2013. augusztus 28., szerda

HP XVIII. fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj

XVIII: fejezet: Vihar előtti csend



A következő hét már hétfőn bizonyította, hogy nem tartogat sok jót Harry és barátai számára. A nagyterem mennyezetét ezúttal sötét esőfelhők borították, melyeken szinte másodpercenként cikázott át egy-egy villám. A zengő mennydörgésekbe még a gyertyák arany lángja is beleremegett. Ha pedig mindez nem lett volna elég bizonyíték az odakint tomboló ítéletidőre, a baglyok érkeztével a diákok jelentős vízmennyiséget is kaptak a nyakukba leveleik mellé.


 – Remélem, Hagrid mára nem denevér-sétát tervezett, vagy rövid úton villámhárítóként végezzük. – Hermione bizonytalanul pislogott a reggeliző vadőr felé. Harry teljesen átérezte a lány félelmét, Hagrid ugyanis nem arról volt híres, hogy bármilyen tényező – legyen az akár év legnagyobb vihara – eltántoríthatja dédelgetett lényei gondozásától.
 – Villám micsodák? – kérdezett vissza Ron, miközben morogva próbálta megszabadítani a csuromvizes és izgága Pulit elázott levelétől. – Maradj már nyugton, lüke madár!

Hermione arcán látszott, hogy pár másodpercig tanakodott rajta, vajon van-e értelme elmagyarázni Ronnak, mi is az a villámhárító pontosan, ám végül csak lemondóan megcsóválta a fejét.

 – Anyáéktól jött – állapította meg Ron, miután végre sikerült leoldania a levelet apró baglya még apróbb lábáról. – Azt írja, idén karácsonykor Romániába utaznak Charlie-hoz. Ginny! – kiabált a pár székkel arrébb beszélgető húgának. – Idén is a kastélyban karácsonyozunk, anyáék Charlie-hoz mennek.

 – Felőlem – vonta meg a vállát Ginny, és visszafordult évfolyamtársaihoz.

 – Te hol karácsonyozol Hermione? – kérdezte Harry. Azt nem várta, hogy barátai neki is feltegyék ezt a kérdést, elvégre ő minden szünetet a kastélyban töltött – nehéz lett volna eldönteni, hogy ennek Harry vagy Dursleyék örültek-e jobban.

 – Ebben az évben én is a Roxfortban. A szüleim Párizsban töltik az ünnepeket, de idén én inkább itt maradok veletek– válaszolt mosolyogva Hermione.

 – Anya írt, mi? – huppant le melléjük a Fred-George páros. Ron válaszként átnyújtotta a levelet.

 – Csúcs – jegyezte meg Fred vidoran, miután elolvasta Mrs. Weasley sorait. – Így legalább megússzuk Muriel néni látogatását.

 – Vén hárpia – szólalt meg fintorogva George.

 – Szóval édesanyátok nem is tud az eltiltásról – állapította meg rosszallóan Hermione. E következtetésre bizonyára azért jutott, mivel Mrs. Weasley egyetlen rivallót sem küldött fiai számára.

 – Te komolyan azt hitted, hogy megírjuk neki? – Fred hitetlenkedő fejcsóválással pillantott Hermionéra.

 –  Az kéne még! – morogta Ron. – Másnap már itt toporzékolna a bejárat előtt.

 – Te sem írtad meg neki? – kérdezte Hermione nem kis szemrehányással a hangjában.

 – Természetesen nem – jelentett ki Ron. – Ne haragudj, de valamiért nem vágyom rá, hogy anya leordítsa a fejemet az előcsarnok kellős közepén.

 – Szép kis műsor lenne – vigyorgott George. – Szerintem, még a hetedik emeleten is tisztán hallanák a hangját.

 – Az egyszer biztos! – bólintott rá Fred.

 – És mit csináltok, ha kiderül? – érdeklődött Harry. Szeptemberben ugyan ő is felkerült az eltiltottak listájára, ám neki nem kellett félnie Mrs. Weasley dobhártya-sértő fejmosásától – a pufók asszonyság vele mindig elnézőbben bánt, mint saját fiaival.
 – Mi mást? Menekülünk – vont vállat Fred, és magába kanalazta zabkásáját.


A legendás lények és gondozásuk óra a diákok nagy örömére, végül egy földszinti teremben került megtartásra, ám még így sem zajlott zökkenőmentesen. Hagrid csak nagy nehézségek árán tudta áttuszkolni magát a szokásosnál amúgy kétszer szélesebb ajtón, majd igencsak kedvetlenül fogott bele az óra anyagába.

 – A denevéreket sajnos nem hozhattam be a kastélyba – dörmögte szomorúan –, hiába mondtam Dumbledore professzornak, milyen szelíd kis jószágok…

 – De kár! – sajnálkozott Ron, bár Harry nem sok őszinteséget érzett a hangjában.

 Hagrid így kénytelen volt teljes egészében elméleti órát tartani, ami azonban nem tartozott az erősségei közé. Malfoy ezt természetesen nem hagyhatta szó nélkül, így folyamatos megjegyzésekkel és szemtelen kérdésekkel zargatta Hagridot – és szórakoztatta vihogó udvartartását.

 – Fogd be, Malfoy! – sziszegte hátra Harry a nem messze mögöttük ülő mardekáros fiúnak.

 – Vagy mit csinálsz? – Malfoy fakó arcán gúnyos vigyor terült szét. – Megmondasz anyunak és apunak? Ja, bocs, te azt nem teheted…

Crak és Monstro hangos hahotázással díjazta Malfoy aljas megjegyzését, Ron azonban dühödten pattant fel a helyéről.

 – Te utolsó, alattomos féreg… – Már indult volna a szőke fiú felé, ám Hermione a karjánál fogva visszarántotta.

 – Van ennek más módja is – jelentette ki Hermione, majd a magasba emelte a kezét.

 – Ezt komolyan gondolod? – Harry hitetlenkedéssel vegyes bosszúsággal nézett a lányra. – Megmondod Hagridnak?

 – Ugyan már! – sóhajtott türelmetlenül Hermione.

Hagrid arca nyomban felderült mikor észrevette a jelentkező lányt. Valószínűleg reménykedett benne, hogy Hermione kérdése némiképp feldobja az amúgy meglehetősen unalmas tanórát, ami már-már vetekedett Tolbert egyik jobban sikerült órájával – ám csalódnia kellett mind neki, mind Harryéknek. A lány kérdésének ugyanis semmi köze nem volt sem a kurtafülű pikkelydenevérekhez, sem Malfoyhoz.

 – Kimehetek a mosdóba? – Ron majdnem kiesett a padból a mondat hallatán.

 – Hát ezzel aztán jól visszavágsz Malfoynak! – morogta felháborodva.

 – Öö… persze, menj csak – dörmögte kissé elkenődve Hagrid, mire Hermione otthagyva háborgó barátait kiballagott a teremből.

 – Mégis mit akar? Visszafelé lefröcsköli Malfoyt vízzel? – füstölgött Ron.

 – Ne aggódj, Weasley, a barátnőd bizonyára mindjárt visszajön – duruzsolta mögöttük Malfoy.

Harry inkább már hátra sem fordult. Megpróbálta kizárni a fejéből a mardekáros gúnyos megjegyzéseit, illetve az azt követő vihogást, és csak Hagridra figyelni. Ez azonban kifejezetten nehéz feladatnak bizonyult – már attól megfájdult a nyaka, ha ültében felnézett a föléjük magasodó vadőrre. Ron természetesen tovább morgolódott mellette, de hogy Malfoyra vagy Hermionéra volt-e dühösebb, azt már nehéz lett volna eldönteni.

Barátjuk végül tíz perc múlva tért vissza – igencsak csalódott ábrázattal. Mikor leült melléjük, Ron tüntetőleg hátat fordított neki, míg Harry kíváncsian pillantott a fancsali arcú Hermionéra.

 – Mi történt? – kérdezte kíváncsian.

 – Nem érdekes – csóválta a fejét a lány. – Csak azt hittem, sikerül móresre tanítanom Malfoyt, de nem jött össze a tervem.

A mondat hallatán Ron félig visszafordult, de úgy tett, mint aki rettentően érdekesnek találja a kurtafülű pikkelydenevérek fülpucolási technikájáról szóló képekkel illusztrált tankönyvi bekezdést.

 – Milyen terved? – faggatózott tovább Harry. Igazán kíváncsi volt, hogy mit ötlött ki Hermione Malfoy elhallgattatására.

 – Reggel, a könyvtárból visszajövet láttam, hogy Azharus a gyengélkedő előtt fekszik, és gondoltam, ha még most is ott van, akkor behívhatnám az órára, és akkor Malfoynak rögtön elmenne a kedve az aljas megjegyzéseitől, de…

 – Kár, hogy már nem volt ott! – ütött a levegőbe mérgelődve Ron, aki immár teljesen feléjük fordult, és úgy tűnt, Hermione tervét hallva, gyorsan megbocsátott neki.

 – Ki mondta, hogy nem volt ott? – kérdezett vissza bosszankodva a lány.

 – Hát akkor mi történt? – Ron értetlenül pislogott barátjára.

 – Ott volt, de mikor megkértem, hogy jöjjön velem, rám se hederített – mesélte Hermione, majd kissé megborzongva folytatta –, majd mikor közelebb mentem hozzá, rám morgott, még vicsorgott is. Nagyon ijesztő volt…

 – Biztos vagy benne? Lehet, hogy csak félreértetted… – Harry hitetlenkedve csóválta a fejét.
 – Vagy csak vicsornak nézted a vigyorát – vonta meg a vállát Ron.

 – Vicsorgott – jelentette ki határozottan Hermione, és ismét borzongás futott végig a testén. – Még felém is kapott, mikor még közelebb mentem hozzá. Hatalmas karmai vannak.

 – De vajon miért viselkedett így? – Harry nem igazán értette, mi válthatta ki ezt a reakciót a nagymacskánál, ami azelőtt kifejezetten barátságos volt velük. Talán Dumbledore-nak igaza volt, mikor év eleji beszédében felhívta rá a figyelmüket, hogy Azharus nem holmi házi kedvenc.

 – Nem léptél rá véletlenül a farkára? – kérdezte Ron.

 – Most, hogy mondod Ronald, lehetséges, hogy nem vettem észre azt az apró, mindössze két méteres ezüst farkat, és véletlenül rátapostam – sziszegte bosszúsan Hermione.

 – Jól van, na – morogta Ron.

 – Talán csak rossz a kedve – vetette fel Harry, bár ebben maga sem hitt igazán.

 – Bármi is legyen az oka, jobb, ha békén hagyjuk – mondta komoran Hermione.


A szerdai dupla jóslástanon Harry az asztalra bukva, unottan figyelte az előtte táncoló vöröses lángnyelveket. Odakint hiába zuhogott az eső napok óta, a padlásszobában rekkenő hőség uralkodott, amit az erős fűszeres illat csak még elviselhetetlenebbé tett.

 – Gyerünk, mondj már valamit! – unszolta Ron. – Trelawney mindjárt ideér.

Barátjának igaza volt. A kendők sokaságába burkolt tanárnő búgó hangja egyre közelebbről hallatszódott, ahogy a kerek puffokat kerülgetve az asztalok között mászkált. Harry nagyot sóhajtva feltápászkodott.

 – Jövő héten rálép a lábadra egy csíkos veréb – bökte ki az első dolgot, ami eszébe jutott, mire Ron a markába röhögve lendületből lefejelte az asztal szélét. Erre azonban Trelawney érdeklődve felkapta a fejét, és sietve odacsoszogott a két fiúhoz. Gyöngysorai minden lépésénél összezörrentek.

 – Mi történt, kedvesem? Mit láttál? – kérdezte Ronhoz fordulva, aki a nevetéstől (vagy a fájdalomtól) könnybe lábadt szemmel, kissé zavarodottan nézett fel a jósnőre. Trelawney bizonyára azt hitte Ron látott valamit a sistergő tűzben.

 – Nem kell megijedned – búgta rejtelmes hangon, és megigazította vastag szemüvegét, amely a sokszorosára nagyítva szemeit, egy mindig csodálkozó rovar ábrázatát kölcsönözte neki. – A barátod halálát láttad, jól gondolom?

Harry már arra sem vette a fáradtságot, hogy közbeszóljon. Unottan az asztalra könyökölt, bár kissé csodálkozott, hogy Trelawneynak idén csak most jutott eszébe megjósolnia Harry korai, elkerülhetetlen és egyben rendkívül fájdalmas halálát.

 – Nem, én nem – ellenezett Ron, miközben könnyeit törölgette. – Én csak…

 – Ne félj, kedvesem! – búgott tovább Trelawney. – Az igazságtól nincs semmi félnivalód. Mondd csak el, mit láttál!

Harry látta, hogy a teremben minden arc feléjük fordul. Remek – morogta magában.

 – Én nem láttam… – rázta a fejét Ron, de Trelawney közbevágott:

 – Tudom, hogy nehéz, de attól, hogy nem fogadod el, a jövő nem változtatja meg az útját – mondta, majd odahúzott egy puffot Ron és Harry közé, és az előtte vonagló lángnyelvre meredt.

Ron kérdőn pillantott Harryre, mire az csak lemondóan legyintett.

 – Ó, már látom is – szólalt meg rejtelmes hangon Trelawney. – Nos, igen, nem csodálkozom, hogy megijedtél attól, amit láttál.

Többen felálltak, körülállták Harryék asztalát, és kíváncsian méregették a vörösen izzó lángot. Mások, például Dean és Seamus, a helyükön maradtak, és a röhögéstől fuldokolva figyelték a dülledt szemű tanárnőt.

 – Egy házat látok az erdő mélyén. Ó, szegény gyermekem – sóhajtott fel színpadiasan Trelawney. – A házat lángok borítják…

Ezt már Ron se bírta tovább, és röhögő görcsét elfojtva, újfent az asztalra bukott – Trelawney ezt bizonyára a gyász jeleként érzékelte, és együtt érzően megveregette a fiú vállát.

 – Sehol egy kiút. Borzalmas halál – búgta túlvilági hangon a jósnő. – Borzalmas.

Lavender és Parvati őszinte sajnálattal a szemükben pillantottak Harryre, akinek azonban jelenleg az volt a legnagyobb gondja, nehogy Trelawney képébe nevessen. Lángokban látott égő ház… azért ennél eredetibbet is kitalálhatott volna.




Csütörtök este aztán újfent elérkezett az ideje, hogy Solomon felolvassa hírhedtté vált listáját. A diákok már közel sem hőbörögtek annyit, mint év elején, de azért akadtak jó néhányan – élükön a Weasley ikrekkel – akik, minden lehetséges módon tüntettek a lista ellen. Megbűvölt röplapokat osztogattak a folyosókon, amelyek ha tanári kézbe kerültek papírrepülővé hajtogatták magukat, és kiszálltak a legközelebbi ablakon, esténként kupaktanácsokat tartottak a Griffendél klubhelyiségében arról, hogyan szabotálják Solomon listakészítését. Még külön „felügyelő-figyelőket” is kineveztek, akiknek jelentést kellett tenniük Solomon minden lépéséről – ez azonban igencsak nehéz feladatnak bizonyult, a férfi ugyanis még mindig ritka látványnak számított a folyosókon.

Harry az előző hónapokhoz képest, immár nyugodtabban állt a listához (amihez nagyban hozzájárult a Solomonnal való személyes találkozása is), így már nem rándult görcsbe a gyomra, mikor vacsora után a felügyelő szólásra emelkedett. A nagyteremre azon nyomban mély csend telepedett, csupán a kint dörgő ég hangja visszhangzott a falak között.

 – Mivel a következő hónapban van karácsony – kezdte a megszokott stílusban Solomon –, ezért úgy döntöttem, decemberben eltekintek a büntetéstől, és senki nem kerül eltiltásra. További szép estét! – fejezte be mosolytalan arccal.

A hír hallatán, a nagyteremben üdvrivalgás futott végig a padok között. Többen felállva tapsoltak, néhány elsős pedig még ugrált is örömében. Harry csodálkozva figyelte Solomont. A felügyelő rideg arckifejezéssel vetett rájuk egy pillantást, majd távozott a tanári asztal mögött lévő ajtón. Ha pár hete nem találkozott volna vele személyesen, most biztosan azt hinné, hogy a férfiból kihalt mindenféle érzelem. Hogy lehet még egy ilyen jó hírt is így közölni? Mintha csak egy mosópor reklámot olvasott volna fel… Úgy tűnt, Hermionénak is hasonló gondolatok járnak a fejében. A lány ugyan megengedett magának egy apró mosolyt, de ő is elgondolkodva bámulta az ajtót, amin Solomon pár másodperce távozott. Ron és az ikrek ezzel szemben egy cseppet sem zavartatták magukat, és jóízűen kacagva koccintottak tökleves poharaikkal.


 – Talán csak próbálja, tudjátok… elfogadtatni magát – találgatott Hermione, mikor már mindhárman a kandalló körül ücsörögtek kedvenc foteljeikben.
 – Láttad az arcát, mikor beszélt? – hitetlenkedett Ron. – Az az ember nem arra vágyik, hogy elfogadjuk. Szerintem csak Dumbledore ráparancsolt, hogy decemberre függessze fel a kis listáját.

 – Lehet, hogy igazad van – merengett Harry, és elfordította tekintetét a kandallóban lobogó tűzről. Elege volt már a lángok bámulásából.

 – Ugyan már, Harry! Ezt te sem gondolhatod komolyan! – csóválta a fejét Hermione. – Gondoljatok bele, milyen rossz lehet neki! A munkájából adódóan majd minden diák utálja, nem lehet könnyű így itt élnie.

 – Ugyanezt Pitonról is elmondhatjuk, de nem úgy tűnik, mintha őt ez fikarcnyit is zavarná. És tájékoztatásul közlöm, nekem semmi bajom nem volt Solomonnal, amíg el nem kezdett listát gyártani – morogta Ron. – Egyébként is, mit kell ezen vitatkozni? A lényeg, hogy decemberben mindannyian lemehetünk Roxmortsba!



2013. augusztus 27., kedd

Hamarosan!

Sziasztok!

Nos, úgy hiszem, hosszas próbálkozások után, végre elégedett vagyok az oldal kinézetével. Juhéé... :)
Az új fejezet már a bétámnál van, így hamarosan azt is olvashatjátok. A Vihar előtti csend címet kapta... lehet találgatni miért :P Addig is szép napot! Élvezzétek ki még a nyár utolsó napjait!

Raven

2013. augusztus 8., csütörtök

Készülőben...

Sziasztok!

Nos, mint látjátok, lassan de biztosan haladok a design átalakítással... Ugyanez vonatkozik a következő fejezetre is. Készülőben van, és ha minden igaz jövőhéten már olvashatjátok is. Bocsesz a késedelmekért, de ebben a melegben nehezebben megy az írás. A múzsám bizonyára nyaral...:)
Húh, azt pedig még nem is említettem, hogy a történet harmadik helyezést ért el egy blogversenyen! Hurrá!

Szép napot!

Raven