III. fejezet: Hiányos enumeráció
Harry az elkövetkező
fél órát az előszobában töltötte. Legalább egy tucat boszorkány és varázsló
kezét rázta meg, és ugyanennyi alkalommal hallgatta végig az „örülök, hogy
végre személyesen is megismerhetem Mr. Potter” vagy a „nagy megtiszteltetés,
hogy megismerhetem Mr. Potter” valamelyik változatát is. Az egyik varázsló
például, mint kiderült Arnould Averill, nagy lelkesedésében olyan erővel
szorította meg a kezét, hogy Harrynek utána vagy egy percig kellett ráznia
elfehéredett kacsóját, hogy visszatérjen belé némi élet. Az utána érkező boszorkány
viszont épp az ellenkezője volt a nagydarab varázslónak. A vékonyka asszony
piciny keze háromszor is elfért volna Harry ujjai közt, és a fiú nagyon
vigyázott, hogy el ne elkövesse Averill hibáját. Odetta Opal, mert így hívták
az alacsony boszorkányt (aki Harry szerint Hagrid egyik nagyobb zsebében is
kényelmesen elfért volna), hűvös tekintettel végigmérte a fölé tornyosuló fiút,
majd alkatához képest meglepően mély hangon elmormolt egy „örülök, hogy megismerhetem
Mr. Potter” –t. Harry rajtuk kívül megismerkedett még Amarantha Bellamyval, egy
fehér csíkokkal színezett fekete hajú, karcsú boszorkánnyal. El nem tudta
képzelni miért, de ahogy a nőre nézett egy pók jutott eszébe. Ron nem fog
rajongani érte, futott át az agyán. Kezet rázott még Symphony és Harmony de la
Fontainnel, a fekete bőrű, kopasz ikerpárral. Nagyon remélte, hogy a boszorkány
páros nem vette észre földet súroló állát, mikor megpillantotta tar fejüket.
Shadrach Wray egy magas, kreol bőrű varázsló udvariasan köszöntötte Harryt,
majd a fiú számára ismeretlen nyelven néhány szót váltott a szintén az
előszobában álldogáló Archibalddal. Az utána érkező két fiatalabb varázsló,
Fabian Nequam és Bastian Bloodworth, vidám hangulatban köszöntötte Harryt és
Archibaldot. A többiekkel ellentétben, ők hagyományos mugli ruhákat viseltek.
Talán még Vernon bácsi is „normális” embereknek hitte volna őket, ha nincs Bloodworth
vállán egy jókora zöld kaméleon. Az állat kigúvadó szemei egymástól
függetlenül, megállás nélkül köröztek. A bemutatkozások végére Harry minden
igyekezete ellenére az egybegyűltek felének nevére nem emlékezett, de őszintén
remélte, hogy sikerül elkerülnie a kínos helyzeteket. Archibald mintha csak
tudta volna, mire gondol, odasúgta neki:
– Ne aggódj Harry, senki nem fog haragudni, ha elsőre nem tudod megjegyezni mindenki nevét!
Döbbenten nézett az ősz férfira, de az csak mosolyogva biccentett az ajtó felé. Harry ekkor látta meg, a Hagrid háta mögött közeledő számtalan vörös üstököt.
– Fred, azonnal tedd el azt a robbanópatront! George, ez rád is vonatkozik! – Mrs. Weasley hangja visszhangzott a kerek előszobában. – Ron, tűrd be rendesen azt az inget!
– Ne rángass már, anya! – nyafogott gyászos hangon Ginny, a család legifjabb tagja.
Harry az utolsó pillanatban vette észre a Weasley famíliát megkerülve felé szaladó alakot.
– Harry! – Hermione a nyakába vetette magát. – Úgy örülök, hogy látlak!
– Szia, Harry! – kiáltott fel Ron is, megelőzve anyját és Ginnyt.
– Sziasztok! – Harry boldog volt, hogy a hosszú nyár után újra élvezheti legjobb barátai társaságát.
Fred és George ravasz kacsintással üdvözölték, miközben megpróbálták hátuk mögé rejteni a gyanús füstfelhőket eregető robbanópatronokat. Ginny egy félénk mosolyt küldött felé, majd eltűnt apja háta mögött.
– Szervusz, Harry! – lépett elő Mr. Weasley. – Archibald – biccentett a fiú mellett álldogáló férfinak.
– Arthur, Molly. – Archibald udvariasan fejet hajtott előttük.
– Harry drágám! – Molly karjaiba zárta a fiút. – Jól vagy? Eszel te rendesen? Olyan sápadtnak tűnsz!
Harry nem akarta megbántani Mrs. Weasleyt azzal, hogy elárulja sápadtságának egyik meghatározó oka, hogy a nő ölelése minden levegőt kiszorított a tüdejéből, inkább csak mosolyogva bólintott, és elfehéredett arcát fáradtságára fogta.
Archibald beljebb tessékelte a családot, hogy helyet biztosítson az utánuk érkezőknek. Ron és Hermione fancsali képpel hagyták ott ideiglenes komornyikként szolgáló barátjukat.
– Sirius! – kiáltott fel Harry a következő pillanatban, mikor meglátta közeledő keresztapját. Széles mosollyal az arcán vetette magát a férfi karjaiba.
– Szervusz, Harry! – A férfi szorosan átölelte keresztfiát. – Minden rendben?
– Igen – válaszolt Harry a boldogságtól csaknem szárnyra kapva.
A férfi egészen máshogy festett, mint mikor
utoljára látta. Arca kisimult és megtelt élettel, gondozatlan szakáll helyett
sötét borosta szegélyezte állát, fekete haja pedig sokkal rövidebb és ápoltabb
volt. Legalább tíz évet letagadhatott volna. Így nézett ki hát az a híresen
jóképű Sirius, akit apja is ismert? – merengett Harry. Keresztapja félreállt,
hogy közelebb engedje a mögötte várakozó Remus Lupint. A férfi kimerültnek
tűnt, Harry gyanította, hogy az előző esti telihold volt az oka, de a tőle
megszokott kedvességgel üdvözölte volt tanítványát. Harry fájó szívvel engedte
őket tovább, de még az utánuk beviharzó Piton sem tudta eltűntetni arcáról a
vigyort. A bájitaltanár fagyos tekintettel mérte végig mind Harryt, mind
Archibaldot, majd egy kurta biccentést követően besietett az étkezőbe. Utolsóként
Dumbledore érkezett meg.
– Örülök, hogy biztonságban ideértél Harry. – Félhold alakú szemüvege mögül a fiú arcát fürkészte. – Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, amelyekre ha lehetőségem lesz, és úgy ítélem meg, hogy fontos tudnod, válaszolok is, de most kérlek, menj fel az emeletre és csatlakozz a Weasley gyerekekhez és Ms. Grangerhez, míg mi megbeszélünk néhány dolgot.
– Én nem… – kezdte volna, de az igazgató a szavába vágott.
– Sajnálom Harry, a gyűlésen nem vehetsz részt.
Dumbledore hangja halk volt, de határozott. Harry jól tudta, hogy az igazgató ellen nem nyerhet csatát.
– Archibald kérem, felkísérné Harryt az emeletre? – Az ősz férfi bólintott, de mielőtt még egy lépést is tett volna, tekintete találkozott Dumbledore-éval. Az igazgató finoman megrázta a fejét, mire Archibald arca megfeszült, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Az egész közjáték csupán pár másodpercig tartott, de Harry figyelmét nem kerülte el. Kíváncsian vizslatta a két ősz varázslót, de azok többet nem néztek egymásra, és egy szót sem szóltak.
Harry a szobájába lépve ott találta barátait. Hedvig, fejét szárny alá dugva, békésen aludt a szekrény tetején.
– Úgy örülök, hogy itt vagy! – Hermione még egyszer átölelte barátját, mintha csak arról akarna megbizonyosodni, hogy a fiú tényleg ott áll e előtte.
– Te Harry, hol is vagyunk tulajdonképpen? Apa nem volt hajlandó elárulni – kérdezte Ron bizonytalanul. – Mikor megérkeztünk egy vacak fotót kellett nézegetnünk, és csak azután láttuk meg a házat ott, ahol azelőtt maximum néhány fűszál álldogált… Ráadásul az előbb rám kiabált egy ajtó, mikor Ginny szobáját kerestem.
– Ez egy kihalt varázsló család háza – kezdte Harry az Archibaldtól hallottakat. – A Norwood családé. A képet pedig azért kellett megnéznetek, mert a házat bűbáj védi, csak az láthatja, aki a képet is látta. Archibald ismerte az itt élő családot, és javasolta Dumbledore-nak, hogy tartsák itt a gyűlést. Ha már itt tartunk, ti tudtok valamit arról miféle gyűlés ez?
– Archibald az a fura fazon, aki melletted állt, igaz? – érdeklődött Ron, és mikor Harry bólintott, folytatta. – A gyűlésekről nem tudunk semmit. Hermione tegnapelőtt érkezett hozzánk, apa pedig tegnap délután jelentette be, hogy a nyár további részét máshol töltjük. Ne tudd meg, mekkora káosz volt, mire mindent összepakoltunk!
A lány egyetértően bólogatott, mintegy megerősítvén Ron történetét.
– És mivel jöttetek? – kérdezte Harry.
– Hát az volt a legjobb az egészben! – Ron egészen fellelkesült. – Egy regisztrálatlan zsupsz-kulccsal!
– Hogy mivel? – Egy újabb közlekedési forma, amelyről Harry még sosem hallott.
– Zsupsz-kulccsal. Egy megbűvölt tárgy, ami egyszerre több ember szállítására is alkalmas – magyarázta Ron. – Egyszerűen csak hozzá kell érni. Általában ócska tárgyakat alakítanak át, hogy a mugliknak eszükbe se jusson fogdosni őket. Mi például egy repedt tányérral jöttünk.
– Egy regisztrálatlan repedt tányérral – Hermione durcás arccal vágott közbe.
– Az baj? – kérdezte Harry bizonytalanul.
– Nem – válaszolt Ron.
– De igenis baj! – háborgott Hermione. – A regisztrálatlan zsupsz-kulcsok használata életveszélyes!
Ron mit sem törődve a lány kirohanásával, továbbmagyarázott Harrynek:
– A minisztérium minden zsupsz-kulcsot regisztrál. Így tudják, hogy az adott tárgy hol van és mikor, hová szállít. A regisztrálatlan zsupsz-kulcsok útját viszont nem tudják lenyomozni. Apa azt mondta, nem találtak más közlekedési módot, de szerintem csúcs volt! Még Puli is élvezte az utat.
– Puli? – Harry kíváncsian nézett barátjára.
– A baglyom – magyarázta Ron. – Tudod, Siriustól.
– Pulinak nevezted el?
– Ginny volt és a teljes neve Pulipinty. Én próbáltam átnevezni, de másra nem hallgat – Ron megvonta a vállát. – Úgy hogy maradt Puli.
Harry felidézte magában az apró, hiperaktív madarat. A bagoly inkább emlékeztette egy felturbózott tollcsomóra, mint egy terelő kutyára, de inkább hallgatott.
– És te mikor érkeztél? – érdeklődött Hermione. Úgy tűnt, túltette magát a zsupsz-kulcsos problémán.
– Tegnap este. Hagrid jött el értem. El se hinnétek… – Azzal elmesélte élete első ugrószikrás kalandját.
– Azta, Harry! – Ron elképedve bámult rá. – Az ugrószikra eszméletlen ritka cucc.
– Te utaztál már vele?
– Hülyéskedsz? Dehogy! – Barátja a fejét csóválta. – Ha tudnám, hol lehet beszerezni, akkor se bírnám megfizetni. Vajon Hagrid kitől kaphatta?
– Biztosan Dumbledoretól – felelt Hermione.
– Más nem igen jöhet szóba – mélázott Harry. – De mitől ilyen különleges? Hisz ha valaki megtanul hoppanálni, az egyszerűbb…
– Nem egészen – kezdte Ron. – A hoppanálást nagyon nehéz megtanulni, ráadásul jogosítvány szükséges az alkalmazásához, amit a minisztérium állít ki. Az ugrószikra használatát könnyebb elsajátítani. Persze az első alkalommal a legtöbben „félreugranak”, vagyis nem oda érkeznek, ahová akartak, de ha megtanulta az ember, megfelelő számú szikrával bárhova elugorhat. Még a Roxfortba is, az ugrószikrát ugyanis nem lehet korlátozni vagy lenyomozni.
– És honnan származik?
– Azt nagyon kevesen tudják – válaszolt most
Hermione. – Egyszer olvastam valahol, hogy az ugrószikrát egy keleten élő öreg
varázsló alkotta meg először, több száz évvel ezelőtt. Ő aztán átadta a tudást
a fiának, ő az ő fiának, és így tovább. Minden nemzedékben egyetlen
szikrakészítő van. Ezért ilyen ritka.
– Vajon a többiek is szikrával jöttek? – vetődött fel a kérdés Harryben.
– Kik vannak még itt? – érdeklődött Hermione.
– Túl sokan – mondta Harry. – A nevek felére nem is emlékszem.
Azzal beszámolt azokról a frissen megismert boszorkányokról és varázslókról, akiknek még fel tudta idézni a nevét, illetve a Siriusszal, Lupinnal, Pitonnal és Dumbledore-ral való találkozásáról.
– Averill kedves fickó – szólalt meg Ron, mikor Harry bejezte rövidéletű komornyik pályafutása történetét. – Apa ismeri, párszor vendégeskedett is nálunk. Anya szerint olyan, mint egy esetlen elefánt a porcelán boltban.
Harrynek, ha jobban belegondolt, igazat kellett adnia Mrs. Weasleynek. A nagydarab varázsló valóban nem volt teljesen tisztában testalkatából adódó erejének – elég volt, ha csak visszagondolt zsibbadt kezére.
– Bloodworth és Nequam azt hiszem aurorok. Apa, mintha ha már említette volna a nevüket egyszer kétszer.
– Aurorok? – Egy újabb dolog, amikről, vagy akikről még sosem hallott.
– Feketemágus-vadászok. A fekete mágiát alkalmazó varázslók és boszorkányok után kutatnak – magyarázta Ron.
– Várjatok! – Hermione úgy szólt közbe, mint aki csak most riadt volna fel egy hosszú álomból. – Hisz Sirius még mindig szökött rab! Hogy lehetséges, hogy mégis itt van? Mármint ennyi idegen és auror között? Nem fogják elárulni?
– Nem – közölte Harry egyszerűen. – Archibald mondta, hogy Dumbledore-nak a nyáron sikerült meggyőznie néhány embert Sirius ártatlanságáról.
Harry ezért módfelett hálás volt az igazgatónak. Nyugodtsággal töltötte el a gondolat, hogy Dumbledore nem feledkezett meg ártatlanul bebörtönzött keresztapjáról, és mindent megtett, hogy segítsen neki.
– Pitont is? – Ron úgy mondta ki a professzor nevét, mintha csak egy undorító bőrbetegségről beszélne.
– Piton hallgat Dumbledorera – jelentette ki a lány határozottan. – Biztos vagyok benne, hogy tavaly Lupin farkasölő-főzetét sem kedvességből készítette el. Dumbledore kérte meg rá.
– Mi a fene! – kiáltott fel hirtelen Ron. Elkerekedett szemekkel bámult Harry háta mögé.
– Harry, menj a közeléből! – Hermione megragadta a fiú karját, és egy mozdulattal odébb rántotta. Harry csak ekkor látta meg mitől is ijedtek meg barátai. Archibald leírásából rögtön felismerte a mögötte lebegő teremtményt.
– Ez egy lidroc – állapította meg.
– Egy micsoda? – Ron hangja magasabban csengett a megszokottnál.
– Egy lidroc – ismételte Harry. – Archibald mesélte, hogy ilyenek is élnek fent a másodikon.
A lény valóban hasonlított egy szellemhez, ám nem volt annyira áttetsző. Bőre, már ha annak lehetett nevezni azt a pókhálóra emlékeztető réteget, zöldes-sárga színű volt. Fején nem volt semmi fülre emlékeztető testrész, orr helyett pedig két kicsi lukon szívta be a levegőt. Mert hogy lélegzett –döbbent rá Harry. Karjai ernyedten lógtak nyeszlett teste mellett, lábai épp hogy súrolták a padlót. Fekete, dülledt szemei bambán meredtek előre, úgy tűnt egyenesen őket nézi.
– Is? Hogy érted, hogy is? – Ron tekintete Harry és a lidroc között pattogott.
– Szellemek és vadmanók is vannak.
– Hess innen! – próbálkozott Hermione, de a lidroc meg se mozdult.
– Nem hall, nincs füle. – Harry egy tétova lépést tett a teremtmény irányába, közel sem volt olyan ijesztő, mint amilyennek először képzelte.
Ekkor azonban olyan történt, amire nem számított: a lidroc megszólalt.
Bűbájt óhajt ő,
Ki sosem múlt.
Ám óvja az őr,
S ki két bőrben fut.
Azzal, mint aki jól végezte dolgát, a lidroc eltűnt az egyik falban. Mindhárom gyerek tátott szájjal bámult utána. Hermione szólalt meg először:
– Hát ez meg mi volt?
– Fogalmam sincs – felelte Harry. – Archibald azt mondta nagyon ritkán szólalnak meg, és akkor is csak néhány verssort motyognak el.
– Hát, ha ezt versnek szánta – morogta Ron –, akkor nézzen másik pálya után.
– Bűbájt óhajt, ki sosem múlt. Ám óvja az őr, S ki két bőrben fut – idézte fel Harry. – Vajon mit jelenthet?
– Nem tudom. De ha nem haragszol, nem megyek utána, hogy megkérdezzem. – Ron még a gondolatba is beleborzongott.
– Lidroc még Roxfortban sincs – merengett a lány. –Furcsa egy hely ez!
– És még a felét sem hallottad… – Harry elmesélte Archibalddal tett „házi túráját”.
Mire a végére ért,
Hermionét, ahogy az előre sejthető volt, már egészen más foglalkoztatta:
– Itt van egy könyvtár? Ennek a háznak saját könyvtára van? Hihetetlen!
– Nagy cucc – morgott Ron. – Nálunk is vannak könyvespolcok.
– Nézzük meg! – Harry rég látta a lányt ennyire lelkesnek.
– Anya azt mondta maradjunk idefent! – ellenkezett Ron.
– Ugyan már, mióta vagy te ilyen szabálykövető? – Hermione már a küszöbön állt.
– Mióta választanom kell egy könyvtár és egy szoba között – morogta Ron, de ezt már csak a vigyorgó Harry hallotta.
Mielőtt azonban egy lépcsőfokot is megtehettek volna lefelé, fülön csípték őket:
– Hát ti meg hová készültök? – Mrs. Weasley hangjára mind a három gyerek tett egy száznyolcvan fokos fordulatot.
– Mi csak… – kezdte volna Ron a mentegetőzést, ám mikor meglátta ki is áll mögöttük valójában, elfutotta a pulykaméreg.
– Ez egyáltalán nem vicces! – sziszegte a röhögéstől padlón fetrengő ikerbátyaira.
– Dehogynem! – mondta Fred két röhögő görcs között. – Csak látnod kellett volna az arcod!
– Ezt hogy csináltátok? – Harry értetlenül nézett az ikrekre.
– Ifjú barátom – George feltápászkodott a földről, és büszkén Harry mellé lépett egy apró tárgyat tartva a kezében –, amit itt látsz az nem más, mint egy „hanghordgömb”.
– Egy micsoda? – Harry érdeklődve vette kezébe az apró szerkezetet.
A mágikus kis ketyere félgömb alakú volt, lapos oldalán négy darab tapadókoronggal.
– Egy „hanghordgömb” – vette át a szót Fred. – Bárki hangjából mintát vehetsz vele, és ha a torkodra illeszted, annak a hangján szólalhatsz meg. Sajnos ez csak egy minta tárolására alkalmas, de néhány apró kiegészítéssel hamarosan ezen is segítünk.
– Szegény Ginnyvel egyszer az egész házat felsúroltatták. Egyik este pedig, apával főzették meg a vacsorát. Iszonyatos íze volt – mesélte Ron fintorogva.
– De térjünk vissza az eredeti kérdéshez – folytatta Fred. – Hová is tartottatok éppen?
– A földszintre – vetette oda Ron.
– És szólá a mi bölcs öcsénk! – George színpadiasan letérdelt dühös testvére elé. – Taníts mester!
– A könyvtárba – árulta el végül Hermione.
– Könyvtár? Itt? – Fred csalódott képet vágott. – És én még azt hittem ez egy izgalmas hely!
– Persze azért veletek tartunk – vigyorgott George.
A lefele úton az ikrek közrefogták Harryt:
– Harry, engedd meg, hogy gratuláljunk a legmenőbb keresztapához, akit a föld valaha a hátán hordott! – Fred vállon veregette.
– Bár, mikor apa elmesélte az egész történetet, kicsit megsértődtünk, hogy minket nem avattatok be… de ne aggódj, már megbocsátottunk! – folytatta a vigyorgó George.
– Remek – mormolta Harry az ikrek között. Csupán most tudatosult benne, hogy az egész Weasley család megtudta az igazságot. Ezt ugyan cseppet sem bánta, sőt örült is neki, de kicsit azért zavarta, hogy az ikrek úgy tekintettek az egészre, mint egy tréfás kalandra, holott ez Sirius életéről szólt.
A földszintre érve befordultak a könyvtár folyosójára. Harry a jobboldali ajtóra mutatott, mire a többiek, természetesen Hermionéval az élen, beléptek a könyvtárba. Ám Harry baloldali ajtó felé fordult. Esetleg benézhetne. Nem menne be… csupán belesne. Tétova lépést tett az ajtó irányába. Gyorsan körbepillantott, nem jár-e arra valaki, majd megpróbálta elforgatni az ajtógombot, de az meg sem mozdult. Zárva volt.
– Na, jössz már? – Harry ijedten rántotta vissza a kezét, de csak Ron állt mögötte. – Azt hiszem, Hermione sokkot kapott.
– Megyek – motyogta Harry.
– Hát veled meg mi van? Mintha szellemet láttál volna. Ugye nem megint egy lidroc? – Ron aggódva pillantott körbe.
– Semmi, csak az a szoba. – Harry megvárta még becsukják maguk után a könyvtár ajtaját, csak azután folytatta. – Az az a szoba, amit Archibald nem mutatott meg. Azt sem árulta el, hogy mi van odabent.
– Lehet, hogy csak egy üres raktár – vetette fel Ron.
– Akkor miért van zárva?
– Mi van zárva? – Fred és George azon nyomban lecsapott a témára.
– A szemközti szoba – magyarázta Harry, de már látta, hogy hibát követett el. Az ikrek szeme felcsillant.
– Hát mégis csak rejt számunkra némi szórakozást ez a ház – George és Fred sokatmondóan egymásra nézett.
– Talán nem kéne… – próbálkozott Harry. – Talán tényleg nincs odabent semmi.
Nem akarta magára haragítani Archibaldot, azzal hogy megpróbálnak betörni a szobába, márpedig abban szinte biztos volt, hogy az ikrek erre készülnek.
– Akkor, ahogy mondtad, miért lenne zárva? – vigyorgott Fred.
– Felejtsétek el! – Harrynek ekkor eszébe jutott a második emelet. – Vannak itt sokkal izgalmasabb dolgok is!
– Hallgatunk – szólalt meg szinkronban a két fiú.
– Archibald azt mondta a másodikon szellemek, vadmanók és lidrocok laknak.
– Mindig is akartunk egy vadmanót! – George arcán ravasz vigyort terült el.
– Egy vadmanót? – Ron bosszankodva nézett két bátyjára. – Mégis minek? Hisz ostobább, mint egy kerti törpe.
Fred kaján képpel fordult ikertestvéréhez:
– George, én úgy vélem, azonnal meg kell látogatnunk azt a bizonyos emeletet!
Mielőtt azonban elhagyták volna a könyvtárat, George még visszafordult az ajtóból és Harryre kacsintott:
– Szép húzás, de nem feledkeztünk meg a szobáról!
Harry is jól tudta, hogy ezzel csak időt nyert. A fiúk előbb vagy utóbb ráunnak a másodikon élő teremtményekre (ha előbb Mrs. Weasley le nem zavarja őket onnan), de reménykedett benne, hogy ez inkább utóbb történik meg. Mondjuk iskolakezdés előtt egy nappal…
– Ezt nézzétek! – Hermione egy vaskos kötettel lépett ki az egyik könyves szekrény mögül. – Ez a Rúna lexikon első kiadása! Az első! Még a Roxfortban sincs meg! Őrület, mi minden van itt! Az előbb megtaláltam Desideria Deeringtől a Varázspálcák világa eredeti, kézzel írott példányát! El tudjátok ezt képzelni? Az eredetit!
Azzal lerakta a könyvet az asztalra, és már rohant is vissza a könyvekkel megpakolt polcok mögé.
– Én azt nem tudom elképzelni, hogyan fogjuk kirángatni innen – csóválta a fejét Ron.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése