HP IV. fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj

IV. fejezet: Percy manó

Már vagy két órája ültek a könyvtárban, és figyelték Hermionét, valamint az asztalon egyre nagyobb halmot képező vaskos köteteket. A lány a halom minden egyes újabb tagjánál lelkes szónoklatot tartott korántsem annyira lelkes barátainak.

 – Ez pedig a Varázslatos csillagok – magyarázta a lány unott közönségének egy igencsak viharvert könyvről. – A szóbeszéd szerint az írója, bizonyos Gailen Stellar annyira odavolt a csillagokért, hogy egyszer megpróbált levarázsolni egyet az égről. Ám rossz helyen állt, a csillag ráesett, és agyon nyomta. Persze ez csak egy afféle ostoba mendemonda.

 – Most azt kívánom, bár engem is agyonütne egy – sóhajtott Ron, miután a lány újfent eltűnt a polcok mögött.

A következő pillanatban Harry egy másodperce azt hitte, Ron kívánsága valóra vált. Hatalmas csattanástól remegtek meg a ház falai, de mikor barátjára nézett, az csillag nélkül, de Harryéhez hasonló értetlen arckifejezéssel bámult vissza rá. A hang odakintről jött.

 – Ez meg mi volt? – Még Hermione is előmászott a polcok közül, persze két újabb kötettel a kezében.

 – Talán Fred és George… – találgatott Ron. – Nézzük meg!

A három gyerek, mit sem törődve a ténnyel, hogy elméletileg nem szabadott volna a földszinten tartózkodniuk, kifutott a folyosóra, ám ott senkit nem találtak.

 – Az ajtó! – kiáltott fel Harry, mikor meglátta a tárva nyitva álló bejáratot.

Mire azonban a tornácra értek, már csak a sorra eltűnő alakokat láthatták, míg végül csupán Archibald és Mrs. Weasley állt a tisztáson.

 – Ti meg mit kerestek itt? – kiáltott rájuk Mrs. Weasley, amint megpillantotta őket.

 Ron már épp belefogott volna hagyományos mentegetőzésébe, mikor Harry megszólalt:

 – Mi történt? Miért mentek el?

 – Semmi, drágám. Semmi, ami miatt aggódnotok kellene. – Tyúkanyó módjára beterelte a három gyereket a házba.

 – De anya, mi volt az a csattanás?

 – Biztos csak az ajtót hallottátok – legyintett Mrs. Weasley.

 – De hisz az egész ház beleremegett! – Ron nem adta fel.

 – Nagy ajtó volt! – rivallt rá anyja. – Most mars az emeletre! Keressétek meg Ginnyt és a fiúkat! Mindjárt vacsora.

Nem tehettek mást, mint követték Mrs. Weasley utasításait, és kelletlenül felkullogtak az emeletre.

 – Vajon mi történt? – kérdezte Hermione, mikor már halló távolságon kívül jártak.

 – Fogalmam sincs, de anya elég idegesnek tűnt. Ez mondjuk annyira nem szokatlan…

 – Sirius nem ment volna el búcsú nélkül – jelentette ki Harry határozottan. – Valami fontosnak kellett történnie.

Harry ebben az egyben biztos volt. Kizárt, hogy keresztapja köszönés nélkül távozott volna, ha nem valami rendkívüli dolog történt. De vajon mi? Mi miatt kellett több mint egy tucat boszorkánynak és varázslónak ilyen hirtelen távoznia? És mi volt az a csattanás?

A vacsorát illetően Mrs. Weasley igazán kitett magáért. Fantasztikusan sikerült, de Harryt nem hagyták nyugodni a fejében kavargó kérdések. Mikor Ginny arról érdeklődött hová ment édesapja, az asszony gondtalanul heherészve csak annyit mondott, hogy visszahívták a minisztériumba pár mugli tulajdonba került „fogas fogas” miatt. A három jó barát azonban jól tudta, hogy Mrs. Weasley elhallgat előlük valamit. Harry számára ezt Archibald feltűnően megváltozott viselkedése is alátámasztotta. Arcáról eltűnt az a kedves mosoly, amihez a fiú egy röpke nap alatt hozzászokott. A férfi komor ábrázattal mászkált körülöttük, és ha el is mosolyodott, nem őszintén tette. Az este további része eseménytelenül telt. Ron még tett egy utolsó kísérletet, hogy megtudja anyjától mi is történt a délután folyamán, de azon nyomban visszavonulót fújt, mikor megpillantotta Mrs. Weasley csíkká vékonyodó szemeit. Későre járt már mire mindenki lefeküdt, de Harry szemére nem jött álom. A fejében kergetőző megannyi kérdés egyetlen mondattá formálódott: mi ez az egész?

Az elkövetkezendő három napban azonban semmi újat nem tudott meg. Mrs. Weasley továbbra is konokul hallgatott, és ha bárki fel merte hozni a témát, az asszony kezét csípőjére téve, olyan szemmel meredt az elkövetőre, hogy az menten elhallgatott. Archibald sem bizonyult jobb információforrásnak. A férfi továbbra is gondterhelt arccal rótta a házat, és ha Harry faggatni próbálta a történtekről, színlelt mosollyal csak annyit felelt, hogy nincs miért aggódniuk.

A negyedik nap reggelén aztán minden megváltozott. Épp a Mrs. Weasley és Archibald által készítette kiadós reggeli utolsó falatjait tömködték magukba, mikor Mr. Weasley megérkezett. A férfi arcán kimerültség tükröződött, szeme alatt jókora karikák árulkodtak a többnapi alváshiányról. Mosolyogva átölelte feleségét és csemetéit, majd Harryhez lépett:

 – Kijönnél velem a folyosóra? Négyszemközt szeretnék beszélni veled.

A férfi becsukta utánuk az étkező ajtaját, és csak azután kezdett bele mondanivalójába:

 – Dumbledore megkért, hogy ezt adjam át neked. Harry, meg kell ígérned, hogy miután elolvastad, elégeted! Nem juthat idegenek kezébe.

 – Megígérem. – Vajon mit írhatott neki Dumbledore?

Megköszönte a reggelit, majd izgatottan felrohant a szobájába. Még az ágyáig sem ért el, már feltépte a vörös pecsétes borítékot. A pergament lapon az igazgató kacskaringós írása nézett vissza rá:

Kedves Harry,
Sajnálom, hogy nem volt alkalmam személyesen is elmagyarázni az utóbbi napok eseményeit, ám ez a röpke levél remélem, most megteszi helyettem. Nemrégiben tudomásomra jutott, hogy visszatért az országba pár rég nem látott, sötét múltra visszatekintő varázsló. Valaha a Sötét Nagyúr csatlósai voltak, ám mikor Voldemort elbukott, ők elmenekültek a büntetés elől.
Bár szándékaikat homály fedi, úgy ítéltem meg, biztonságosabb számodra, ha a szünidő utolsó napjait egy ismeretlen, de jól őrzött helyen töltöd.
Fontosnak éreztem, hogy ezt megtudd, de kérlek, ne nyugtalankodj emiatt, ezek csupán egy aggályos, vén varázsló óvintézkedései!
Remélem, vidáman telnek napjaid a Norwood házban. Javaslom, látogasd meg a kilátó tornyot, varázslatos a kilátás odafentről!
További kellemes nyarat kíván,
Dumbledore professzor

Harry szíve nagyot dobbant mikor felfedezte, hogy az igazgató levele mellett egy másik üzenet is lapul a borítékban. Azonnal felismerte Sirius betűit:

Harry ne haragudj, hogy csak úgy elrohantunk, de az ügy nem tűrt halasztást. Sajnos a nyár vége előtt többször már nem tudunk találkozni, de az év folyamán ígérem, hogy meglátogatlak. Dumbledore-nak a nyáron sikerült meggyőznie néhány embert az ártatlanságomról. Bastian és Fabian hamis információkat szivárogtat a minisztériumnak a hollétemről, így nyugodtan meghúzhatom magam Holdsápnál. Most azonban egy rövid időre el kell utaznom, de amint visszatérek, küldök egy baglyot!
Vigyázz magadra!
Sirius

Harry érezte, hogy a fejében tornyosuló kérdőjeles mondatok száma jó néhány taggal csökken, de még így is bőven maradt megválaszolatlan kérdése. Halk kopogásra kapta fel a fejét, Hermione és Ron állt az ajtóban.

 – Mi történt? Mit mondott neked apa? – kérdezte rögtön Ron.

 – Dumbledore-tól és Siriustól jött. – Válasz gyanánt átnyújtotta nekik a leveleket.

 – De hát mit akarnának tőled? – tanakodott Ron, miután végzett az igazgató levelével.

 – Nem tudom – felelte Harry.

 – Hát tényleg nincs ötletetek? – csóválta a fejét Hermione. – Használjátok a fejeteket! Vajon mit akarhatnak attól, aki legyőzte Tudjukkit, véget vetve ezzel rémuralmának, és hívei idilli életének?

 – Bosszút – mondta alig hallhatóan Harry.

 – Pontosan. Vagy reménykednek benne, hogy ha egyszer a Sötét Nagyúr visszatér, megjutalmazza majd őket, amiért megölték azt, aki egykor a vesztét okozta – folytatta Hermione a korántsem túl szívderítő teóriát.

 – Nekem, valahogy egyik lehetőség sem tűnik túl biztatónak – mondta Ron.

 – Ezzel, nem vagy egyedül – tette hozzá Harry keserűen.

Mr. Weasley visszatértével Archibald hangulata is megváltozott, és újfent őszinte mosoly ragyogott az arcán. A férfi, amiben csak tudott, örömmel segített a ház többi lakójának. Mrs. Weasleyvel közösen olyan ételkölteményeket készítettek, hogy nem volt olyan, aki ne kért volna repetát belőlük legalább egyszer. Egy alkalommal, a desszertként feltálalt habos-csokis rántott palacsintából még Harry is három adagot evett.
Hermione szinte minden szabadidejét olvasással töltötte. Archibald elmagyarázta neki a könyvtár rendszerezését, így a lány már könnyűszerrel megtalálta az általa keresett köteteket a több ezer könyv között. Míg Harry, Ron és az ikrek kviddicseztek a tisztáson az Archibald által megbűvölt labdákkal, addig a lány a tornácon ülve bújta a könyveit.
Harry a szó szoros értelmében repdesett az örömtől, mikor a tanév vége óta először imádott seprűjén hasíthatta az eget. Ahogy elrugaszkodott a földtől a nyári szellő belekapott a már amúgy is kócos hajába. Élvezte, hogy az évszak utolsó meleg lehelete az arcába csap. Körberepülte a tisztást, és felszállt egészen a ház tornyáig. Ott megállította a seprűt, és megcsodálta az elé táruló pazar tájat. Dumbledore-nak igaza volt, varázslatos látványt nyújtott a hósapkás hegyekkel, csillogó tavakkal és folyókkal tűzdelt rengeteg képe. Amerre csak nézett zöldellő ligetet látott, egyetlen város, vagy apró falu sem törte meg a végtelennek tűnő erdőt.

Csaknem minden délutánt a levegőben töltötték, egészen addig, míg Mrs. Weasley asztalhoz nem parancsolta őket, hogy elfogyasszák az aznapi fenséges vacsorát. Hermione még evés közben is maga mellett tartott egy könyvet, és azzal sem foglalkozott, mikor Ron csípősen megjegyezte, hogy nem kap pluszpontot a vizsgákon, ha még a tanév kezdete előtt mindent megtanul.
Ginny ideje nagy részét Hermione és Csámpás társaságában töltötte, és ha a lány éppen nem olvasott, a fiúk számára érdektelen tűnő dolgokról beszélgettek – vagy, ahogy Ron nevezte – „fecsegtek”.
Fred és George, mikor nem kviddicsezéssel vagy különböző illatú és színű robbanópatronok gyártásával foglalatoskodott, minden idejüket a második emeleten töltötték, és vadmanókat hajkurásztak. Élőben Harry akkor látott először ilyen teremtményt, mikor egyik délután az ikrek behívták őket a könyvtárba, és bemutatták nekik legelső zsákmányukat.

 – Percynek neveztük el – vigyorgott Fred.

A manó talán fele akkora volt, mint Hedvig. Világos barna bőre és apró karmokban végződő vékony kezei és lábai voltak. Fejéhez képest nagy, de fülei mellett eltörpülő zöld szemeivel kíváncsian bámult Harryre.

 – Mit akartok vele kezdeni? – érdeklődött Harry.

 – Még nem döntöttük el – vont vállat George.

 – Egyáltalán lehet valamire „használni”?  – szólalt meg Ron.

 – Eddig nem jöttünk rá, de nagyon szórakoztató – mondta George, a térdén bambán álldogáló Percyről. – Beszélni nem tud… legalábbis érthetően nem.

 – Viszont rettentő csikis – vette át a szót Fred. – Állandóan sikongat és nevetgél, miközben csiklandozzuk.

 – Hát az meg mi? – Ginny és Hermione lépett be a könyvtárba.

 – Vadmanó – felelte egyszerre a négy fiú.

 – De aranyos! – Ginny közelebbről is szemügyre vette az apró teremtményt.

Percy szimpatikusnak találta a lányt, legalább is Harry erre következtetett abból, ahogy az Ginnyre villantotta tűhegyes fogakból álló mosolyát.

 – Jé, mosolyog! – Ron meglepődve meredt a manóra.

 – Persze, hogy mosolyog – sóhajtott szemét forgatva Hermione. – A vadmanó másik neve nem véletlenül kacagó vagy mosolymanó. Senki sem tudja miért, de vonzza őket a komor hangulat, ott érzik jól magukat. Olyan helyeken élnek, ahol valamilyen szomorú esemény történt, vagy ahol sok a bánatos ember. Ezért lakik a legtöbb vadmanó a temetőkben. Kissé ellentmondásos, de nagyon kedves teremtmények.

Hermione finoman megsimogatta Percy fejét, aki erre viháncolva összecsapta karmos kezeit.

 – Köszönjük az órát, Granger professzor! – morgott Ron, de a lány rá se hederített.

 – Egyáltalán miért vagytok a könyvtárban? – kérdezte őket homlokráncolva.

 – Azt gondoltuk, ez lenne az utolsó hely, ahol anya keresne minket – felelte George.

 – Szóval anya nem tud róla? – kérdezte Ginny, miközben Percy nyakát csiklandozta.

 – Nem, és reméljük, nem is fogja megtudni – kacsintott Fred. – Nem szívesen mondanánk le a mi drága Percynkről.

 – Sokkal viccesebb és barátságosabb, mint az, akiről a nevét kapta – vigyorogott George.

 – Ő miért nem jött el? – érdeklődött Harry az eredeti Percyről.

 – „A minisztérium által rám ruházott felelősségteljes és rettentő időigényes feladat sajnos nem teszi lehetővé számomra, hogy akár egy napot is pihenjek. Persze megértem, hogy nektek szükségetek van némi kikapcsolódásra, de az én munkám mellett erre nincs lehetőség. „ – Fred meglepő tökéletességgel utánozta a tavaly végzett Weasley fiú fontoskodó hangját.

 – A nyáron munkát kapott a minisztériumban, és azóta akkora az lett az eddig sem csöppnyi arca, hogy – idézve George-t: „ki kéne szélesíteni a fürdőszobai tükröt, hogy az egész képe beleférjen” – mesélte Ron.

Manó Percy eközben átugrott Ginny vállára, és vihorászva kémlelte a körülötte állókat.

 – Mit eszik? – kérdezte a Weasley lány.

 – Főleg bogarakat és rovarokat. A légy a kedvence, de megeszi azt is, ami felcsempészünk neki anya főztjéből – felelte Fred, mintha csak legkedvesebb gyermekéről mesélne.

 – És hogy-hogy nem szökik meg? – Ron óvatosan megbökte Percyt, aki erre harsány kacarászásba kezdett.

 – Miért szökne? Kap finom ételt, és kényelmes helye van. Jobban él, mint azelőtt – válaszolt George, miközben szemét nem vette le a Ginny vállán, immáron vigyorogva ugrándozó Percyről.

 – Vacsora! – Mrs. Weasley hangjára az összes gyerek felkapta a fejét.

 Fred még épp időben kapta le Percyt húga válláról, mikor anyjuk benyitott a könyvtárba. Harry félszemmel látta, ahogy a fiú pulóvere zsebébe tuszkolja a fickándozó manót.

 – Hát itt vagytok! – Mrs. Weasley mosolyogva nézett végig az ifjakon, tekintete csak az ikreken akadt meg egy pillanatra. – Ti is? – kérdezte nem kis meglepettséggel a hangjában.

George válaszként köhögő rohamot kapott, Harry sejtette, hogy a Fred zsebében viháncoló Percy vidám sikítozását akarta túllicitálni.

 – Mi lesz ma a vacsora, Mrs. Weasley? – kérdezte Hermione jó hangosan, kisegítve a fiúkat.

 – Ma drágám, vagdalt hús lesz tejfölös gombamártással, desszert gyanánt pedig citromos szeletet készítettünk – felelte az asszony.

 – Jól hangzik – szólalt meg Ron kicsit már túl hangosan.

Mrs. Weasley gyanakodva vizslatta a társaságot. Harry próbált úgy helyezkedni, hogy takarja a rálátást Fred mocorgó zsebére, de az asszony végül csak sóhajtva legyintett egyet, és otthagyta őket.

 – Ez meleg volt! – Füttyentett egyszerre a vigyorgó ikerpáros.