A tanú: I. fejezet

A tanú

I. fejezet

Remus Lupin csendesen lépdelt a Black rezidencia sötét folyosóján – nem akarta felébreszteni Sirius édesanyját, és siettetni az elkerülhetetlent… Fejében zajos örvényként kavarogtak a gondolatok. Hogy mondja el neki? És ami még fontosabb, vajon hogy fogadja majd? Remus félt egyetlen, igaz barátja reakciójától.
Apró neszezésre kapta fel a fejét – Sipor egy smaragdokkal kirakott aranykelyhet próbált leemelni az egyik magasabb polcról, bizonyára azért, hogy megmentse Sirius egy újabb szortírozási akciója elől.

 – Szervusz, Sipor – köszönt Lupin barátságos hangon.

 – Undok vérfarkas, bemocskolja úrnőm házát… – morogta a manó köszönés helyett.

Kerek szemeiben alattomos fény csillant, ahogy Lupinra nézett. Remus nem foglalkozott Sipor rosszindulatú motyogásával, már rég hozzászokott az efféle üdvözléshez.
A nappalit üresen találta. Az ablakokon beomló lemenő nap fénye aranyos színbe vonta a rideg szobát. Remus elmerengve nézett körül a fekete falakkal szegélyezett helyiségben. Mikor életében először belépett a Black ház ajtaján, nehezére esett elhinni, hogy itt valaha egy család élt, hogy a komor ház szobáit valaha gyerekzsivaj töltötte be. Akkor értette meg igazán, miért is akarta Sirius mindezt a háta mögött hagyni. Kitörni családja árnyékából, és egy fényesebb jövőért küzdeni. És most tessék, itt álltak tizenöt évvel később, Siriusnak pedig azok között a falak közt kellett töltenie mindennapjait, melyek elől fiatalként oly annyira menekült… bezárva ebbe házba, és az azt övező emlékek kínzó gyűrűjébe.

Az étkezőbe vezető lépcső kopott kárpitja hiába tompította Remus lépteinek zaját, odalent sem talált senkit. A hosszanti helyiség faragott vitrinjei, melyek egykor tömve voltak cirádás dísztárgyakkal és fényűző értékekkel, most üresen ásítottak a világra. Gyermekkorukban Sirius sosem dicsekedett családja vagyonával vagy aranyvérűségével. Sőt, megvetette azt. Remus elmosolyodott, ahogy szemei előtt felderengett a jóképű fiú mosolygós arca, akinek egyetlen vágya az volt; hogy barátai közt lehessen. Milyen naivan tekintettek akkor az életre… és mekkorát fordult azóta a világ. Remus, James halálával egyszerre három barátját veszítette el. Tizenhárom év után azonban kiderült, hogy valójában csak kettőt… tizenhárom év után, Sirius visszatért. És most, hogy talált valakit, aki elfogadja őt, olyannak amilyen, sőt még szereti is, nem meri elmondani egyetlen barátjának? Miért nem? Mi lesz, ha Sirius ugyanazt gondolja majd, amit ő maga is? Hogy túl öreg, szegény és veszélyes hozzá… Hogy neki semmi keresnivalója egy ilyen tökéletes teremtés mellett. Vagy ami még rosszabb; elkeseredik. Azt gondolja majd, hogy az ő tragédiákkal övezett élete kevesebbet ér és hiábavalóbb, mint a körülötte élőké. Igen, Remus talán ettől félt a legjobban. Félt, hogy Dora oldalán elveszítheti Siriust…

Hirtelen velőtrázó ordítozás rángatta vissza Remust a valóság talajára – Sirius anyja felébredt. Felszaladt a folyosóra, ahol a lépcsőfordulóban barátja már a festmény előtt lógó makacs kárpittal küzdött.

 – Remus! – Sirius meglepettségében elengedte a durva szövetet, és anyja festménye újfent harsogni kezdte ismerős mondatait. Lupin a segítségére sietett, és együttes erővel végül sikerült elhallgattatniuk a Black ház hangoskodó úrnőjét.

 – Hát te meg mit csinálsz itt? – kérdezte Sirius, miközben letörölte homlokáról az izzadtság cseppjeit. – Azt hittem, elutaztál.

 – Gondoltam meglátogatlak – felelte Remus, és mosolyt erőltetett az arcára.

 – Történt valami? – Sirius hangjában aggodalom csendült. Őt nem lehetett átverni egy gyenge álmosollyal.

 – Nem, dehogy – rázta a fejét Remus. – Vagyis, igazság szerint de. Történt valami…

 – Harryvel? Jól van? – kérdezte rögtön Sirius.

 – Nem. Harrynek semmi baja – sietett megnyugtatni barátját Remus.

 – Hát akkor?

 – Talán jobb, ha leülünk – javasolta halkan.

Remus végig magán érezte barátja nyugtalan tekintetét, míg bementek a legközelebbi helyiségbe, a szalonba, és letelepedtek a dohányzó asztal mellé.

 – Szóval? – Sirius várakozva pillantott Lupinra. – Mi történt?

 – Igazából semmi rossz… – kezdte Remus. – Legalábbis remélem.

 – Hát akkor miért vágsz ilyen komor arcot? Úgy nézel ki, mint aki gyászjelentést hozott!

 – Neked akartam először elmondani, de nem vagyok biztos a dologban. Mármint abban biztos vagyok, hogy azt akarom, hogy te tudd meg elsőként. De ez a döntés – Lupin nagyot sóhajtott –, talán egyáltalán nem helyes.

 – Ne csigázz, Remus! Miről van szó? – kérdezte Sirius aggódó-türelmetlenséggel a hangjában.

 – Tonks és én összeházasodunk – bökte ki végül Lupin, barátja reakcióját figyelve.

Sirius arcáról nyomban eltűnt az aggodalom, a nyugtalanság, és helyüket egy fültől fülig érő boldog vigyor vette át.

 – De hiszem ez nagyszerű hír! Gratulálok! – nevetett fel. – Mi lehet ebben a nem helyes?

 – Nem vagyok biztos benne, hogy én… – kezdte Remus, de Sirius letorkollta:

 – Szereted?

 – Igen. – Remus egy dologban teljesen biztos volt; szívből szerette Nymphadora Tonksot.

 – Más nem számít – jelentette ki Sirius.

 – De igenis számít! – Lupin idegesen felpattant, és járkálni kezdett. – Idősebb vagyok nála, munkám sincs, és ami a legfontosabb, veszélyt jelentek ránézve! Szerinted, hogy érezném magam, ha bármi történne vele miattam? Tonks még fiatal, nem értheti… Nem gondol bele, hogyan fognak reagálni az emberek, ha megtudják, hogy egy vérfarkas férje. Ő nem ismeri azokat a megvető tekinteteket, és becsmérlő szavakat, amelyek engem egész életemben kísértettek.

 – Tonks szeret téged, Remus. Szeret téged úgy, ahogy vagy, a kis szőrös problémáddal együtt. Nem érdekli holmi ostoba varázslók vagy boszorkányok véleménye.

 – Ez akkor sem helyes… – sóhajtott kétségbeesetten Remus.

 – Kit akarsz meggyőzni, drága barátom? –kérdezte Sirius szánakozó mosollyal az arcán. – Azt hiszed, nem érdemled meg őt?

Lupin nem felelt.

 – Mert én biztosan tudom, hogy megérdemled őt. Tonks pedig büszke lesz rá, hogy te vagy a férje.

Lupin még most is hallgatott, miközben mereven bámulta a kopott fapadlót. Lassan visszaereszkedett a kanapéra, és Siriusra emelte megtört tekintetét.

 – Biztos vagy benne? – kérdezte halkan.

 –  Teljesen – bólintott Sirius. – És abban is biztos vagyok, hogy James ugyanezt gondolná. Nászajándéknak pedig bizonyára egy pórázt venne Tonksnak.

Ezt már Remus sem bírta ki nevetés nélkül. Úgy tört fel belőle a jóízű kacagás, mintha hetek óta nem nevetett volna, ami – döbbent rá –, igaz is volt.

 – Holdsáp, drága barátom – csóválta a fejét vigyorogva Sirius. Felállt, és kezet nyújtott Remusnak, hogy aztán testvéri ölelésbe vonhassa egyetlen barátját.

 – El sem tudom mondani, mennyire örülök nektek!

 – Igazán? – Remus hangjában még mindig csengett némi bizonytalanság. Az összes számításba jöhető reakció közül, ezt várta legkevésbé. Milyen bolond is volt! 

 – Teljes szívemből. Szinte el se hiszem – nevetett fel ismét Sirius –, Remus John Lupin megállapodik! Ez bizony megérdemel egy jó üveg lángnyelv whiskeyt. – És már indult is, hogy felhozzon egyet a konyhából.

 – Várj, Sirius! – szólt utána Remus. – Kérdeznem kell még valamit.

Barátja fejcsóválva lépett vissza az ajtóból.

 – Remus, hidd el nekem, Tonksot nem érdekli… – kezdte már kissé türelmetlenül, de Lupin leintette.

 – Nem erről van szó – szólt. – Azt akarom megkérdezni, hogy leszel-e a tanúm?

Most Siriuson volt a megütközés sora.

 – Szívesen lennék, hidd el… de én nem lehetek ott az esküvődön, a lábamat sem tehetem ki a házból…

 – Megoldjuk – vágott a szavába Lupin. – Azt akarom, hogy ott legyél az esküvőmön, mint a tanúm. Ha kell, akkor az egész ceremónia ebben a házban lesz megtartva.

 – Akkor a válaszom: egyértelmű igen – bólintott boldogan Sirius. – Megtisztelsz.

 – Köszönöm – szólt Lupin őszinte mosollyal az arcán. – Már csak találnunk kell egy olyan szabót, aki vállalja, hogy öltönyt varr egy neveletlen kutyára.

A két régi barát visszhangos nevetésétől egy cseppnyi derű költözött a rideg Black hát falai közé.