HP II. fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj

II. fejezet: A Norwood ház

A házba belépve Harry alig látott valamit a gyéren megvilágított helyiségben. Már-már nagyobb volt a sötétség, mint odakint a holdfényes éjszakában. Hiába pislogott, még a mellette álldogáló Hagrid körvonalait is alig tudta kivenni.

 – Archibald, megjöttünk! – dörmögte a vadőr.

Egy pillanattal később a szobában, ami nem is volt olyan kicsi, mint amilyennek Harry először képzelte, fáklyák gyúltak a falon, és egy ősz férfi lépett eléjük a semmiből.

 – Hagrid, örülök, hogy újra látlak! – biccentett az óriás felé, majd mosollyal az arcán Harryhez fordult. – A híres Harry Potter, nagy megtiszteltetés, hogy megismerhetlek – az idegen kezet nyújtott neki. – Az én nevem Archibald Arkwright.

Harry szimpatikusnak találta Archibaldot. A férfi ősz haja baloldalt kettéválasztva, rendezett módon lapult kopaszodó fejére. Arcát mély ráncok szántották, hosszú, vékony orra alatt pedig egy McGalagonyt is megszégyenítő pengevékony száj foglalt helyet.  Sötétkék szemei aprók voltak, de tekintete, és őszinte mosolya olyan melegszívűségről árulkodott, ami azonnal megfogta a fiút. Hosszú fekete talárt viselt, amely halkan suhogott mögötte, ahogy beljebb vezette őket a házban, egészen egy széles lépcsősorig.

 – A szobád odafent találod Harry, az első emeleten, balra a negyedik ajtó. Gondolom igencsak kimerült vagy – mosolygott szelíden a fiúra. – Holnap szívesen körbevezetlek, ha úgy kívánod, de most jobb, ha lepihensz. A mosdót a szobáddal szemközti oldalon, jobbra a második ajtó mögött találod, de ha bármi másra szükséged lenne, kiálts nyugodtan.

Igazat kellett adnia a férfinak. Későre járt már, holnap pedig friss és kipihent akart lenni, így hát búcsút vett Hagridtól és vendéglátójuktól, majd ásítozva elindult felfelé. A szobáját minden baj nélkül megtalálta a kivilágított folyosón. A helyiség tágas volt, ennek ellenére egy baldachinos ágyon, egy ruhásszekrényen és egy éjjeliszekrényen kívül más nem kapott benne helyet. A szobának három nagyméretű ablaka volt, amiket most sötétzöld függönyök takartak. A vörösre mázolt falon vékony aranycsíkok futottak végig minden irányba, behálózva az egész szobát.  Harry meglepődve vette észre, hogy utazóládája és Hedvig üres kalickája az ágy végében hevert a földön. El nem tudta képzelni, hogyan érhettek fel csomagjai hamarabb nála. Hisz arra csak felfigyelt volna, ha bőröndje ellebeg a feje felett a folyosón… Végül beletörődött, hogy aznap már erre a kérdésre sem kap választ. Ruhástól bedőlt az ágyba, és pár percen belül már aludt is.

Másnap reggel ütemes kopogtatásra és huhogásra ébredt. Mikor álmosan pislogva kinyitotta szemeit, először azt sem tudta hol van. Jó néhány másodpercbe telt mire minden emléke beugrott az előző estéről. Hagrid látogatása, az ugrószikra, az öreg erdei ház és persze Archibald Arkwright. Kikászálódott hát az igencsak kényelmesnek bizonyult ágyból, és fáradtan az ablakhoz ballagott. Elhúzta a zöld selyemfüggönyt, és ahogy sejtette, az üveg túloldalán Hedvig várt rá. Beengedte a madarat, aki hálásan huhogott kettőt, majd a szekrény tetejére szállt.
Harry utazóládáját feltúrva keresett egy tisztának mondható pólót, majd a földszint felé vette az irányt. Már a lépcsőfordulóban látta, hogy Archibald a korlát mellett vár rá.

 – Jó reggelt! – köszönt vidáman az ősz férfi. – Jól aludtál?

 – Igen, köszönöm – válaszolt udvariasan Harry.

 – Gondolom éhes vagy. Készítettem reggelit, ha sietsz, még odaérsz mielőtt Hagrid mindent megenne. – Fejével a folyosó vége felé biccentett, amiből Harry gyanította, hogy arra találja az étkezőt. – Utána, ha van kedved, szívesen körbevezetlek, még a többiek érkezése előtt.

 – Többiek? – kérdezte Harry kíváncsian, a folyosón mellette lépdelő férfit.

 – Igen, kora délután vendégek egész sora érkezik ide. Legtöbbjüket te is jól ismered – Archibald arcán sejtelmes mosoly futott át. – Egy órára várjuk a Weasley családot és Granger kisasszonyt, de utánuk nem sokkal érkezik Remus Lupin, Perselus Piton és persze a keresztapád, Sirius Black is. Rajtuk kívül még számtalan más varázsló és boszorkány jöttére is számítunk, nem is beszélve a nagy Albus Dumbledore-ról.

 – Sirius idejön? Maga honnan… – dadogta Harry meglepetten.

 – Honnan tudok az ártatlanságáról? – fejezte be Archibald a fiú kérdését. Harry bólintott.

 – Természetesen Dumbledore-tól. A nyár folyamán Albus jó néhány embert meggyőzött a keresztapád ártatlanságáról, bár sajnos közel sem eleget. Be kell valljam, először nekem is nehezemre esett elhinni, de mikor Remus is igazolta a történetet, sikerült meggyőzniük.

Harry szó szerint ugrálni tudott volna örömében. Mindenki, aki szeret, és aki úgy hiányzott neki a nyáron, ma itt lesz. Még Piton várható jelenléte sem tudta elrontani a kedvét. Hatalmas mosollyal az arcán ült le a falatozó Hagrid mellé.

 – Jó reggelt! – köszönt az óriás két méretes falat között.

 – Jó reggelt! – üdvözölte Harry vigyorogva, majd szemügyre vette az előtte elterülő, a roxfortihoz hasonló, pompázatos reggelit. Az asztalt roskadásig megpakolták mindenféle finomsággal. Harrynek már attól összeszaladt a nyál a szájában, hogy az ételhalmokra nézett. Volt ott háromféleképpen elkészített tojás, kétféle pirítós, megszámlálhatatlan ízesítésű lekvár, ropogós virsli, csípős kolbász, saláta négyféle öntettel, öt fajta sajt, megannyi gyümölcs és zöldség, és persze az italok sem maradhattak el. Egymás mellett sorakoztak a teával, kakaóval, sütőtöklével és narancslével csurig töltött kancsók. Hagrid az eléjük pakolt ételtornyok jelentős részét már elpusztította, de Harry még a maradékból is hatszor jóllakott volna. Mindenből rakott kicsit a tányérjára, és neki látott a falatok eltűntetéséhez, majd végül az egészet rostos narancslével öblítette le. Egész nyáron nem evett ilyen jót, így most pukkadásig megtelt.

 – Finom igaz-e? – kérdezte Hagrid, aki még akkor is jóízűen lakmározott, mikor Harry már a székben hátradőlve pihentette fáradt rágóizmait.

 – Az bizony. – Harry a kiadós reggeli után teli hassal vehette szemügyre az étkezőt. Egy legalább nyolc méter hosszú, antik faasztal mellett ültek, melyet ugyancsak antik, de annál kényelmesebb székek vettek körül. Mind az asztal, mind a székek lábait gyönyörű, fekete vasvirágok fonták körbe.  A szemközti oldalon saroktól sarokig, hatalmas, ember nagyságú tükröket függesztettek az aranycsíkokkal tarkított, barna falra. A hátuk mögött elegáns vitrinek álltak megpakolva számtalan díszes étkészlettel, és Harry számára ismeretlen szerkezetekkel. A helyiség végében egy lengőajtó nyikorgott, ami mögött a fiú a konyhát sejtette.
Archibald olyan hirtelen jelent meg előtte, hogy Harry csaknem leesett a székről.

 – Remélem, ízlett a reggeli – mosolyogott a férfi.

 – Igen, köszönöm. Nagyon is – Harry bőszen bólogatott.

 – Nos, akkor készen állsz egy kis sétára? – kérdezte a férfi a folyosó felé intve.

Harry Hagridra pillantott, de az óriás még mindig nagyban falatozott.

 – Menj csak nyugodtan Harry, majd később beszélgetünk – mondta a vadőr teli szájjal.

Így hát a fiú követte Archibaldot a folyosóra, aki azonnal neki is látott a kalauzolásnak:

 – Az étkezővel szemben találod a nappalit. – Egy kristályos, kétszárnyú üvegajtóra mutatott, ami egy csettintésre kitárult előttük.

Harry tágra nyílt szemekkel csodálta meg a csaknem bálterem méretű szobát. A mennyezetet gyönyörűen kifaragott díszes fagerendák ékesítették, a krémszínű falakat gigantikus, öreg térképek borították. A helyiség közepén egy aranyszínben ragyogó csillár lebegett. A szoba másik végében Hagrid nagyságú kandallóban lobogott a tűz, melynek mindkét oldalán egy-egy plafonig érő könyves szekrény állt, könyvek százaival megpakolva. A kandalló felett festmény lógott. Egy mosolygós tekintetű, gyönyörű lányt ábrázolt. Harry döbbenten vette tudomásul, hogy a kép nem mozgott, hagyományos, mugli festmény volt. A szoba bal oldalán bőr kanapék és fotelek váltották egymást, félkört alkotva egy alacsony faasztal körül, melyet lábak helyett egy faragott párduc tartott. Az asztalon egy varázslósakk készlet várta, hogy játékosai befejezzék a félbe maradt játszmát. A Harryhez legközelebbi sarokban egy fekete zongora állt, melynek lábait már az étkezőben is látott vasvirágok fonták körbe. A szoba teljes jobb oldalát fakeretes ablakok borították, beengedve a kinti világ fényeit. Középen egy nyitott üvegajtó vezetett egy növényekkel benőtt, borostyánnal körbefutatott erkélyre, mely messze benyúlt a ház körül magasodó fák közé.

 – Igen impozáns egy szoba – kuncogott Archibald, Harry döbbent arckifejezését látván.

 – Az. – A fiú csak ennyit tudott kinyögni, miközben a mennyezeti gerendák részletes faragványait bámulta. Az aprólékosan megmunkált fagerendákba nem csupán egyszerű virágmintákat véstek. Emberek, állatok és varázslények élethű faragványai néztek le rá, pazar csatajelenetek és mesés tájak között. Harry órákat el tudott volna tölteni a faragások és a falon függő térképek tanulmányozásával, de végezni akart a „házi túrával” mielőtt megérkeztek volna a többiek, így hát engedte, hogy Archibald továbbvezesse. A lépcső mellett befordultak egy kisebb folyosóra, amelyről két ajtó is nyílt. Harryt, a férfi a baloldali szobába tessékelte be.

 – Ez itt a könyvtár. Több ezer kötettel rendelkezünk, köztük nagyon ritka és ősi könyvekkel is, amelyek értéke felbecsülhetetlen a varázsló társadalom számára. Persze ez meg sem közelíti a roxforti könyvtár méreteit, de ezt te biztosan tudod – tette hozzá mosolyogva.

 – Hermione imádni fogja ezt a helyet! – vigyorgott Harry, ahogy végignézett a könyvek végtelennek tűnő sorain. A szoba mind a négy oldalát könyves szekrények és polcok borították. Az ablakok a mennyezetre szorultak, de így fényárba borították az egész helyiséget, különösen a középen álló asztalt és a körülötte lévő foteleket.

 – Bizonyára – bólintott Archibald. – Granger kisasszony kielégíthetetlen könyvéhségéről már én is sokat hallottam.

Mikor kiléptek a könyvtárból Harry automatikusan indult volna a jobboldali ajtó fele, de az ősz férfi a vállánál fogva megállította a fiút.

 – Azt a szobát nem mutatom meg, Harry. – Hangjából egy szempillantás alatt eltűnt minden derű. – És kérlek, ne is akarj oda bemenni!

 – De hát mi van odabent? – Harry kíváncsian pillantott a fekete ajtóra.

 – Az a szoba – Archibald szavaiban most őszinte szomorúság csengett –, egy olyan élet emlékeit őrzi, ami jobb lett volna, ha sosem születik meg.

A férfi arcán mélységes bánat tükröződött, ahogy az ajtóra nézett, ám mielőtt Harry további kérdéseket tehetett volna fel a tiltott helyiségről, Archibald kikalauzolta a földszinti hallba.

 – Nos, az előszobát már tegnap láttad, így most az emelet következik. – Hangjába hamar visszatért a vidámság, mintha az előbbi kis párbeszéd meg sem történt volna. – Az első emeleten tíz hálószobát, öt fürdőszobát és két társalgót találsz. Ha nem haragszol, nem vezetlek végig minden szobán, az jó ideig eltartana – kuncogott magában, miközben megmászták a vörös kárpittal borított lépcsőfokokat. – A társalgókat könnyű felismerni, duplaszárnyú ajtajuk van. A többi szobát pedig nagyon egyszerűen meg lehet különböztetni, csupán meg kell kérdezni őket. A második emeleten további öt szoba található – folytatta, mielőtt Harry feltehette volna ostobának, de annál fontosabbnak tűnő kérdését, miszerint hogyan is szólítson meg egy szobát. -, ám azokat szellemek, lidrocok és vadmanók lakják mostanság. Barátságosnak nem mondhatóak, de nem zargatják az embert mindaddig, amíg békén hagyják őket.

 – Mik azok a lidrocok? – vágott közbe Harry, mielőtt Archibald folytathatta volna.

 – Érdekes és egyben riasztó teremtmények. A szellemekhez hasonlatosak, kisebbek, ám jóval rejtélyesebbek. Rettentő ritkán szólalnak meg, és ha meg is teszik, csak érthetetlen verssorokat mormolnak az orruk alatt. Legtöbbször, ha találkozik velük az ember, csak mozdulatlan lebegnek, és öklöm nagyságú szemeikkel bámulnak a semmibe. Egy ősi rege szerint ilyenkor a jövő eseményeit nézik, és azért nem szólnak egy szót sem, mert elborzasztja őket, amit látnak. Ám ez csak régi dajkamese – legyintett Archibald.

Harry önkéntelenül a mennyezet fele pillantott. A szellemekkel már volt dolga, vadmanókról is olvasott már valahol, de lidrocokról még sosem hallott. A hideg futkosott a hátán, ahogy elképzelte a némán lebegő, nagy szemű lényeket.

 – Annak a folyosónak a végén, amelyiken a szobád is van, egy csigalépcső vezet fel a toronyba. Fenséges a kilátás odafentről. Ellátni egészen a Kristály-tóig és az északi hó sipkás hegyekig is. Feltétlen meg kell nézned egyszer, azonban ha megbocsátasz, most nem kísérlek fel. Van esetleg bármilyen kérdésed?

Hogyne lett volna. Miért vagyok itt? Miért jön ma ide közel egy tucat boszorkány és varázsló? Történt valami a szünet alatt, amiről tudnom kellene? Hol volt Hagrid egész nyáron? Ám mielőtt Harry feltehette volna, ezeket a kérdéseket Archibald mosolyogva hozzátette:

– Bármilyen kérdésed a házzal kapcsolatban. Tudod Harry, bizonyos kérdéseket csak a megfelelő embereknek tehetsz fel.

Harry el nem tudta képzelni, honnan tudtad a férfi, hogy mi jár a fejében (lehetséges, hogy gondolatolvasó?), de beletörődött, hogy a fejében várakozó kérdés gléda néhány tagjának még várnia kell. Feltette hát a tegnap óta átmeneti lakhelyéül szolgáló házzal kapcsolatosan megfogalmazódott kérdéseit.

 – Ez a maga háza? – érkezett az egyes számú.

 – Nem – felelt Archibald. – Én csupán a ház gondnoka és őrzője vagyok. És mivel gyanítom, hogy kíváncsi vagy rá, hogy akkor kié lehet, megspórolok neked egy kérdést. Ez a ház egy régi varázsló család tulajdonát képezte még évekkel ezelőtt. A család mára azonban teljesen kihalt. Egy örökös sem maradt. Én valaha jól ismertem őket, és erről az épületről is tudtam. Így mikor kellett egy hely, ahol biztonságban összegyűlhetünk, ezt a házat javasoltam Dumbledore-nak. Erős bűbáj védi, így láthatatlan mind a muglik, mind a beavatatlan varázsló szemek előtt.

 – Bűbáj? – Harrynek nem rémlett, hogy bármilyen varázslattal is találkozott volna, mielőtt belépett a házba.

 – Pontosan. A házat csak az találhatja meg, aki látta a fényképet, amit Hagrid neked is megmutatott. Az az egyetlen létező fotó erről a helyről. és mivel a képet túlnyomórészt itt őrizzük, így elég nehéz feladat hárul arra, aki meg akarja szerezni – magyarázta Archibald.

 – És akik nem látták a képet?

 – Csak egy üres tisztást látnak a rengeteg közepén – mosolygott a férfi. – Semmi többet.

 – Hogy hívták a családot? – tudakozódott tovább Harry.

 – Norwood – felelte a férfi.

Mielőtt azonban Harry következő kérdése is sorra kerülhetett volna, óriás léptek dübörgése hallatszódott fel a földszintről.

 – Itt vannak – kiabált Hagrid. – Megérkeztek!