég,
Mikor bizony én is új voltam még,
Négy nagyszerű mágus járt,
Kik mesterien űzték a bűbájt.
Eme négy bölcs nevét ki ne ismerné?
Na de ne aggódj, elárulom azért!
Griffendél Godrik, a mágus, kinek lelke hős,
Házába az kerül, ki bátor s vakmerő.
Hugrabug Helga, a türelmes és békés,
Háza rád vár, ha jámborságod érték.
Hollóháti Hedvig, az eszes boszorkány,
Házába hív téged, ha elméd gyorsan jár.
Mardekár Malazár, a ravasz és agyafúrt varázsló,
Köszönt házában, ha személyed nagyravágyó.
Ím, hát ne félj, s nehogy rettegj!
Beosztlak én a tökéletes helyre.
Feladatot most még annyi csak,
Fejedre tégy, s hallgasd bölcs szavam!

A diákok sűrű tapssal méltatták a süveg előadását.

 – Mikor minket osztott be, nem ezt énekelte – jegyezte meg Harry.

 – Minden évben más dalt énekel. Egy egész éve van rá, hogy kitalálja – mondta Ron. – Bár ha annyi ideje volt, igazán kitalálhatott volna valami hosszabbat is – tette hozzá.

McGalagony az elsősökhöz fordulva, elővett egy pergamentekercset.

 – Akit szólítok, a fejére rakja a Teszlek Süveget, és leül a székre – mondta. – Miután a süveg beosztotta magukat, helyet foglalnak a megfelelő asztalnál. Anson, Sheona! – A professzor felolvasta az első nevet, mire egy fekete hajú kislány lépett ki a sorból.

Bátortalanul közelítette meg a süveget, ám Harry nem tudta eldönteni, hogy ennek a szokatlan fejfedő, vagy a pár lépésnyire a háta mögött fekvő nagymacska az oka.

 – Mardekár! – rikkantotta a süveg. Sheona Anson megkönnyebbülten vette le fejéről a süveget, majd csatlakozott a lelkesen tapsoló Mardekár asztalhoz.

 – Barlow, Timothy!

 – Hollóhát!

 – Blythe, Derek!

 – Griffendél!

Egy vékony kisfiú iszkolt Harryék asztalához, ahol a griffendélesek dobhártyaszaggató üdvrivalgással köszöntötték.

 – Fairchild, Shaylyn!

 – Griffendél! – kiáltotta a süveg.

Újabb tapsvihar futott végig az asztalnál, ahogy a félénken mosolygó Shaylyn leült közéjük.

 – Forest, Zackary!

Egy kerek arcú fiú bukdácsolva lépett ki a gólyák közül, és csaknem elesett összeakadt lábaiban a süveghez vezető, alig néhány lépésnyi úton. McGalagony az utolsó pillanatban sietett a segítségére. Elkapta a fiú karját, ezzel megmentve őt egy törött orrtól, és az annál is fájdalmasabb megszégyenüléstől. Néhányan gúnyosan felnevettek az asztalok között, Malfoy és barátai harsányan kacagtak a gólya ügyetlenségén, ám a többség együtt érzően mosolygott rá.

 – Hugrabug! – rikkantotta a Teszlek Süveg, ahogy a fiú fejéhez ért. Zackary sietősen visszatette (illetve majdnem mellétette), a süveget a székre, és ezúttal sikerült úgy megtennie a Hugrabug asztalához vezető utat, hogy egyetlen egyszer sem került esés közeli állapotba.

 – Frye, Morgan!

 – Mardekár!

 – Hardy, Aaron!

 – Hollóhát!

Harry figyelme az elsőévesekről a tanári asztalra vándorolt. Dumbledore minden beosztott diáknál tapsolt, ám nem mindenki követte a példáját. Piton csupán akkor volt hajlandó tapsra emelni a kezét, ha az általa vezetett Mardekárba került valaki. Ha a Süveg esetleg a Griffendél nevet kiáltotta, undok arckifejezéssel méregette, az elkövetkezendő évek gyötrelmes bájitaltanóráiról mit sem sejtő gólyákat. Az igazgató által bekísért vén varázsló semmit jelét nem adta annak, hogy követné az előtte lezajló beosztási ceremóniát. Lehunyt szemmel, és előrekókadt fejjel üldögélt az asztal mögött. Harry az ismétlődő tapsorkán közepette ugyan nem hallhatta, de az öreg mellett helyet foglaló Flitwick professzor reakciójából ítélve, biztosra vette, hogy a varázsló csendesen hortyogva az igazak álmát alussza. Továbbpásztázva a tanári sort tekintete végül az asztal legvégén ülő, fiatal varázslón állapodott meg. Ő ébren volt, de úgy tűnt, nem igazán foglalkoztatja az elsőévesek sorsa. Gépiesen tapsolt a Teszlek Süveg minden éles rikkantása után, de a gólyákat egy pillantásra sem méltatta. A figyelmét egyetlen dolog kötötte le: a tanári asztal előtt heverésző nagymacska. Az állat mozdulatlanul, szfinx módjára feküdt, egyedül hosszú, ezüst farkát tekergette a levegőben. Az idegen nyugtalan arccal méregette az állatot. Tart tőle – állapította meg magában Harry, miközben reflexszerűen tapsolt a Griffendélbe beosztott Vanessa Langlais-nek. Emlékeibe visszakúszott az egy héttel ezelőtt kihallgatott vita után megválaszolatlanul maradt legfontosabb kérdés: kiről beszélt a Weasley házaspár, Hagrid és Archibald akkor az étkezőben? Ő lenne az? Harry bizonytalanul vizslatta az idegen arcát.

 – Lehetséges, hogy róla vitatkoztak Hagridék?  – fordult Harry a barátaihoz.

 – Talán. – Hermione tanakodva méregette az ismeretlent.

 – Hát biztos nem az öregről – vigyorgott Ron a bóbiskoló varázslóra pillantva. – Szerintetek hány éves lehet?

 – Százharmincnégy. – A három jó barát meglepetten fordult a kórosan feledékeny Neville-hez.

 – Ismered? – kérdezte tőle Harry. Az, hogy Neville ismeri a varázslót, érdekesebbnek bizonyult, mint a tény, hogy az említett túl van már vagy egy századnyi születésnapon (és Neville erre pontosan emlékszik).

 – Igen… illetve nem annyira… vagyis hát, néha együtt teázik a nagyival – felelte zavartan. – Ő az új sötét varázslatok kivédése tanár.

 – Hát persze! – szólalt meg Hermione. – Ő kérte azt a régi könyvet.

 – Én azért egy kicsit fiatalabbra számítottan – mondta fejét ingatva Ron. – Nem is tudom, mondjuk úgy öt-hat évtizeddel.

 – Ne ítéld meg a kora alapján! Gondolj csak bele, mekkora tudása lehet, mennyi mindent taníthat nekünk! – Hermione még így, ismeretlenül is az idős varázsló védelmére kelt.

 – Hermione, az öreg szerintem egy röpképtelen légytől sem tudja megvédeni magát – csóválta a fejét Ron.

 – A nagyi szerint régen párbaj bajnok volt – szólt közbe Neville, a lány oldalán.

 – Látod? –Hermione elégedetten mosolygott Ronra.

 – És mondd csak Neville, a nagymamád azt nem említette véletlenül, hogy körülbelül mikor is volt bajnok? – kérdezte Ron.

 – De – felelte habozva a fiú. – Valamikor az ezerkilencszázas évek elején.

Hermione arcáról leolvadt a mosoly, és átköltözött Ronéra. Harry vigyorogva figyelte a barátai között zajló szópárbajt, majd Neville-hez fordult.

 – Elárulod a nevét?

 – Tényleg, azt elfelejtettem mondani – motyogta a fiú. – Philibert Tolbert.

 – Jó ötlet Harry! – szólt közbe Ron kárörvendő vigyorral a képén. – Hermione így már ki tudja keresni a Ki, Kicsoda? század előtti kiadásában.

 – Moore, Montgomery! – Eközben McGalagony rendíthetetlenül olvasta tovább a neveket.

 – Hugrabug!

 – Pierce, Noah!

 – Hollóhát!

Mikor végül az utolsó gólya, bizonyos Emmett Wyndham, is elfoglalta helyét a Mardekár asztalánál, McGalagony összetekerte a vaskos pergamentekercset, és a Teszlek Süveget a székkel együtt kivitte a teremből. Dumbledore megvárta, míg a professzor visszatér, majd felállt, és mosolyogva végignézett az iskola tanulóin.

 – Jó étvágyat! – mondta, mire az asztalok megteltek az ünnepi lakoma ételkölteményeivel. Harry nem igazán volt éhes, így csak néhány falatot evett, és figyelte, ahogy George apró falatokat dugdos talárja zsebébe, az ott lapuló Percynek. Ezzel szemben, a mellette habzsoló Ron tányérján halmokban álltak az elfogyasztásra váró étkek. Barátja étvágya egészen a desszertekig kitartott, mikor is magába tömött egy fél tálnyi süteményt.

 – Ez jólesett – jelentette ki elégedett képpel.

 – Ennek igazán örülünk! Tudod, más egy hétig eszi azt, amit te a mai napon elfogyasztottál – szólalt meg Hermione csípősen, de mielőtt Ron visszavághatott volna, Dumbledore újfent szólásra emelkedett.

 – Most, hogy reményeim szerint mindannyian jóllaktunk – szólt mosolyogva. –, szeretném a figyelmeteket kérni egy röpke percre. Mint minden tanévben, most is ki kell hangsúlyoznom, hogy az iskola mellett fekvő Rengetegbe a Roxfort minden tanulójának tilos a belépés. – Itt sokatmondóan Harryre és barátaira pillantott. – Valamint ugyanez vonatkozik az első- és másodévesekre Roxmorts falu esetében. Frics úr, iskolánk gondnoka megkért, emlékeztesselek benneteket, hogy a tanórák közti szünetekben, tilos bárminemű varázslat használata a folyosókon. Ezen kívül, kiemelte, hogy bármely, a tiltott tárgyak listáján szereplő eszköz használata, büntetőmunkát von maga után. A listát természetesen megtaláljátok Frics úr irodájának ajtaján, illetve, ha igény van rá, szívesen osztogat másolatot. – A teremben többen felnevettek. Harry arcán is vigyor terpeszkedett, ahogy elképzelte a folyosókon röplapozó Fricset. – Most, hogy túl vagyunk a szokásos formaságokon, engedjétek meg, hogy bemutassam iskolánk új sötét varázslatok kivédése tanárát, Philibert Tolbert professzort.

A szóban forgó, már ébren lévő varázsló, nehézkesen felállt, majd amennyire vén derekától tellett, meghajolt a diákság előtt. Az új professzort erőtlen taps köszöntötte, Harry látta, ahogy néhány asztalnál, nem meglepő módon a legtöbben a Mardekár ház asztalánál, összesúgnak, és vigyorogva vizslatják az idős férfit.

 – Rajta kívül, kötelességem még bemutatni nektek, Sethos Solomont, aki ezentúl felügyelői posztot tölt be nálunk. – Dumbledore az asztal végén ülő férfira pillantott, aki most méltóságteljesen felállt, és üdvözlésképp biccentett a diákoknak. Harry csak ekkor látta meg a varázsló nyakát csúfító széles sebhelyet, melyet eddig gondosan igazított gallér takart. – Mr. Solomon mostantól ugyanolyan tagja iskolánknak, mint bármelyik tanárotok, ezért kérlek, viseltessetek iránta olyan fokú tisztelettel is!

 – Frics 2.0 – morogta Fred alig hallhatóan, de Harry esküdni mert volna, hogy Dumbledore hallotta a gúnyos megjegyzést, ugyanis az igazgató szája gyanúsan felfele görbült.

 – Bizonyára nem kerülte el a figyelmeteket iskolánk legújabb lakója, és kísérőm – folytatta, és az előtte heverésző nagymacska fele intett. –, Azharus. Kérlek, vegyétek figyelembe, hogy ő nem egy átlagos házimacska, de félnetek sem kell tőle! Veszélytelen állat, senkit sem fog bántani, ha a megfelelő tisztelettel viseltettek iránta.

Harry az utolsó kijelentésben erősen kételkedett. Az igazgató szavai meglehetősen hiteltelenül csengtek az éppen ásító nagymacska hatalmas és hegyes fogainak árnyékában.

 – Most pedig, irány az ágy! Későre jár már, és nem szeretném, ha holnap az első óráitokon a hosszú, igazgatói beszédre fognátok a fáradtságotokat! – fejezte be mosolyogva Dumbledore.

Harry hiába várta, hogy esetleg hozzátesz még valamit, az igazgató leült, és beszélgetni kezdett McGalagony professzorral. A diákok nagy lárma közepette elindultak klubhelyiségeik irányába. Harry, barátaival együtt követte a példájukat, ám mielőtt kilépett volna a nagyterem kétszárnyú ajtaján, még egy utolsó pillantást akart vetni az ezüstös nagymacskára.

 – Gyere már, Harry! – szólalt meg mögötte Hermione sürgetően.

Harry azonban másodpercekig földbegyökerezett lábbal bámulta az állatot. Esküdni mert volna, hogy a nagymacska egyenesen visszanézett rá. Végül Hermionénak, a karjánál fogva kellett kirángatnia őt a teremből.

 – Sietnünk kell! – türelmetlenkedett. – Nem tudjuk a jelszót, és én személy szerint nem szeretnék a folyosón éjszakázni.

 – Visszanézett rám – motyogta Harry zavartan.

 – Kicsoda? – kérdezte Ron.

 – A macska, Azharus. – Harry barátaira nézett, és várta a már sokszor megoldásként szolgáló elméleteik egyikét.

 – Biztos csak a tömeget nézte – vont vállat Ron, de Harry számára ez a magyarázat nem volt elég kielégítő. Kérdőn pillantott Hermionéra.

 – Dumbledore is mondta, Azharus nem közönséges állat. Bizonyára nem egy állatkertben találta – mondta a lány, miközben mindhárman kettesével szedték a márvány lépcsőfokokat, hogy utolérjék a többieket. – Talán tényleg téged nézett.

Sajnos bármennyire igyekeztek, mire a Griffendél klubhelyiség bejáratához értek, már senki nem volt a folyosón.

 – Hát, ez nem túl jó – lihegte Ron körbepillantva, de egy kósza lelket sem látott a környéken.

 – Jelszó? – kérdezte tőlük a Kövér Dáma.

 – Nem igazán tudjuk – vallotta be Harry a klubhelyiség őrének.

 – Ha nem tudjátok a jelszót, nem mehettek be – jelentette ki a Dáma szigorúan.

 – Mit nem mond – morogta Ron keserűen.

 – Zenebona – próbálkozott Hermione.

 – Nem – csóválta a fejét a festmény.

 – Pudingmaflás. – A következő tipp Rontól származott, de a festmény erre sem mozdult.

 – Almazselé. – Hermione nagyon nem akarta első roxforti éjszakáját a folyosón tölteni.

 – Nem talált.

 – Hisz ismer minket! Már négy éve idejárunk – Harry hiába próbált hatni a Dámára, az konokul rázta meg a fejét.

 – Nincs jelszó, nincs belépés.

 – Ostoba festmény – mordult fel Ron, és dühösen a levegőbe ütött.

 – Várjatok, várjatok, én tudom! – szólalt meg mögöttük egy hang, és a következő pillanatban Colin Creewey fékezett le mellettük.

 – Szia, Harry! – köszönt a fiú csillogó szemekkel, észre sem véve a mellette álló Ront és Hermionét.

 – Szia, Colin – mondta Harry, és mosolyt erőltetett az arcára.

Colin egy évvel volt fiatalabb náluk. Az aprócska fiú lelkes fotós volt, és mindent megörökített, amit egy hangyányit is érdekesnek talált, ám leginkább rajongásának valódi tárgyát, Harryt fotózta.

 – Képzeld, Madam Pomfrey csak most engedett el a gyengélkedőről! Azt mondta, több mint egy percig eszméletlen voltam – hadarta a fiú izgatottan. – Hóborc durranó dugója pont a homlokomon talált el. – Bizonyításképp, szőke hajtincseit félrehúzva megmutatta a fején ékeskedő lilás színű púpot. – Hát nem fantasztikus? Majdnem ott van, ahol a te sebhelyed!

 – De, hihetetlen – morogta Harry, bosszús pillantásokkal jutalmazva a Colin mögött álló, kárörvendően vigyorgó barátait. Hermione, Ron vállába temette az arcát, hogy visszafojtsa feltörő nevetését.

 – Colin, a jelszó. Megtudhatnánk a jelszót? – Harry minél hamarabb szabadulni akart a túlontúl lelkes fiútól.

 – Ja, persze – vigyorgott Colin, majd a Dámához fordult – Tintapaca.

 – Úgy van – bólintott a festmény, és ajtó módjára kinyílt előttük.

 – Köszönjük, Colin – mosolygott a fiúra Hermione, miközben belépett a klubhelyiségbe vezető nyíláson. A kellemes hangulatú toronyszoba kandallójában boldogan lobogott a tűz. Páran még lézengtek a helyiségben, de a diákok nagyobb része már nyugovóra tért.

 – Nagyon szívesen! – Colin arcán letörölhetetlen vigyor terült szét. Úgy tűnt, a tény, hogy most ő segíthetett a híres Harry Potternek, év végéig elég boldogsággal töltötte el.

Harry igyekezett lerázni, az őt kiskutya módjára követő fiút, így magával rángatva a még mindig jóízűen kacarászó Ront, elköszönt Hermionétől, és elindult emeleti hálótermük felé. A legfelső lépcsőfokon azonban eszébe jutott valami.

 – Colin! – Még épp időben szólt a távozó fiú után, mielőtt az belépett volna a harmadikosok hálótermének ajtaján. – Rajtad kívül volt még valaki a gyengélkedőn?

 – Nem, illetve Madam Pomfrey. Képzeld, azt mondta holnapra teljesen el fog tűnni a pukli a fejemről. Valamilyen különleges kenőccsel kente be, ami... – Mielőtt Colin újból lendületbe jött volna, Harry gyorsan közbevágott.

 – Senki más?

Colin a fejét csóválta.

 – Senki.

 – Kösz, Colin. Jó éjt! – Harry búcsúzóul egy újabb mosollyal ajándékozta meg a fiút, majd követte Ront a hálótermükbe. A karmazsinvörösben pompázó szoba rég nem látott barátként üdvözölte Harryt. Neville, Dean és Seamus már lefekvéshez készülődtek, miközben nyári kalandjaikat mesélték egymásnak.

 – Mit kérdeztél Colintól? – lépett mellé a már félig pizsamában lévő Ron.

 – Majd holnap elmesélem – válaszolt Harry. Nem akarta kitárgyalni a dolgot hálótársaik füle hallatára, inkább ő is pizsamába bújt, és befeküdt kényelmes, baldachinos ágyába. Álmosan pislogva fordult a sötéten ásítozó ablak felé, és mielőtt észrevehette volna az eget kettészelő hullócsillag aranyos ragyogását, már mélyen aludt.