HP XI. fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj

XI. fejezet: Kérdezz-felelek

A hétvége beköszöntével, Harryéknek végre alkalmuk nyílt meglátogatniuk Hagridot. Reggeli után, a parkon átvágva indultak a Tiltott Rengeteg mellett álló vadőrkunyhó felé. A nap már magasan ragyogott a tiszta kék égen, de a fűszálak végén még ott csillogtak a harmat utolsó cseppjei. A park még üres volt, csak a tó körül lézengett pár elsős, akik a víz mélyén lakó polipnak dobáltak néhány reggeliről kicsempészett gyümölcsöt. Az állat karjai néha kibukkantak a felszínre, és lehúzták az ajándék ételt, mire az első évesek izgatottan kiáltozni kezdtek, és a hatalmas csápokra mutogattak.
Harry örült, hogy végre megejthetik ezt a látogatást. Rengeteg kérdése volt a vadőr számára, többek között annak nyári útjáról, de abban is reménykedett, hogy a szünet végén történtekről is ki tud húzni belőle némi információt. Hermionéval és Ronnal megegyeztek, hogy először csak óvatosan puhatolóznak, és nem az „ajtóstul a házba” elméletet követik – remélték ugyanis, hogy így nagyobb eséllyel jutnak az áhított hírekhez.
A vadőrlakhoz érve, Hagridot a tökágyásban találták vadkanfogó kutyája, Agyar társaságában. Az állat, ahogy észrevette őket, boldogan csaholva indult meg feléjük. Harryék erre rémülten hátráltak néhány lépést, de így sem tudták elkerülni az eb nyáltengerrel kísért puszijait, amit Agyar kitörő örömmel osztogatott mindhármuknak.

 – Nyughass már, bolond kutya! – szólt rá Hagrid, majd vendégeikhez fordult. – Tudtam ám, hogy ma meglátogattok! – dörmögte lelkesen, és beterelgette a társaságot kunyhójába.

Harryék letelepedtek a ház egyetlen asztala köré, amire már ki voltak készítve a szokatlanul nagy gonddal elmosogatott teáscsészék, és a Hagridnak szánt kisebb vödör méretű bögre. A vadőr felrakta forrni a teavizet, majd aprósüteménnyel kínálta barátait, de Harryék, ismerve Hagrid konyhaművészetét, inkább udvariasan visszautasították a felkínált édességet.

 – Ne haragudj, hogy csak most tudtunk eljönni hozzád, Hagrid, de délutánonként rengeteg tanulnivalónk van – szabadkozott Hermione.

 – Megértem én – legyintett a vadőr lapátnagyságú kezével, és majdnem leverte Ron teáscsészéjét. – A lényeg, hogy most itt vagytok – jelentette ki vidáman.

Harry eközben Agyarral küzdött, aki az ölébe hajtotta busa fejét, nyállal borítva be a fiú talárját.

 – De meséljetek! Hogy telt a nyár? – kérdezte az óriás. A három jó barát futó pillantást váltott, és Harry tudta, hogy pontosan ugyanarra gondolnak: Hagrid az ő malmukra hajtja a vizet.

 – Nekem nagyon jól – kezdte csevegő hangon Hermione. – Olaszországban voltunk nyaralni. Anya egyik barátnője Rómában dolgozik, és ő szerzett nekünk szállást. Csodaszép város, nagyon jól éreztük magunkat. – A lány lerövidített élménybeszámolóját, Ron még tömörebb elbeszélése követte:

 – Én többnyire otthon voltam – vonta meg a vállát. Hagrid eközben levette a rézkannát a tűzről, és mind a négyüknek töltött.

 – Nekem a szokásos – folytatta Harry a sort, mire Hagrid megértően hátba veregette üres kezével – aminek következtében a fiú feje majdnem az asztal szélén koppant.

 – A Norwood házban csak nem volt olyan rossz – mosolygott a vadőr bozontos szakálla mögött.

 – Ott tényleg jól éreztük magunkat – bólintott Harry, és barátai is vele helyeseltek.

 – És mondd csak Hagrid, neked hogy telt a nyár? – kérdezte nem minden hátsó szándék nélkül Hermione.

 – Nekem? – kérdezett vissza zavartan a vadőr. – Nos… semmi különös nem történt… Nem kértek még egy kis cukrot a teátokba?

 – Hová utaztál? – szegezte neki a kérdést Harry.

 – Csak kirándultam – dörmögte Hagrid, és elfordult, hogy feltegyen forrni még egy kanna vizet.

 – Egész nyáron? – faggatózott tovább Harry.

 – Hosszú út volt.

 – És merre jártál? – szállt be Ron is a kérdezz-felelek játékba.

 – Sokfelé – felelte már kissé mogorván Hagrid.

 – Véletlenül nem arrafelé, ahol mostanában Sirius és Lupin is időzik? – Harry nem bírta tovább türtőztetni magát, és kíváncsisága győzedelmeskedett.

 – Mi? Nem… én teljesen… ők nem… mégis miből… – dadogta Hagrid, majd megadóan sóhajtott egy nagyot. – Honnan tudtok róla?

 – Csak tippeltünk – motyogta bocsánatkérően Hermione.

 – Ti mindig többet tudtok, mint kellene – csóválta a fejét a vadőr.

 – Szóval igaz? – kérdezte izgatottan Ron. – Azokat a halálfalókat keresitek?

Hagrid némán bólintott.

 – És eddig nem találtátok meg őket? Egyáltalán tudjátok, hányan vannak? A minisztérium nem segít? – Harryből csak úgy özönlöttek a kérdések.

 – Hékás, lassan a testtel! – emelte fel a kezét Hagrid. – Először is meg kell ígérnetek, hogy erről senkinek sem beszéltek!

 – Rendben, ígérjük – mondta a fiúk helyett is Hermione, akik bőszen bólogattak mellette.

 – Szóval? – unszolta Hagridot Ron.

 – Nem, eddig nem találtuk meg őket, pedig elég sokan kutatnak utánuk.

 – Akik a gyűlésen voltak, róluk beszélsz, igaz? Ők segítenek? – tudakolózott Harry.

 – Igen, róluk. Én csak a nyár folyamán tudtam segíteni a kutatásban, akkor nincs annyi tennivaló itt a birtokon, és órát sem kell tartanom. Sirius pedig csak most tudott becsatlakozni a keresésbe, mivel Dumbledore-nak csak augusztus elején sikerült meggyőznie és beszerveznie Bastian és Fabiant – tette hozzá, felelve Harry, egy még fel nem tett kérdésére is.

 – Piton is segít? – kérdezte Ron fintorral az arcán.

 – Igen, ő is – jelentette ki Hagrid, majd Harry arcát látva így folytatta –, és mielőtt elkezdenétek akadékoskodni, és sem kedvelem őt sokkal jobban nálatok, de Dumbledore megbízik benne, így ezt a kérdést akár le is zárhatjuk.

 – És honnan tudjátok, hogy visszatértek az országba? – érdeklődött Hermione, terelve a szót a Piton-témáról.

 – Nekem Dumbledore mondta – felelte a vadőr.

 – És ő honnan… – kezdte Harry, de Hagrid közbevágott:

 – Azt tőle kell megkérdeznetek – dörmögte. – Nézzétek, nincs könnyű dolgunk. Abban biztosak vagyunk, hogy visszatértek, de nem tudjuk, miért, hogy mi a céljuk. E nélkül pedig elég nehéz rájuk találni, hiszen nem egy aprócska falut kell átkutatnunk.

 – Azt tudjátok, hogy hányan vannak?

 – Dumbledore azt mondta, legkevesebb öt emberről tudunk biztosan, de annak idején többen is megszöktek Tudjukki bukása után. Talán mások is visszatértek.

 – És fogalmatok sincs, hogy miért jöttek vissza?

A vadőr a fejét rázta.

 – Van, aki szerint csak megelégelték a bujkálást, hogy új életet akarnak kezdeni, de az is felmerült, hogy esetleg… nos tudjátok… – Úgy tűnt Hagridnak nem igazán akaródzik befejezni a mondatot, de Harry megtette helyette:

 – Segítsenek visszatérni Voldemortnak.

A név hallatán nem maradt el a megszokott reakció. Hermione ijedten csuklott egyet, Ron félrenyelte a teáját, Hagrid pedig elejtette a bögréjét, ami egy hangos csattanás kíséretében ripityára tört a padlón.

 – Miért… kell… mindig… kimondanod? – A felháborodott Ron minden szavánál Hermione tenyere csattant a hátán, segítve, hogy a fiú újra levegőhöz jusson az eltévedt korty után.

 – Merlin szakállára – morogta a vadőr, miközben Harry bocsánatkérően összeforrasztotta eltört bögréjét. A kiömlött tea feltörlésére nem volt szükség, azt ugyanis Agyar boldogan megtette helyettük.

 – De Ő ugye nem tért vissza az országba? – kérdezte némi félelemmel a hangjában Hermione.

 – Azt sosem tudhatjuk biztosan, de bizonyos, megbízható források azt állítják, hogy valahol messze keleten bujkál.

 – Az elég messze van – sóhajtott fel kicsit megkönnyebbülten Ron.

 – És hol keresitek a halálfalókat? – tette fel a következő kérdést Harry.

 – Eddig többnyire azokra a helyekre mentünk el, ahol már tudjuk, hogy jártak korábban. Ahol felnőttek, ahol a családtagjaik élnek vagy éltek, vagy ahol korábban bujkáltak, de ezek az utak egyszer sem vezettek eredményre. Volt, hogy heteket töltöttem egy város melletti erdőben, figyelve a szomszédokat, rokonokat, de nem történt semmi.

 – A minisztérium nem segít? – tudakolózott tovább Hermione, miközben gépiesen vakargatta az immáron az ő ölében pihenő Agyar fejét. A kérdések csak úgy záporoztak Hagridra. A három jó barát úgy érezte, egy eddig lezárt szobába nyitottak be, így most megpróbálták a lehető legtöbb információt megszerezni az ajtón túlról, mielőtt Hagrid megelégeli faggatózásukat, és a helyiség újfent bezárul.

 – A minisztérium? – legyintett bosszankodva a vadőr. – Ostoba banda. Dumbledore figyelmezette Caramelt, elmagyarázta neki a helyzetet, de az az öltönyös fajankó nem hitt neki. Azt mondta, amíg Dumbledore nem áll elő megcáfolhatatlan bizonyítékokkal, addig nem tehet semmit. Nem akar egy újabb, a Siriuséhoz hasonló felhajtást.

Hermione azzal a bizonyos „én megmondtam” pillantással nézett Ronra, aki szemét forgatva fordult Hagridhoz:

 – Szóval ezért akarta apa, hogy regisztrálatlan zsupszkulccsal érkezzünk a Norwood házhoz. Hogy a minisztérium nem követhesse, hová megyünk. – Megerősítést várva pillantott a vadőrre, aki bólintott.

 – Dumbledore nem akarja, hogy Caramel tudjon a ténykedésünkről. Attól tart, hogy a miniszter esetleg félreérteni a dolgot, és azt hinné, hogy a háta mögött szervezkedünk – ami tulajdonképpen így is van. De ő esetleg azt képzelné, hogy azért tesszük mindezt, hogy őt megszégyenítsük a varázsló társadalom előtt, vagy tudom is én, mi jár annak a fajankónak a fejében… De arra akár ezer galleont is feltennék, hogy ha elkapjuk azokat a bitangokat, az a dióagyú büszkeségtől dagadó mellel feszít majd a Reggeli Próféta címlapján.

Harry amennyire fel tudta idézni, értelmes embernek ismerte meg a mágiaügyi minisztert. Különös, néha talán túlontúl kedves és tenyérbe mászó, de értelmes. Így hát igencsak meglepődött Hagrid szavain, és azon, hogy egy újabb botrány elkerülése végett, Caramel figyelmen kívül hagyja Dumbledore figyelmeztetését, akiben pedig megbízott.

 – Hát, akkor nem túl rózsás a helyzet – vonta le a végkövetkeztetést Ron.

A nap további részét is Hagrid kunyhójában vendégeskedve töltötték. Miután a vadőrnek elege lett a faggatózásból, és nem volt hajlandó felelni több kérdésükre, elmesélték az első sötét varázslatok kivédése órán történteket, Harry és Ron pedig beszámolt a lángjóslással történt első találkozásukról. Hermione ezek után újfent kifejtette jól ismert véleményét a jóslástan megbízhatatlanságáról, de akkor már ő is jóízűen nevetett, mikor a fiúk Parvati próféciáját is előadták. A hosszas beszélgetés közepette Harry teljesen elvesztette az időérzékét. Olyan jól érezte magát Hermione, Ron és Hagrid társaságában, hogy csak arra lett figyelmes, hogy gyomra egyre gyakrabban és egyre hangosabban korog. Egy alkalommal megpróbálkozott egy, a vadőr által készített sütemény elfogyasztásával, de miután az első harapás során majdnem beletört a foga, inkább észrevétlenül odadobta Agyarnak, aki viszont jóízűen elrágcsálta a potya kaját. Mikor aztán végül elköszöntek a barátjuktól, a nap már lebukott a Tiltott Rengeteg magas fái mögött. Az ég alja ugyan még vörösen izzott az utolsó sugaraktól, de a kastély parkjára már alkonyi félhomály borult.

 – Éhen halok – panaszkodott Ron, ahogy az iskola felé baktattak.

 – Nem vagy egyedül – sóhajtott Harry, és mintegy nyomatékot adva szavainak, gyomra hangosan felmordult.
A gondolatai azonban egészen máshol jártak. Hagrid válaszai egymást túl kiabálva zúgtak a fejében.  Vajon azok a halálfalók tényleg Voldemortnak segítenek, hogy visszatérhessen? De akkor mit keresnének itt, ha uruk valahol messze keleten bujkál? Lehetséges, ha az a bizonyos megbízható forrás téved, és Voldemort is visszatért az országba? Hisz megtörtént már nem is olyan rég… Eszébe jutott Pettigrew szökése és Trelawney jóslata… E komor gondolatok egészen a nagyteremig kísérték, ahol aztán a Griffendél asztalán tornyosuló ételhalmok látványa elűzte elméjéből vészterhes teóriáit.
Még Hermione is többet evett a szokásos adagjánál – mint vacsora közben kiderült, ő is megpróbálkozott Hagrid egyik süteményével, de az is Agyarnál végezte. A desszert során csatlakozott hozzájuk a Fred-George páros, és természetesen az egyikük zsebében lapuló Percy.

 – Ma már sokkal jobb kedve volt! – újságolta George kedvencükről.

 – Bizony – bólintott vigyorogva Fred. – És csupán annyit kellett tennünk, hogy néhányszor elsétálunk vele Frics irodája előtt.

 – És Fricsnek nem volt gyanús, hogy csak úgy, ott sétálgattok? – érdeklődött Ron egy falat tortával a szájában.

 – Dehogynem – felelte George széles mosollyal az arcán. – De mielőtt bármit tehetett volna, megjelent Hóborc, és nyakon öntötte egy üveg tintával. Frics persze ordibálni kezdett, és Hóborc után eredt.

 – Mint később kiderült, az a tinta csak a maradék volt – nevetett Fred.

 – Maradék? – kérdezett vissza Harry értetlenül.

 – Pontosan. A többivel ugyanis lefestette a negyedik emeleti folyosó összes lovagi páncélját.

Ezt már Harryék sem bírták ki nevetés nélkül.

 – A vén kvibli szerintem most egy hétig azt fogja pucolni! – kacagott Ron.

Hermione rosszallóan ráncolta a homlokát, de mikor elfordult, szája apró mosolyra húzódott.

 – Az új felügyelő nem segít neki? – vetette fel a Harry.

 – Az új felügyelő? Ugyan! – csóválta a fejét George. – Ti láttátok már egyáltalán, a folyosókon vagy bárhol a kastélyban, a nagytermen kívül?

 – Még nem – vonta meg a vállát Harry.

 – Hát, mi sem. Pedig mi aztán elég sokat járkálunk ide-oda Percy miatt is, de még egyetlen egyszer sem találkoztunk vele – mondta Fred.

 – Lehet, hogy büdös neki a munka – vigyorgott Ron. – Végül is, Frics munkaköre nem valami vonzó.

 – Ő nem gondnok – csóválta a fejét Hermione. – Dumbledore azt mondta, felügyelő.

 – Egyre megy – legyintett Fred.

Harry a tanári asztal felé pillantott. Sethos Solomon, mint minden étkezés alkalmával, most is a sor legszélén ült, és senkivel sem beszélgetett. A mellette helyet foglaló Sinistra professzor egyenesen hátat fordított neki, és szomszédjával, Flitwickkel társalgott. Nem tűnt úgy, hogy ez különösebben zavarná, vagy bosszantaná Solomont. Elmélyülten bámult a nagyterem ajtaja felé, és néha belekortyolt a poharába. Harry tekintete továbbmászott a tanári soron. Dumbledore  McGalagonnyal beszélgetett éppen. A beavató ceremónia óta senki nem látta az igazgató új kedvencét, a megszokottnál legalább kétszer nagyobb hó-leopárdot. Harry eltűnődött, hogy az állat vajon Dumbledore irodájában, Fawkes társaságában tölti-e mindennapjait.

 Miután legyűrték az utolsó falatokat is, Harryék és az ikrek rövid búcsút mondtak egymásnak, mert Fred és George még el akart menni Piton irodájához, hogy kiderüljön a bájitaltanár boldogtalansága is elég-e ahhoz, hogy Percy jobb kedvre derüljön. Harry, Ron és Hermione pedig egy nagyobb kerülőt téve ellátogattak a negyedik emeleti folyosóra, hogy megcsodálják Hóborc mázolmányát. Annyi bátorságuk azonban már nem volt, hogy egészen a folyosó végéig elmenjenek, mert ott a szitkozódó Frics már pucolta a páncélokat macskája, Mrs. Norris társaságában. Inkább nem kockáztatták, hogy a nem éppen rózsás hangulatú gondnok rajtuk vezeti le mérgét Hóborc helyett, és őket küldi büntetőmunkára – nekik meg aztán egyáltalán nem volt kedvük tintától ragacsos páncélokat takarítani. Meg kellett hagyni, a kopogó szellem alapos munkát végzett. A folyosó összes lovagját kék tintafoltok borították, és még a falra is jutott egy kevés a festékből.
A Griffendél klubhelyiségébe menet aztán magával az elkövetővel is találkoztak. Hóborc csörgősipkáját rázva, boldogan bukfencezett a levegőben, és közben legújabb szerzeményét dalolta.

Kékbe borult a páncél had,
Tinta fedi, ím a falat!
Bánja kánya, de ki pucol most?
Hát biza Frics takarít, s mos!

A Kövér Dámához érve aztán mindhárman elnevették magukat, mikor a portré a belépéshez szükséges jelszót kérte. Az ugyanis nem volt más, mint tintapaca.