HP I. fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj

I. fejezet: Az ugrószikra

Harry Potter némán bámult ki a Privet Drive 4-dik száma alatt álló ház emeleti ablakán. Szürke felhők borították be az eget, elzárva a földtől a nap minden sugarát. Az esőcseppek hangosan kopogtattak a tetőn, a földszintről felszűrődő hangokat azonban nem tudták elnyomni: Dudley a televíziót üvöltette (valami vetélkedő volt éppen műsoron), Vernon bácsi pedig fülsértő módon szidta a rivális fúrógyártó vállalatot, amely az utóbbi hetekben több ügyfelét is elhódította. Hedvig türelmetlenül csivitelt a kalickájában.

 – Most nem engedhetlek ki Hedvig, zuhog az eső! Ha összevizezed a kárpitot, Vernon bácsi sült baglyot csinál belőled.

Már csak két hét volt hátra a nyárból. Csupán tizennégy nap, és végre visszatérhet az egyetlen helyre, amelyet otthonának tartott. Hedvig szabadon szállhat majd a zöldellő rengetegek felett, Harry pedig újra barátai közt lehet. Ahányszor csak tehette, írt Ronnak és Hermionénak, akik persze, ahogy tudtak válaszoltak is, de ez nem pótolta hiányukat. Augusztus elején több levelet is kapott keresztapjától, akinek állítása szerint sikerült végre találnia egy biztonságos helyet, ahol Csikócsőrrel együtt elrejtőzhet több hónapnyi folyamatos menekülés után. Sirius, ugyan nem írta meg hol van, de biztosította Harryt, hogy még a nyár vége előtt találkoznak. Hagrid a szünidő elején küldött neki egy levelet, amiben girbegurba betűkkel kifejtette, hogy el kell utaznia, ezért sajnos nem tud írni neki a nyár folyamán. Azóta nem tudott az óriásról, és hiába kérdezte barátait, ők sem hallottak felőle semmit.

A borús nappal lassan borús estévé változott. Az éjszaka fekete felhői vészjóslósan terpeszkedtek az égen, elrejtve a hold kerek arcát. Az eső szakadatlan zuhogott tovább, nem törődve Hedvig mérges huhogásával. Harry nem oltott villanyt, egyetlen fényforrásául a kintről beszűrődő utcai lámpa szolgált. Mereven bámult az élettelen éjszakába. A környék teljesen üres volt, még egy macska sem kóborolt az utcákon.
Gyomra hangosan megmordult. Most jutott csak eszébe, hogy dél óta egy falatot sem evett. Nem igazán fűlött a foga rokonai társaságához, de éhsége győzedelmeskedett. Mikor belépett a nappali Dudley és Vernon bácsi még egy pillantásra sem méltatták, egyedül Petunia néni kapta fel a fejét.

 – Mit akarsz? – kérdezte a tőle szokott „kedvességgel”.

 – Éhes vagyok – felelte Harry egyszerűen, nem törődve a már megszokott hangsúllyal.

 – A tegnapelőtti maradék a hűtőben van, azt megeheted – mondta a néni kelletlenül. – De mosogass el magad után! – tette hozzá gyorsan.

 – Azt én akartam megenni! – Az étel említésére cet méretű unokatestvére rögtön felfigyelt.

 – Ne aggódj Dudlus, neked csinálok frisset! – mosolygott a nő mangalica fiára.

Harry – mit sem törődve Dudley kárörvendő vigyorával –, leült az asztalhoz, hogy elfogyassza a vacsorájául szolgáló maradék spagettit. Vernon bácsi hangos hahotázásba tört ki, ahogy a vetélkedő egyik szereplője fejjel előre a vízbe zuhant helytelen válaszát követően.

 – Micsoda egy ostoba ember! – röfögte a kanapéról.

 Fia vele nevetett, aminek következtében kis híján megfulladt, mielőtt rájött volna, hogy nem tud egyszerre röhögni és csokoládét nyomni a szájába. Petunia néni büszkeségtől ragyogó tekintettel figyelte egy szem gyermekét, aki tanulva az esetből, a következő kieső versenyzőnél előbb kacagott, és csak azután pakolta tele száját édességgel.

 – Ezt nem tudni! – kiabálta felháborodott nagybátyja. – Ilyen felkészültséggel egyáltalán, hogy lehet ide bekerülni?

Harry biztosra vette, hogy Vernon bácsi a kérdések 99,9%-ra nem tudta a helyes választ, de okosabb volt annál, hogy ezt hangosan ki is mondja. Próbálta minél gyorsabban magába lapátolni a spagettit, hogy a lehető legkevesebb időt kelljen mugli rokonai társaságában töltenie. Sietősen letörölte az asztalt maga után – nehogy Petunia néni bármibe is beleköthessen –, és elmosogatta az edényeket. Már épp indult volna felfele, de ekkor megszólalt az ajtócsengő. Dursleyék egyszerre pattantak fel a kanapéról (már ha az egyáltalán lehetséges volt Vernon bácsi és fia esetében). Harry szíve zakatolni kezdett… ki lehet az ilyen későn? Petunia, mintha csak hallotta volna gondolatait, ugyanazt kérdezte:

 – Ki lehet az ilyen későn, Vernon? – A néni idegesen tördelte csontos kezeit.

Dursleyékhoz nem szoktak váratlan vendégek érkezni, főképp nem ilyen késői órán. Az elmúlt években, ha hívatlan látogató állított be hozzájuk, az mindig Harryvel volt kapcsolatban. Rettegéssel, vegyes dühvel bámultak a nappali ajtajában megtorpant fiúra.

 – Te hívtál ide valakit kölyök? – fröcsögte felé Vernon bácsi némi nyáleső kíséretében.

 – Nem – rázta a fejét Harry. Ötlete sem volt ki állhat az ajtó mögött, de abban szinte ő is biztos volt, hogy az a valaki miatta jött.

 – Itt maradsz! – förmedt rá Mr. Dursley, és elindult az előszoba felé.

 – Ne nyisd ki, Vernon! – jajveszékelt Petunia, aki mögött Dudley próbált elbújni, méretéből adódóan sikertelenül.

A csengő újból megszólalt, ezúttal hosszabban, amiből Harry arra következtetett, hogy az a valaki egyre türelmetlenebb odakint. Vernon kitrappolt az előszobába, mielőtt azonban ajtót nyitott volna, hezitált egy pillanatra. Reménykedett benne, hogy csak valamelyik szomszéd az, de szíve mélyén (már ha létezett neki olyan) jól tudta, hogy az ajtón túl álló személy „azok” közé tartozott. Zsémbelődve fordította el az ajtógombot, de csak résnyire tárta ki a bejáratot. Hunyorogva dugta ki vörös fejét a sötét éjszakába, de nem látott senkit.

 – Ki van ott? – morogta.

Harry szíve majd kiugrott a mellkasából, úgy verdesett, mint az aranycikesz fürge szárnyai. Ám minden nyugtalansága elszállt, ahogy meghallotta a számára oly kedves hangot:

 – Told már arrébb magad, Dursley! – kiabálta Hagrid, azzal Vernon bácsit odébb taszajtva betolakodott az ajtón. Mint kiderült, a bácsi azért nem látott senkit, mert az óriás válltól lefele az egész ajtót leárnyékolta.

 – Milyen apró szoba! – Hagrid körbefordult, hogy szemügyre vegye hová is érkezett, de a mozdulat közben levert három Dudleyt ábrázoló képet és összetörte Petunia néni egyik giccses vázáját.

 – Hagrid! – Harry arcán, a nyáron először széles vigyor húzódott.

 – Szervusz, Harry! – a vadőr két lépéssel átszelte a számára kis szobát (ami még Vernon bácsinak is hatba telt), és karjaiba zárta a fiút. – Hogy vagy? Minden rendben? Mert ha megtudom, hogy éheztettek vagy bezártak, malacorrot kapnak ajándékba!

Dudleynak ennyi is elég volt, hangos sivítással bújt a kanapé mögé, Petunia pedig levegő után kapkodva roskadt le a legközelebbi székre. Dursleynek végre sikerült feltápászkodni a lépcsőről:

 – Maga… maga itt! – fröcsögte a vadőr felé. – Mit keres a házamban?

 – Természetesen Harry-ért jöttem, Dursley! Mégis mire gondoltál? – morgott Hagrid a vörös fejű bácsira, ám mikor Harryhez fordult, hangja szelíd volt. – Pakolj össze hamar, sietnünk kell!

Harry csak bólintott, és fortyogó nagybátyját kikerülve felfutott a szobájába. Az igazat megvallva utazóládája már útra kész volt, csupán néhány ruhadarabot dobált még bele. Felkapta Hedvig kalitkáját, benne a már lelkesen huhogó madárral, és maga után ráncigálva méretes csomagját, lemászott a földszintre.

 – Na, ez gyorsan ment! – nevetett Hagrid, azzal kikapta a bőröndöt Harry kezéből, és fél kézzel válla fölé emelte. – Minden meg van? Könnyűnek tűnik.

 – Igen, azt hiszem – mosolygott Harry, aki már alig várta, hogy otthagyhassa mugli rokonait.

 – Akkor indulás! – Az óriás kigyömöszölte magát az ajtón.

Harry még egy utolsó pillantást vetett robbanásig feszült nagybátyjára, és ájulásra kész nagynénjére (Dudleyt nem láthatta, mert még mindig a kanapé mögött kuporgott):

 – Találkozunk jövő nyáron! – vigyorgott, majd követte a vadőrt a fekete éjszakába.

Hagrid az utca közepén várt rá. Harry és baglya is örömmel nyugtázta, hogy az eső elállt végre.

 – Hagrid hogy hogy eljöttél értem? Mármint nagyon örülök neked, de… – Ám mielőtt befejezhette volna, a vadőr csendre intette:

 – Csss! Ne itt, Harry! Sietnünk kell!

 – De mivel megyünk? – kérdezte bizonytalanul.

Nem látott sem seprűt – bár abban szinte biztos volt, hogy az óriás nem ült volna seprűre –, nem hallotta a Kóbor Grimbusz jellegzetes hangját sem, és azt is biztosra vette, hogy nem fognak bekéredzkedni egy mugli otthonba, hogy használhassák a tűzhelyet. Tanácstalanul pislogott hát a sötétben bármilyen más bűbájos eszköz után, de rajtuk kívül semmi mágikus nem volt az utcán.

 – Hát ugrószikrával! – Azzal az óriás kotorászni kezdett számtalan zsebei közül az egyikben, mígnem előhúzott egy apró kis zsákocskát.

 – Hogy mivel? – kérdezte Harry zavartan.

 – Ugrószikrával. Nagyon ritka holmi, rendkívül nehéz beszerezni. Olyasmi, mint a hopp-por, csak itt nem kimondani kell az úti célod, hanem magad elé kell képzelned – magyarázta a vadőr. – Jaj, majd elfelejtettem!

Újból kutakodni kezdett egyik hatalmas zsebében, míg végül megtalálta, amit keresett és átnyújtotta Harrynek. Egy kopott fénykép volt az. Harry nem látott valami jól a sötétben, de annyit ki tudott venni a szürkés fotóról, hogy egy házat ábrázol.

 – Jól nézd meg! – szólt az óriás. – Nagyon fontos, mert ide megyünk.

 – Sötét van, nem látom valami jól – motyogta Harry, miközben hunyorogva tanulmányozta a képet.

 – Teringettét! Igazad van, ne haragudj! – Hagrid sebtében körülnézett, de a szomszédos házak ablakai már mind sötétek voltak. Esernyőjével a legközelebbi utcai lámpa felé suhintott, ami azon nyomban felkapcsolt. Harry így már jól látta a kezében tartott fényképet. Az épület egy apró tisztáson állt, körülötte hatalmas fák ringatóztak a szélben. A ház vén volt, nagyon vén, sötét, deszkás falain megbomlott a festék, ablakai néhol üveg nélkül árválkodtak, kertjét pedig benőtte a gaz, de mégis, még a képen keresztül is valamiféle pompa sugárzott belőle. Mint egy agg bölcs, akinek az arca ráncos és foltos, a haja pedig fehér, mint a friss hó, de ha a szemébe néz az ember, még mindig ott látja azt a ragyogást, ami egész életén át éltette.

 – Kié ez a ház, Hagrid? – kérdezte Harry.

 – Az most nem fontos – rázta meg bozontos fejét az óriás. – Jól szemügyre vetted?

 – Igen – válaszolta Harry, mire Hagrid kikapta a képet a kezéből és elsüllyesztette valamelyik zsebében.

 – Most pedig – folytatta –, elmagyarázom, hogyan használjuk az ugrószikrát.

Óriás ujjaival belenyúlt az apró csomagba, és egy parányi, vörösen csillogó, tüskés tárgyat ejtett Harry tenyérbe. Abban a pillanatban, ahogy a szikra a kezéhez ért, marni kezdte a bőrét.

 – Ez éget! – Harry majdnem elejtette az apróságot.

 – Hát hogyne égetne, hiszen szikra! – csóválta a fejét Hagrid. A fiúnak nagyon kellett türtőztetnie magát, nehogy eldobja a tüzes kis tárgyat, mialatt a vadőr elmagyarázta, hogyan használja.

 – Nem bonyolult, csupán behunyod a szemed, erősen koncentrálsz, és magad elé képzeled az úti célt. Ezért volt fontos, hogy jól megnézd a képet, nem szeretném, ha máshol kötnél ki.

Harry nagyot nyelt, mikor eszébe jutott nem túl kellemes első találkozása a hopp-porral.

 – Szóval magad elé képzeled a házat, és a földhöz vágod a szikrát – magyarázta tovább Hagrid –, és ha minden jól ment, mikor kinyitod a szemed, a ház előtt fogsz állni, és nem a Big Ben tetején – Harry rémült pillantását látván gyorsan hozzátette. – Ilyen csak egyszer fordult elő egy nagyon kezdő varázslóval… legalábbis ezt hallottam.

 – Szóval szemet behuny, koncentrál, és földhöz vág – ismételte Harry. Nem igazán akart kikötni a Big Ben tetején, ezért megpróbált minden gondolatával az öreg házra összpontosítani.

 – Nagyon jó! – helyeselt Hagrid. – Te mész elsőnek. Én viszem az utazóládádat, te pedig jól szorítsd magadhoz Hedviget.

 – Rendben – bólintott Harry. Bal kezében tartotta Hedvig kalitkáját, míg jobbjában a szikrát szorongatta. Behunyta a szemét, és felidézte a tisztáson magányosan álldogáló vén épületet. Maga előtt látta szürke, kopott falait és üresen tátongó ablakkereteit. Mikor már azt hitte a szikra átlyukasztja a tenyerét, lendületből maga elé vágta az apró kis tűz darabkát. Hirtelen úgy érezte mintha kihúzták volna lába alól a talajt, és egy végtelen csúszdán szánkázna lefelé. Az egész csak pár másodpercig tartott és mikor kinyitotta szemeit, ott állt a fényképen látott ódon épület előtt. A telihold szabadon ragyogta be a környéket. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, sikerült. Hagrid egy pillanat múlva érkezett meg mellé.

 – Gratulálok Harry, elsőre sikerült! – nevetett a vadőr.

 – Hogy érted, hogy elsőre? Hát nem azt mondtad, hogy csak egyszer fordult elő, hogy valaki nem oda érkezett, ahová akart? – Harry rémülettől vegyes értetlenséggel nézett fel a vadőrre.
Hagrid egyszeriben nagyon zavarban érezte magát és saját lábát kezdte el tanulmányozni, mintha ha most látna csak először.

 – Az igazat megvallva – motyogta szakálla mögül –, kicsit füllentettem. De csak hogy ne félj tőle annyira! A legtöbb varázsló mikor először használja az ugrószikrát, teljesen máshol köt ki, mint szeretett volna. Én például az első alkalommal a Roxfort helyett a Foltozott Üstbe érkeztem. Bizonyára nem véletlenül…

 – Hagrid! – Harryt hirtelen elöntötte a méreg. – És ha egy lakatlan sziget közepére érkeztem volna?

 – Ááá – mormolta a vadőr. – Olyan messzire nem juthatsz egy szikrával… és mindenképp megkerestünk volna!

 – Ez igazán megnyugtató! – dühöngött az ifjú varázsló.

 – Ne haragudj, Harry! – Az óriás bűnbánó hangja meghatotta a fiút, minden mérge elszállt. Jól tudta, hogy Hagrid csak segíteni akart neki.

– Nem haragszom – Egy biztató mosolyt küldött a vadőr felé, aki ettől azon nyomban felderült.

 – Remek! – Hagrid szeme csillogott a boldogságtól. – Most menjünk be!

Ám mielőtt Harry elindult volna az ajtó felé, kiengedte az izgatottan huhogó Hedviget. A madár hálásan megcsipkedte a fiú kezét, majd eltűnt a hatalmas fák lombjai közt. Harrynek csak most jutott eszébe a szikra okozta égető érzés. Lenézett a tenyerére, de a tüzes kis tárgy semmilyen nyomot nem hagyott a bőrén. Örült, hogy nem kötött ki a Big Ben tetején. El nem tudta képzelni, mit csinált volna ott egész álló éjjel…