HP IX. fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj

IX. fejezet: Sirius levele

Hermione és Ron, nem meglepő módon, másnap reggel nem álltak szóba egymással. Harry egy ideig próbálkozott a kibékítésükkel, de hamar rájött, hogy hiába erőlködik. Így aztán reggeli közben, Hermione segítségével, kiegészítette a jegyzeteit a még hiányzó négy centivel, majd Ronnal és az ikrekkel kitárgyalta, hogy telt Percy első napja a kastélyban.

 – Nappal a ládájában hagyjuk, és valamelyikünk minden szünetben felszalad, hogy ránézzen – magyarázta Fred.

 – Persze, van olyan óra, amire magunkkal tudjuk vinni. Binnsnek például akkor sem tűnne fel, ha átdugnánk a fején – vette át a szót George.

 – Az egyetlen probléma, hogy mióta itt vagyunk, hogy kicsit komorabb – folytatta Fred. – Úgy tűnik túl sok itt a boldog ember, és túl kevés a bánatos.

 – Arra gondoltuk, néha elvisszük sétálni Frics irodájához. Nála boldogtalanabb ember nincs az egész kastélyban. Fáj neki, hogy nem lógathat fel minket a hüvelykujjunknál fogva – tette hozzá George vigyorogva.

Harry nem igazán értett egyet az ikrek manónevelési-tevékenységével, de tapasztalat híján, inkább nem szólt bele. Figyelmét elterelte a nagyterembe bereppenő baglyok lármája, ám hiába kereste a jól ismert fehér foltot a barnás-szürkés madártömegben, ezen a reggelen is csalódnia kellett. Látta, hogy Hermione aggódó tekintettel vizslatja őt, így gyorsan visszafordult az ikrekhez és Ronhoz, hogy becsatlakozzon az immáron Trelawey professzor által viselt, sárga-lila pöttyös talárról szóló beszélgetésbe.

A Hermione és Ron között zajló néma háború egészen a tanév első sötét varázslatok kivédése óra kezdetéig kitartott. A diákok, már jóval az óra kezdetét jelző csengő megszólalása előtt, elfoglalták helyeiket a padokban. Harry természetesen Hermione és Ron között ült le, semleges falat képezve két barátja között. A terem zúgott a tanulók izgatott társalgásától, mindannyian kíváncsian várták az új sötét varázslatok kivédése tanárt. Ám hiába lesték a terem bejáratát, Tolbert professzor a becsengő után öt perccel sem mutatkozott.

 – Talán eltévedt – vetette fel Seamus, mire többen is egyetértően bólogattak.

 – Nem kéne szólnunk McGalagony professzornak? – aggodalmaskodott Hermione.

 – Arra semmi szükség, gyermekem – szólalt meg valaki rekedten. Az osztály egy emberként fordult a hang forrása felé – Philibert Tolbert professzor állt az ajtóban.

 – Elnézésetek kérem a késésért, elbóbiskoltam a tanári szobában – mondta, miközben asztala felé, elcsoszogott a diákok között. A professzor lába most is úgy remegett, akár a kocsonya, és Harryben újfent feléledt az aggodalom, hogy a varázsló bármelyik pillanatban összeeshet. Úgy tűnt, ez az ijesztő gondolat nem csak az ő fejében fogalmazódott meg, Hermione rémülten kapaszkodott Harry karjába, és csak akkor engedte el, mikor az idős professzor sóhajtva hátradőlt a székében.

 – Nos, amint azt már az igazgató úr évnyitó beszédében is említette, a nevem Tolbert professzor. A nyáron konzultáltam, az egyetlen még élő, és beszámítható állapotban lévő volt sötét varázslatok kivédése professzorotokkal, Remus Lupinnal. Kitűnő tanárotok volt, nagy kár, hogy távoznia kellett. Az én tanítási módszereim azonban egy hangyányit eltérnek Lupin professzorétól, amint az tapasztalni is fogjátok, kezdjünk hát hozzá! Nyissátok ki a könyveteket – mindenkinek van könyve? Remek. – Szóval nyissátok ki az első fejezetnél, és az ott találtakat jegyzeteljétek ki! Az én oktatási filozófiám: előbb a penna, aztán a pálca! Lássatok munkához!

A termen értetlenkedő sustorgás futott végig, még Hermione is tétován járatta tekintetét az előtte fekvő foltos könyv, és az ősz professzor között. Az elmúlt évben igencsak hozzászoktak Lupin izgalmas, gyakorlattal teli óráihoz, így többen felháborodottan vagy éppen csalódottan mormoltak valamit az orruk alatt. Végül aztán mindenki követte Tolbert utasítását, és a helyiségben pár perc múlva már csak a pennák sercegését lehetett hallani. Harry is elmerült a régi tankönyv sorai közt, ám a szöveg jókora fejtörést okozott számára. Az ócska kötet egyes lapjai szinte széttörtek a kezei közt, a szöveg pedig olvashatatlanná kopott az évek során. Oldalra pillantva megállapította, hogy nem csak ő küzd ezzel a problémával: Ron hunyorogva próbálta kibetűzni a szavakat, és olyan közel hajolt tankönyvéhez, hogy orra csaknem súrolta a kötet sárgás lapjait. Harry, Hermionéhoz fordulva remélt némi segítséget, de csalódnia kellett. Legnagyobb meglepetésére, a lány ugyanis nem a könyvét bújta, hanem homlokát ráncolva, szinte már kétségbeesett tekintettel, mereven bámult előre, a tanári asztal irányába. Harry követte barátja tekintetét, és ő is megpillantotta, mi terelte el Hermione figyelmét: Tolbert professzor békésen szunyókált bársonnyal bevont, kényelmes székében. Úgy tűnt, senki másnak nem tűnt fel, hogy óraadójukat elnyomta az álom, vagy éppen senki sem merte szóvá tenni, megzavarva ezzel az idős varázsló álmát. Pár másodperc múlva Hermione is felocsúdott, és figyelmét – padtársai nagy örömére – immáron teljes mértékben a kiadott feladatra irányította. Szerencséjére, ami Harry és Ron könyvében már kikopott, az olvashatóan szerepelt Hermione kötetében. Úgy tűnt, a lány tankönyve jobb állapotban volt a többiekénél, bizonyára a Roxfort egy gondosabb volt diákja tulajdonában volt ez eddig, – nem úgy a fiúké. A közös munka újfent békét teremtett Ron és Hermione között, akik mintha teljesen megfeledkeztek volna előző esti összezördülésükről. Az óra további részében a termet megtöltötte a diákok halk sustorgása, akik követve a három jó barát példáját, közösen próbáltak az első fejezet végére jutni. Így aztán a professzor fel sem ébredt egészen a csengő megszólalásáig. Az éles hangra a varázsló horkantva felriadt, majd mintha semmi sem történt volna, mosolyogva elköszönt diákjaitól, és elcsoszogott a tanári szoba irányába, mit sem törődve az utána bámuló tanulókkal.

Este, a Griffendél klubhelyisége még mindig a délelőtti sötét varázslatok kivédése óráról és a Tolbert professzorról szóló beszámolóktól volt hangos. A negyedikesek hosszas előadást tartottak azoknak, akiknek még nem volt szerencséjük részt venni az idős varázsló óráján. Hermione továbbra is kitartóan védte új tanárukat, de hangjából azért kicsengett némi csalódottság.

 – Talán csak kimerült az út miatt – ellenkezett a lány, mikor Ron már vagy tizedszerre bizonygatta, hogy Tolbert túl idős ahhoz, hogy megfelelően tanítsa őket.

 – Ugyan, mikor volt az már! Egyszerűen öreg, és kész – jelentette ki Ron határozottan. – Száz fölött már rég nyugdíjban volna a helye.

 – Szóval szerinted, aki betöltötte a századik életévét, az ne tanítson? – szólt bele Ginny is, miközben az ölében gubbasztó Csámpás füle tövét vakargatta.

 – Pontosan – bólintott bátyja.

 – Remek. És mondd csak, mikor meséled el Dumbledore-nak, hogy szerinted már rég nyugdíjban volna a helye? – Ginny arcán ravasz mosoly villant. – Szívesen tanúja lennék a jelenetnek.

Hermione és Harry jóízűen felnevettek a Weasley lány frappáns megnyilvánulásán, mire Ron morogva visszafordult bűbájtan leckéjéhez.

Másnap reggel Harry korán ébredt, de mielőtt kikelt volna az ágyból, egy jó ideig csak bambult maga elé. Dupla jóslástan és dupla bájitaltan… hát lehetne ennél rosszabb a mai nap? Egy pillanatra átfutott az agyán az a csábító gondolat, hogy beteget jelent, és felmegy a gyengélkedőre, vagy egyáltalán fel sem kel, de aztán a szomszéd ágyon ébredező Ron motoszkálása visszarángatta őt a valóság talajára.
Nem ugorhatod át az év összes szerdáját… így aztán, egy nagy sóhajtás kíséretében kikászálódott az ágyból.
Mint az a reggeli folyamán kiderült, Ronnak sem volt nagyobb kedve a mai naphoz. Úgy tűnt, – tőle igen csak szokatlan módon – még enni sincs igazán kedve, unottan piszkálta a tányérján árválkodó egy szem főtt tojást.

 – Kínszenvedés lesz ez a nap – nyöszörögte.

 – Ugyan már, nézzétek pozitívan a dolgot! Egy nap alatt túl vagytok a legrosszabbon! – próbálta vigasztalni őket Hermione.

 – Pitonnal még pénteken is van óránk – csóválta a fejét Harry.

 – De jóslástan így csak egyszer van egy héten!

 – Trelawneyből annyi is sok – fintorgott Ron

Hermione már épp nyitotta volna a száját, hogy tovább biztassa komor barátait – vagy visszavágjon valamit Ronnak, mikor megérkezett a reggeli posta. Harry már fel sem pillantott neki címzett levél után kutatva – így annál jobban meglepődött, mikor egy jókora uhu komótosan ereszkedve, talajt fogott narancsleve mellett. A bagoly engedelmesen nyújtotta éles karmokban végződő lábát, és Harry leoldotta róla küldeményét. A madár köszönésképp huhogott egyet, majd ügyesen manőverezve kikerülte a teli kancsókat, és szárnyra kapva eltűnt a kéken ragyogó mennyezet alatt repdeső bagolytömegben.

 – Kitől jött? – kérdezte rögtön Hermione.

Harry megfordította a levelet, szíve nagyot dobbant mikor felismerte a kézírást. A küldemény egy pillanat alatt elfeledtette vele a mai napon ráváró megpróbáltatások sorát.

 – Tapmancstól. – Őszinte mosoly ragyogott az arcán.

 – Mit ír? Bontsd ki! – Ron nyakát nyújtogatva vizslatta a levelet. Harry már épp tépte volna fel a borítékot, mikor Hermione halkan, de annál szigorúbban rászólt:

 – Harry, eszednél vagy? Ne itt! Keressünk egy csendesebb helyet!

 – Rendben, igazad van – motyogta Harry, és kelletlenül zsebébe süllyesztette keresztapja levelét.

Gyorsan befejezték reggelijüket, majd a nagyteremből kilépve, kerestek egy néptelen tantermet, és magukra zárták az ajtót. Harry lopva körülnézett, Hóborc vagy Mrs. Norris után kutatva, de úgy tűnt tiszta a terep. Kapkodva kibontotta a levelet, és hangosan felolvasta barátainak.

Kedves Harry,

Remélem, a nyár utolsó napjai is jól teltek számodra, és a tanév is minden gond nélkül elkezdődött. Holdsáp és én tegnap érkeztünk haza. Biztosra veszem, megöl a kíváncsiság, hogy megtudd, hol voltunk, de kérlek, ne kérdezősködj e felől. Levélben nem írhatom meg, nem kockáztathatjuk, hogy illetéktelen kezekbe jusson az információ. Ígérem, ha lesz alkalmunk személyesen találkozni, elmagyarázom az elmúlt hetek eseményeit. Kérlek, írd meg a roxmortsi hétvége első időpontját, amint kitűzik. Talán akkor lesz lehetőségem meglátogatni téged. Jövő héten újfent el kell utaznunk, így sajnos nem tudok majd válaszolni a leveleidre, de ahogy visszaérünk, küldök egy baglyot.
Kérlek, ne aggódj miattam, és vigyázz magadra!

Tapmancs

Ui.: Holdsáp üdvözöl benneteket!

Harry reménykedve megfordította a levelet, de annak másik oldala üres volt. Csalódottan bámulta a fekete betűket. Ugyan annak roppant mód örült, hogy Sirius írt neki, és épségben visszaért, bárhol is járt, de kicsit azért többet várt. Arra nem számított, hogy keresztapja részletekbe menően leírja kalandjaikat, de abban azért reménykedett, hogy elárulja hová kellett elutazniuk. Az sem könnyített a szívén, hogy Sirius és Lupin újabb útra készülnek. Vajon mi lehet ennyire fontos? Talán kutatnak valami után? Keresnek valakit? Mielőtt azonban feltehetett volna akár egyet is, a fejében sorakozó kérdések közül, megszólalt a csengő.

 – Szent Szalamandra! – sikkantott fel Hermione. – Elkésünk!

Eszeveszett vágtában rohantak fel táskáikért (több festmény lakója rosszallóan cincogott utánuk), majd a Kövér Dáma portréja előtt kettéváltak. Hermione elszaladt a számmisztika terem irányába, még Harry és Ron az Északi torony felé vették útjukat. Valahogy egyiküknek sem fűlött a foga a további futáshoz, így kicsit lassítottak lépteiken, ami alkalmat adott Harry számára, hogy kikérje barátja véleményét.

 – Szerinted, hová mehet Tapmancs és Holdsáp? – kérdezte, kissé lihegve előbbi loholásuktól.

 – Talán, köze van a dolognak, azokhoz a halálfalókhoz, akikről Dumbledore írt neked – vont vállat Ron.

 – Halálfalók? – kérdezett vissza értetlenül Harry.

 – Így hívták Tudodki csatlósait – magyarázta Ron nagy komolyan.

 – Kedves név… de lehet, hogy őket keresik! – kapott az ötleten Harry.

 – Héé! – kiáltott fel Ron, majd csaknem hasra esett. – Az utolsó pillanatban kapaszkodott meg egy lovagi páncélban, ami ennek következtében egy hangos csattanás kíséretében, elvesztette fél karját.

 – Mi történt? – Harry értetlenül meredt barátjára.

 – Valami nekem… – kezdte volna Ron, de egy ajtó kivágódott előttük, és McGalagony lépett ki rajta. Harry most vette csak észre, hol járnak – Ronnak pont az átváltozástan terem előtt sikerült összegabalyodnia egy lovagi páncéllal.

 – Weasley, Potter! – Házvezetőjük pillantása láttán, Harry ösztönösen behúzta a nyakát. – Maguk meg mit csinálnak itt? Már több mint tíz perce becsöngettek. Mr. Weasley, szedje össze magát! – rivallt rá Ronra, aki egy, a talárjába akadt páncél darabbal küzdött.McGalagony egy néma pálcalegyintéssel kiszabadította a fiút, és helyére rakta a lovag karját (amit az említett egy kurta biccentéssel megköszönt).

 – Milyen órájuk van?

 – Jóslástan, tanárnő – felelte Harry.

 – És ha szabad tudnom, miért nincsenek már ott? – McGalagony tekintete villámokat szórt.
Harryben egy pillanatra felmerült az ötlet, hogy elmondja az igazat, miszerint késésük oka a keresztapjától érkezett levél, de végül meggondolta magát. A tanárnő mögötti teremben megannyi hugrabugos diák nyújtogatta a nyakát, hogy tanúja lehessen egy újabb, a híres Harry Pottert is érintő jelenetnek, és nem akarta kockáztatni, hogy bármelyikük is többet halljon a kelleténél.

 – A szobánkban hagytuk a tankönyvünket – füllentett végül.

McGalagony pár pillanatig elgondolkodva fürkészte az arcát. Harry szinte biztos volt benne, hogy házvezetőjük tudja, hogy hazudott, csak azt nem tudta eldönteni, hogy vajon miért.

 – Értem. – A professzor hangja mintha szelídült volna egy árnyalatnyit. – Akkor a feledékenységükért tíz pont levonás jár a Griffendélnek, fejenként. – tette hozzá.

 – De, tanárnő… – Ron ellenkezni próbált, bizonyára olyan érvekkel, hogy házvezetőjük csak nem akarja, hogy a Griffendél veszítsen a pontversenyben, de McGalagony letorkollta:
 – Elég legyen Mr. Weasley! Örüljön, hogy nem küldöm mindkettőjüket büntetőmunkára! Frics úr bizonyára örömmel venné, ha segítenének neki az iskola páncélok fényesítésében.

 – Bocsánat, tanárnő – motyogta Ron a padlót tanulmányozva.

 – Mire várnak még? Induljanak órára!

 – Igenis, McGalagony professzor! – szólalt meg a két fiú kórusban, majd gyors léptekkel folytatták útjukat az Északi torony felé. Házvezetőjük tekintetét a hátukon érezték egészen a folyosó végéig, ahol bekanyarodva elérték a torony tetejébe vezető csigalépcsőig.

 – Ez meleg volt! – szólalt meg fojtott hangon Ron. – Csoda, hogy megúsztuk a büntetőmunkát.

 – De mégis miben estél el? – Harry egy kicsit dühös volt barátjára, akinek ügyetlensége ekkora galibába sodorta őket. Biztos volt benne, hogy délutánra az egész iskolában elterjed majd az incidens híre.

 – Valami nekem jött – válaszolt barátja.

 – Valami neked ment? – ismételte meg Harry, kissé kételkedve Ron szavaiban.

 – Igen – erősködött barátja. – Mintha valaki a vállamnak ment volna.

 – Ron, rajtunk kívül senki nem volt a folyosón.

 – Nem hiszel nekem? – kérdezte barátja némi felháborodottsággal a hangjában.

 – De… szeretnék – felelte Harry tétován. – De azt csak észrevettük volna, ha valaki elmegy mellettünk.

 – Láthatatlan volt. Lehetséges, hogy neki is van egy olyan köpenye, mint neked – vetette fel Ron.

Harry erősen megkérdőjelezte barátja szavait. Abban biztos volt, hogy Ron szándékosan nem hazudna neki, talán csak azt hitte, van ott valami vagy valaki.

 – Kinek? Ugyan, Ron! – rázta a fejét Harry. – Nem lehet, hogy csak képzelődtél?

Barátja homlokráncolva meredt maga elé, ahogy egyre feljebb jutottak a lépcsőkön.
 – Talán – mondta végül. – De hidd el nekem, teljesen olyan volt, mintha nekem jött volna valaki.

 – Elhiszem – biccentett Harry, majd sóhajtva felmásztak a jóslástan terembe vezető csapóajtón.