HP XII. fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj


XII. fejezet: Solomon listája

A következő pár hét úgy szállt el, akár egy röpke pillanat. Harry már csak akkor vette észre az október beköszöntét, mikor a csípős fuvallat, az ősz ezernyi színében pompázó falevelekkel hintette be a park zöld füvét. A napok többsége a megszokott kerékvágás szerint zajlott. A legtöbb tanár, élükön McGalagonnyal és Pitonnal, elhalmozta őket leckével. Ennek eredményeként, estéik nagy részét egy-egy könyv vagy pergament fölé görnyedve töltötték.  A bájitaltanár, folytatván jó szokását, továbbra is kritizálta Harry minden mozdulatát, és előszeretettel vont le pontokat a Griffendéltől – például mikor Ron véletlenül eltaposott egy főzetbe szánt csápos gőtét. Ennek eredményeképp, egy hónap alatt Piton egymaga, közel ötven ponttól szabadította meg a vörös-arany házat.

Hagrid kurtafülű pikkelydenevérjei eközben legalább tíz centit nőttek. Méretükkel együtt bátorságuk is gyarapodott, és nem voltak restek próbálgatni egyre élesebb karmaikat sem, az őket „sétáltató” és gondozó diákokon. Harry és Ron denevére, Tövis, nagy szerencséjükre még a jó neveltek közé volt sorolható, így a fiúknak nem volt sok gondjuk vele. Ugyanezt sajnos nem lehetett elmondani a Hermione és Neville által nevelt egyedről, Edgarról, aki óráról órára kiemelt feladatának érezte, hogy landolás során a lány haját használja leszállóhelynek. Az elkeseredett Hermione végül arra kényszerült, hogy minden legendás lények és gondozásuk előadást süveggel a fején töltsön.

A Roxfort rejtélyes új felügyelőjét továbbra is csak étkezések alkalmával látták, pedig a Weasley ikrek mondhatni, teljes repertoárjukat felvonultatták a folyosókon, hogy előcsalogassák Solomont. A különböző csínyek azonban nem hozták meg a várt eredményt, a férfi nem bukkant fel a kastély más területén, csak a nagyteremben. Az ilyen akciók kimondottan nagy sikert arattak a diákság sorai közt, amit csak tetézett Frics reakciója. A gondnok néha seprűvel, néha lapáttal a kezében, szitkozódva loholt az ikrek után, ám elkapni sosem tudta őket. Hangos zsörtölődéssel takarította a tantermeket, folyosókat, vagy ahol a Fred-George páros épp elejtett egy-egy robbanópatront, trágyagránátot, vagy legújabb találmányukat, a buborékbombát. Az apró gömbszerkezet földet érés után nyomban működésbe lépett, és akár egy teljes termet megtöltött színes buborékokkal. Egy alkalommal Fred Malfoy és udvartartása mellé gurított egy bombát. Az egyik keletkezett buborék pedig (az ikrek elmondása szerint az eddigi legnagyobb), a méretes Crakkal a belsejében egészen addig lebegett a plafon magasságában, amíg az arra járó Piton ki nem szabadította visítozó tanítványát.

Tolbert órái többségét továbbra is átaludta, és ha esetleg ébren volt, akkor diákjait nyomta el az álom – előadás módja ugyan is kísértetiesen hasonlított Binns professzoréra. Egy dolog azonban minden alkalommal megismétlődött: mikor a csengő megszólalt (legtöbbször felverve őt szunyókálásából), tekintélyes mennyiségű leckével bocsátotta el diákjait.  Legújabb házi feladatként, a professzor péntekre egy méteres esszét várt tőlük, a rosszul alkalmazott átkok mellék- és utóhatásairól. A három jó barát már két napja küzdött a feladott leckével, de még nem sikerült befejezniük, hiába volt Hermione tudása, és az általa felhalmozott jelentős könyvmennyiség. Éjszakába –jobban mondva, hajnalba – nyúlóan dolgoztak az esszéken, de Harrynek és Ronnak még mindig tizenöt-tizenöt, Hermionének pedig nyolc centi hiányzott a végéből. A lány végül úgy döntött, a mai vacsoraidejét inkább a könyvtárban tölti, olyan könyvek után kutatva, melyek esetleg tartalmazhatnak számukra hasznos információkat. Harry és Ron hiába ellenkezett, hogy nem ér annyit a dolog, és Tolbert bizonyára végig se olvassa őket, mert elalszik az első bekezdés után, Hermione hajthatatlan volt.
Így aztán, késő délután csak ketten léptek be a nyüzsgő nagyterem ajtaján. Asztaltársaságként Félig Fej Nélküli Nick csatlakozott hozzájuk, aki azonban igencsak rossz hangulatban volt. A szellem elpanaszolta, hogy a nap folyamán néhány másodéves almákkal dobálta meg a negyedik emeleti folyosón járó kísérteteket, többek között az arra lebegő Nicket.

 – De hát az neked már úgysem fáj, nem? – Ron nem igazán érezte át a Griffendél-torony legrégebbi lakósának bánatát. – Hiszen meghaltál…

 – És ez már nyomban indokod ad a gorombáskodásra? – A kísértet sértődötten kapta fel a fejét, mire az kicsit kibillent a helyéről.

 – Nem, én csak azt mondtam… – kezdte volna Ron, de Nick mogorván letorkollta:

 – Pontosan tudom, mit mondtál. – Azzal felszegett fejjel (már amennyire ez az ő esetében lehetséges volt) ellebegett.

 – Majd elfelejti – legyintett Ron, és visszatért a tányérján terpeszkedő hússzelethez.

A vacsora ezután a szokásos módon zajlott, egészen addig, míg egy igencsak váratlan esemény nem történt. Harryék épphogy végeztek a desszerttel, és sokan már szedelődzködtek, hogy eltegyék magukat holnapra – mikor Sethos Solomon felállt. Először a legtöbben észre se vették, de aztán megkocogtatta aranyserlegét, és a meglepően hangos, fémes hangra minden fej a tanári asztal felé fordult. Izgatott sustorgás futott végig a diákok között, nem szoktak hozzá, hogy a nagyteremben Dumbledore-on kívül más is szóljon hozzájuk.

 – Most, hogy mindannyian befejeztük a vacsorát, engedjétek meg, hogy feltartóztassalak benneteket még pár percre. – Hangja rekedt volt, és érzelemmentes, leginkább ahhoz a tanulatlan hírolvasóéhoz hasonlított, akit Dursley-ék mindig néztek a kettes csatornán. Harry Dumbledore-ra pillantott, de az igazgató kifürkészhetetlen arccal figyelte a férfit félhold szemüvege mögül. McGalagony és a többi tanár tekintetében azonban felháborodás szikráit vélte felfedezni. – Mint jól tudjátok, a Roxfortban én töltöm be a frissen alapított felügyelői posztot. Az elmúlt hónapot azzal töltöttem, hogy megismerjem az itteni szokásokat, szabályokat és persze titeket. Sajnos, szomorúan tapasztaltam, hogy sokan közületek semmibe veszik a házirendet, nem törődve a következményekkel. Ezért aztán úgy határoztam, hogy felügyelői teendőimnek eleget téve, és hatáskörömet betartva – itt egy pillanatra Dumbledore-ra emelte tekintetét –, bizonyos szankciókkal illessem azokat a tanulókat, akik leginkább vétettek az iskola szabályai ellen. – Többen felhördültek az asztalok között, de Solomon nem törődött velük, és folytatta. – Azok a diákok – minden házból három, akiknek a nevét felolvasom, az elkövetkező egy hónapban nem vehetnek részt egyetlen iskolai szakkörön, vagy külön programon sem, ők tizenketten voltak ugyanis azok, akik miatt házaik a legtöbb pontot vesztették. – Talárja zsebéből előhalászott egy pergament, és olvasni kezdte. – A Mardekár házból Pansy Parkinson, Malcolm Baddock és Vincent Crak. A Hollóhátból Samantha Fawcett, Orla Quirke és Stewart Ackerly. Eleanor Branstone, Owen Cauldwell és Adam Summers a Hugrabugból, és végül a Griffendélből Kenneth Grey, Ronald Weasley és Harry Potter.

Harry hirtelen nem tudta hová tenni a hallottakat. Reménykedve nézett Dumbledore-ra, de az igazgató semmi jelét nem adta annak, hogy közbe akarna szólni. A termet betöltötte a tiltakozó tanulók felháborodott és dühös zúgolódása, de Solomon túlkiabálta mindannyijukat.

 – Remélem, nem csupán a felsorolt diákok, de mindenki tanult az esetből, és ezután nagyobb figyelmet szenteltek majd az iskola szabályzatának, ezek után ugyanis, minden hónap első hetében közzé teszem azt a listát, melyen a következő harminc napra eltiltott diákok neve szerepel. Köszönöm, és további szép estét! – Azzal távozott a teremből.

Ron olyan cifrát káromkodott, hogy az még megért volna tíz pont levonást. Fred és George, legjobb barátjukkal, Lee-vel versengve szidták Solomont. Ők ugyanis már tudták azt, ami Harryben csak hosszú másodpercek múlva tudatosult: az eltiltás legnagyobb szenvedélyére, a kviddicsre is vonatkozott. A tanári asztal felé pillantva látta, hogy Dumbledore elhagyja a termet a hevesen hadonászó és magyarázó McGalagony oldalán. Flitwick fejcsóválva beszélgetett Bimba professzorral. Megkereste a sorban azt az embert, aki ebben a pillanatban a legjobban gyűlölt – Piton gúnyos mosollyal az arcán nézett vissza rá. Harry annyi utálatot sűrített tekintetébe, amennyit csak tudott. Hát mégis csak a bájitaltanár került ki győztesen a kettejük között vívott csatából. Elérte, amit annyira akart: megfosztotta valamitől, amit szeretett. Hiába csak egy hónap az eltiltás, Harry biztos volt benne, hogy Piton mostantól kezdve minden erejével azon lesz, hogy ezt meghosszabbítva, távol tartsa őt a kviddicstől.

A klubhelyiségbe menet a griffendélesek között továbbfolyt a vita arról, miként is lehetne eltávolítani Solomont a kastélyból. Seamus felvetette, hogy ráuszíthatnák Hagrid denevérjeit, Ron pedig azt az ötletet támogatta, hogy zárják be Trelawney padlásszobájába. Harry azonban nem fejthette ki véleményét, ekkor ugyanis beleütközött Angelina Johnsonba. A lány Oliver Wood távozása után megörökölte a Griffendél kviddics csapatának kapitányi kinevezését, és ebből kifolyólag valószínűleg illőnek érezte Harry félperces legorombítását, aminek aztán az ikrek közbelépése vetett véget.

 – Lazíts már, Angelina! – szólt rá Fred. – Harry nem tehet semmiről.

 – Így igaz – tódította George. – Ezt senki sem sejthette előre, hiszen azt sem tudtuk, hogy Solomon képes beszélni.

 – Ha valakit hibáztatni kell, az Piton – bosszankodott Ron. – Teljesen rászállt Harryre. A múltkor azért levont öt pontot, mert elejtette a merőkanalát!

Angelinát, úgy tűnt, meggyőzte a Weasley testvérek érvelése. Lemondott Harry további kiokításáról, és enyhébb hangnemben folytatta.

 – Sajnálom, Harry – sóhajtott az újonnan kinevezett csapatkapitány. – Ez valóban nem a te hibád.

 – Semmi gond – rázta meg a fejét fiú. – Hidd el, engem is dühít a dolog!

 – Végül is csak egy hónap – ráncolta a homlokát Angelina. – Novemberig úgy sincs meccsünk. A húzós része az, hogy addig nem is tudsz majd gyakorolni… anélkül kell majd pályára állnod az első mérkőzésen.

 – Ugyan már, ne felejtsd el, kivel beszélsz! – vigyorgott George. – A Roxfort történetének egyik – ha nem a legtehetségesebb fogójátékosa áll előtted.

 – Menni fog. – Harry eltökélt hangjától Angelina is jobb kedvre derült.

 – Remélem is. Addig is keresnünk kell valakit, aki majd helyettesít az edzéseken. Beszélek is McGalagony professzorral. Te pedig, inkább ragaszd a kezedhez a merőkanalad! – tette hozzá egy halvány mosoly kíséretében.

 – Lássuk be, ez azért elég különös – nevetett Fred, mikor a lány már hallótávolságon kívül járt. – Képes vagy elkapni egy eszméletlen sebességgel repkedő apró aranylabdát, de egy kanalat nem vagy képes a kezedben tartani?

Mind a négyen felkacagtak, ami egy pillanatra elfeledtette Harryvel tehetetlen dühét és bánatát. Egy hónap kviddics nélkül… és persze mindezt Pitonnak köszönheti. Neki és Solomonnak. Dühe azonban sokkal inkább szólt a bájitaltanárnak, mint az iskola újdonsült felügyelőjének. Természetesen, ettől a húzásától nem lett szimpatikusabb Harry számára, de valahogy, valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag, nem tudott igazán haragudni a férfira. Azonban, Ron nem így látta a dolgot, és minden mérgét Solomonra zúdította.

 – Felfuvalkodott majom! – morogta. – Beteszi ide a lábát, és azt képzeli, máris ő a főnök? Egyáltalán, hogy engedhette ezt meg Dumbledore?

 – Ne légy durci, Roncimorci! – duruzsolta Fred. – Csak egy hónap az egész!

 – Ne hívj így! – sziszegte sértődötten Ron. – Nem is értem, hogy hogy nem ti voltatok a lista legtetején? Hisz nálatok senki nem sért meg több szabályt!

 – Jaj, ezt csak úgy mondod! – pironkodott Fred, és színpadias csókot küldött öccse felé.

 – Igazán köszönjük a bókot – vigyorgott George. – Mindazonáltal elfelejtesz egy nagyon fontos dolgot: minket sosem kapnak el.

A klubhelyiségben Harry és Ron a kandalló előtt várták Hermionét. Csámpás dorombolva gubbasztott mellettük a kanapén.

– Azért te mégis csak rosszabbul jártál – morfondírozott Ron. – Nekem csak egy roxmortsi kirándulásról kell lemondanom…

 – Tényleg, Roxmorts! – csapott a homlokára Harry. – Eszembe se jutott, hogy a büntetés arra is vonatkozik.

 – Várjunk csak, de hogy fogsz így találkozni Tapmanccsal?

Harry szíve, keresztapja említésére, a tizedére zsugorodott össze. Már lassan egy hónapja nem hallott Sirius felől. Hiába várta az ígért levelet, hiába faggatta Hagridot, a vadőr sem tudott róluk semmit – bár arról biztosította a fiút, ha történt volna velük valami, arról már tudnának. Harryt ez az egyetlen gondolat vigasztalta. Időközben azt is elhatározta, hogy – természetesen a legerősebb óvintézkedések mellett – de találkozni szeretne keresztapjával. A saját szemével akarta látni, hogy Sirius épségben visszatért (bárhol is járt). Ám minden hiába, ha nem mehet le Roxmortsba.

 – Sehogy – sóhajtott Harry.

 – És ha az alagutat használnád? Azt rajtunk és a bátyáimon kívül senki nem ismeri. Felvehetnéd a köpenyt és… – Ron tervére azonban, Harry a fejét rázta.

 – Túl rizikós – jelentette ki. – Emlékezz csak vissza, mi történt tavaly, mikor Malfoy meglátott. Épphogy csak megúsztuk. Ha most bárki észrevenne… Itt már nem csupán a büntetés vagy kicsapást kockáztatjuk, ha hibázunk Tapmancs is veszélybe kerül.

– Majd csak kiötlünk valamit – legyintett barátja. – Ennél nehezebb helyzetekre is találtunk már megoldást. Ráadásul nem hiszem, hogy Tapmancsot különösebben aggasztaná a veszély.

Ron elmélázva pillantott a szemközti falon lógó órára.

 – Mindjárt kilenc. Hol a csudában lehet Hermione? A könyvtár tudtommal, nyolckor zár.

Barátjuk azonban egészen fél tízig nem mutatkozott, és mikor megpillantották, akkor sem onnan érkezett, ahonnan számítottak rá. Hermione, a portrélyuk helyett, a lányok hálótermeihez vezető lépcső felől sietett feléjük.

 – Te egész idő alatt fenn voltál? – fakadt ki Ron. – Másfél órája üldögélünk itt, rád várva.

Hermione elengedte a füle mellett Ron bosszankodását, és lecsapta az asztalra a magával hozott vaskos könyvet.

 – Nem fogjátok elhinni, mit találtam! – mondta izgatottan.

 – Ugye nem valami plusz anyagot Tolbert dolgozatához? – nyögött fel Ron. – Hermione, mi megmondtuk, hogy nekünk bőven elég az a nyolcvanöt centiméter…

 – Ennek semmi köze ahhoz! – legyintett türelmetlenül a lány.

 – Ezek szerint be se fejezted? Kihagytad a vacsorát, megvárakozattál minket, és még… – zsörtölődött Ron, de Hermione letorkollta:

 – Igenis befejeztem a dolgozatot, mi több húsz centivel hosszabb is lett a megszabottnál! A könyvek keresése közben azonban egy sokkal izgalmasabb dologra bukkantam!

 – Izgalmasabbra, mint az esszéd? – morogta Ron karba tett kézzel, szerencséjére azonban úgy tűnt, Hermione izgatottabb annál, mint hogy méltón módon reagáljon barátja megjegyzésére.

 – Mégis mit találtál? – Harry kíváncsian pillantott az asztalon fekvő kötetre.

 – Elmondanám, ha végre elhallgatnátok! – sóhajtott Hermione a szemét forgatva. – Megtaláltam a Norwood nevet!