HP XVII. fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj


XVII. fejezet: Roxmorts őrei

Harry az elkövetkező napokban igyekezett kerülni Colint – jobban, mint azelőtt. Úgy érezte, ha összefutna a fiúval, akaratlanul is kitekerné a nyakát. Ha ez nem lett volna elég, Angelina elől is bujkálnia kellett, a lány ugyanis csapatkapitányi kötelességének érezte, hogy megpróbálja azt, ami ezeddig Mrs. Weasley-nek sem sikerült: jó útra terelni Fredet és George-ot. Ebbe Harryt is be kívánta vonni, aki hiába magyarázta neki, hogy esélye nincs e nemes végcél elérésére – a lány nem adta fel. Még McGalagonyt is megkérte, hogy beszéljen a fejükkel – aki, mint szigorúan-lelkes kviddics szurkoló, természetesen bele is egyezett. Ennek eredményeként Harry, Fred és George egyik péntek este húsz hosszú percen keresztül hallgatták házvezetőjük fejtágítással egybekötött fejmosását.

Harry első idei kviddics edzésén megtartották a csapat két ideiglenes terelőjének válogatását is. A jelentkezők egytől-egyig magabiztosan szálltak fel seprűjükre, ám mikor Angelina a levegőbe engedte a gurkókat, teljesen csődöt mondtak. Volt, aki ötödik próbálkozásra sem találta el a goromba labdát, de olyan is előfordult, hogy valaki inkább menekült előle, minthogy elütötte volna. Több jelentkezőt a gyengélkedőre is kellett kísérni – a gurkók azelőtt eltalálták őket, mielőtt az ütőjüket felemelhették volna. Végül a végtelennek tűnő edzés után a hetedikes Tom Wrightra és Graham Burke-re esett a választás. A válogatás alatt egyszer sem estek le a seprűjükről, és még a gurkókat is sikerült eltalálniuk nagyritkán – ami ez esetben kirívóan jó teljesítmények számított.

Harry az edzéseken úgy szárnyalt, mint soha azelőtt. Úgy érezte, az az energia, amit nem volt alkalma felhasználni októberben, most dupla lendületet adott neki. Olyan könnyedén cikázott a többi játékos között, mintha ott sem lennének. Nem érdekelte a csípős őszi idő, vagy az arra tévedő fújoló mardekárosok zajongása. Egy dolog számított csupán: újra a Tűzvillámján szelhette a levegőt. Angeline nem győzte dicsérni a teljesítményét.
 – Gyönyörű fordulás, Potter! Csak így tovább! Ha élesben is így szerepelsz majd, az ellenfelünknek esélye sem lesz!
Mindenki nagy örömére Dean is rálépett a fejlődés ösvényére, és egyre eredményesebben hárította Angelina, Katie és Alicia dobásait.

A csapat második meccsét végül a hónap végére írták ki a Hugrabug ellen. Harry ezúttal boldogan bandukolt az öltözők felé az összecsapás előtt. Egyáltalán nem volt ideges, sőt, inkább várta a pillanatot, mikor végre a magasba emelkedhet a seprűjén. Ezzel azonban nem mindenki volt így a csapatban. Dean idegesen járkált fel s alá az öltözőben, két új terelőjük pedig egymást támasztva, holtra vált arccal várta a meccs kezdetét. Angelina sem volt épp rózsás hangulatban, még beszédet sem tartott, ahogy azt elődje, Oliver mindig tette.
Mikor aztán kivonultak a pályára, s felhangzott Madam Hooch sípja, Harry, mint a nyíl, úgy lőtt ki a levegőbe. Az ősz ezúttal megkegyelmezett mind a játékosoknak, mind a népes szurkolótábornak, és kellemes napfénnyel hintette be a tájat. A szél sem fújt, a Tiltott Rengeteg fái mozdulatlan figyelték a levegőben repkedő két csapat összecsapását. Harry a cikesz után kutatva szelte a levegőt a többiek felett. Ugyanezt tette a Hugrabug fogója is – bár jóval lassabban. Harry fél füllel azért hallgatta Lee Jordan kommentárját, miszerint Katie máris megszerezte a vezetést a csapatnak.

 –… hogy a szalamandra egye meg, mi a fenét művel Burke azzal az ütővel? – tört ki hirtelen Lee-ből. – Kis híján leütötte Aliciát a seprűjéről! A gurkókat ütögesd haver, ne a csapattársad! Elnézést, tanárnő, de ez a…

Harry a mondat végét már nem hallotta (bár nagyon is el tudta képzelni), ekkor ugyanis kiszúrta a pálya

közepén repkedő aranycikeszt. Süvítve indult az apró labda irányába, és mielőtt a Hugrabug fogója akárcsak megfordíthatta volna a seprűjét, Harry markában már ott ficánkolt a cikesz. Boldogan emelte a magasba az aranylabdát, mire a griffendéles szurkolótábor dobhártyaszaggató ünneplésbe kezdett.

 – Elkapta! – üvöltötte Lee. – Harry Potter elkapta a cikeszt! Ezzel a Griffendél győzött 160-0-ra!

A meccs után Harry még napokig fogadta a gratulációkat. Mint az kiderült ugyanis, rekordot döntött: a Roxfort történetében ő kapta el leggyorsabban az aranycikeszt a sípszó megszólalása után.

 – Dumbledore igazán adhatna valami díjat ezért! – Ron még a következő héten is erről beszélt. – Elvégre rekordot döntöttél! A mugliknál ilyenkor szokás valami díjat kapni, nem igaz, Hermione? Legalább egy oklevelet, vagy mit tudom én…

 – Jaj, ne! – nyögött fel mellettük Hermione, a hirdetőtáblát tanulmányozva. – Most lesz a roxmortsi hétvége.

 – Hogy érted, hogy jaj, ne? – Ron megütközve nézett a lányra. – Inkább juhé, végre lemehetünk Roxmortsba.

 – Nem, mert hétfőre el kell készítenem a számmisztika esszémet. És még a bűbájtan jegyzetet sem fejeztem be! – Azzal Hermione kétségbeesetten felviharzott a lányok hálótermébe.
Ron fejcsóválva nézett utána.

 – Néha azt hiszem, ezt már kezeltetnie kéne.

Szerencsére kiderült, hogy Hermione „lecke-válsága” mégsem volt olyan súlyos, mint ahogy azt a lány először gondolta, így aztán szombat délelőtt már nyugodtan válogathattak a Mézesfalás plafonig érő kínálatából. A roxfortosok által kedvelt bolt telis tele volt ínycsiklandó nyalánkságokkal. Különböző színű és formájú cukrok, karamelltömbök, a muglik számára ismeretlen édességek, és százféle csokoládé, melyek nem csak ízükben különböztek. Akadt köztük olyan, amitől elfogyasztójának egy időre befeketedtek a fogai („Garantált a sötét vigyor!”), vagy olyan, amiből, ha az ember egy kockát is evett, utána órákig bármit is kóstolt, azt csokoládénak érzett – legyen az fűszeres oldalas, vagy csak egy fej saláta.

 – Ezt még nem is kóstoltam. – Ron érdeklődve tanulmányozott egy méregzöld színű gumicukorszalagot az „Újdonságok” feliratú polcnál.

Végül, több mint egy órányi nézelődés után, Harry vett egy csomag színes rágcsálnivalót, Hermione bezsebelt pár csokibékát és mézes cukrot, Ron pedig vásárolt egy csomagot az újdonságokból.

 – Most hová? – kérdezte a fiú egy kék gyík formájú édességet majszolva.

 – Elnézhetnénk a Szellemszállás felé – vetette fel az ötletet Harry, de Hermione a fejét rázta.

 – Az a falu végén van. Inkább üljünk be a Három Seprűbe!

 – Miért baj az, ha a Szellemszállás a… – Harry mielőtt befejezte volna saját kérdését, már tudta rá a választ.

 – Ugyan már, Hermione! – tört ki kissé felháborodottan. – Komolyan azt hiszed, hogy valaki rám veti magát valamelyik kirakat mögül?

 – Én csak arra utaltam, hogy szívesen innék egy üveg vajsört – tért ki a válasz elől Hermione, majd elindult a Három Seprű bejárata felé.

 – Na persze – morogta Harry, de azért lopva körülnézett.

A kocsma dugig volt emberekkel, Madam Rosmerta eszeveszett tempóban rohangált az asztalok között, hogy az összes vendégét kiszolgálhassa.

 – Annak a mihaszna Elbertnek is pont ma kellett szabadságra mennie – dühöngött magában, miközben elsietett Harryék mellett.

 – Nézzétek, ott van még hely – mutatott a helyiség másik felébe Hermione. Az üres asztalt egy jókora italtócsa borította, de a lány egy varázsigével és egy pálcasuhintással letisztította a kopott bútordarabot.

 – Remek – motyogta Ron, majd lehuppant az egyik székre.

 – Ülj csak le nyugodtan! – szólalt meg Hermione epésen. – Majd én rendelek. – Azzal a kocsmában fel-alá szánkázó Madam Rosmerta után eredt.

 – Egész finom ez a zöld izé – jegyezte meg Ron, mint aki észre se vette Hermione sértődött hangsúlyát. – Nem kóstolod meg? – kérdezte Harryt, és felé nyújtott egy zöld szalagdarabot.

 – Nem kösz.

Hermione alig egy perc múlva vissza is tért – üres kézzel.

 – Madam Rosmerta azt mondta még legalább húsz perc, míg megkapjuk az italainkat.

 – Csak kibírjuk – vont vállat Harry, a mellettük lévő asztalnál ülő vendégek felé pillantva. Hermione eszébe jutatta keresztapja és Lupin szavait, így önkéntelenül is azon kapta magát, hogy tüzetesebben megnézi a körülöttük mozgó varázslókat és boszorkányokat.

 – Addig mondjuk… – Ron mondanivalójának további részét hallva Harry meglepetten kapta fel a fejét.

 – Tessék? – kérdezett vissza meghökkenve Hermione is.

 – Né kasc tza matdnom, ygoh gidda knántahzumakmálliv. Nav malán akcok. – Ron kérdő tekintettel nézett végig barátain. – Im nav?

 – Ron egy szót sem értünk abból, amit mondasz – szólalt meg kissé ijedten Hermione.

 – Im za, ygoh yge tózs mes ketetré?

 – Nem értjük, amit mondasz – ismételte meg Harry. – Mintha nem… mintha egy másik nyelven beszélnél…

 – Késset? – Ron értetlenséggel, vegyes türelmetlenséggel ráncolta a homlokát.

 – Á, te is megkóstoltad a visszatekerő-cukorszalagot? – kérdezte egy jókedvű, és egyben igencsak ismerős hang Harry háta mögül.

Bastian Bloodworth széles vigyorral az arcán biccentett a felé forduló fiúnak.

 – Szervusz, Harry! – kacsintott a mellette álló mosolygós tekintetű Fabian is.

 – Üdv – köszönt vissza Harry bizonytalanul a két varázslónak. Bizonyára ők azok a bizonyos őrök, akiket Sirius említett – eszmélt fel magában. Ezek szerint nem tévedett nagyot, mikor annak idején azt gondolta, hogy a sarkában lesznek abban a pillanatban, ahogy belép Roxmortsba.

 – Megengeditek, hogy csatlakozzunk? – kérdezte Bastian udvariasan.

 – Persze – bólintott Harry. – De nincs elég szék…

Mire azonban befejezte a mondatot Fabian már egy apró pálcamozdulattal elővarázsolt két egyszerű ülőalkalmatosságot.

 – Jaj, milyen neveletlenek is vagyunk – csóválta fejét Bastian, miközben letelepedtek Harryvel szemben. – A nevem Bastian Bloodworth – fordult Hermione és Ron felé. – Ő pedig itt Fabian Nequam. Ti pedig bizonyára Hermione Granger és Ron Weasley.

Fabian biccentett a két gyerek felé, mire Ron érthetetlenül motyogott valamit, Hermione pedig feltűnően pirospozsgás arccal elmormolt egy „örvendek”et.

 – Nem isztok semmit? – kérdezte meglepetten Bastian.

Ron megpróbált válaszolni, de csak érthetetlen szavak hagyták el a száját.

 – Most egy ideig még ne próbálj meg beszélni – javasolta Fabian. – A visszatekerő-gumiszalagtól minden szót visszafelé ejtesz ki. Nem kell aggódni, viszonylag rövid időn belül elmúlik a hatása – tette hozzá, Ron rémült arca láttán.

 – Szóval, italok?

 – Madam Rosmerta azt mondat, még várnunk kell – felelte Harry.

 – Értem. – Bastian arcán ravasz mosoly suhant át. – Ebben az esetben… – Körbepillantott, majd a megfelelő pillanatban finoman elkapta a pont mellettük elsiető Madam Rosmerta karját.

 – Szép napot Rosmerta, drágám – köszönt mézesmázos hangon.

 – Bastian… oh és persze Fabian. Ezen a héten már másodszor, szinte már elkényeztetnek…

A boszorkány szavai most lágyabban csengtek a megszokottnál, és Harry lemerte volna fogadni, hogy az arca immáron már nem csupán az ide-oda futkosástól piroslik.

 – Jönnénk mi többször is, ha lenne rá alkalmunk – csevegett tovább Bastian.

 

– Meghiszem azt. – Madam Rosmerta, a mindig délceg és határozott asszonyság, egy pillanat alatt változott át zavartan pislogó, félénk hölgyeménnyé.

 – Rosmerta kedvesem, legyen olyan szíves, és hozzon nekünk két pohárka lángnyelv whiskey-t, fiatal barátainknak pedig… – itt Harryre pillantott – Mit innátok?

 – Vajsört.

 – Remek, szóval fiatal barátainknak pedig három korsó vajsört – fejezte be a rendelést.

Harry csak most vette észre, hogy Bastian még mindig Madam Rosmerta karján tartja a kezét, a boszorkányon azonban egyáltalán nem látszott, hogy zavarta volna az érintés.
Kérdőn pillantott barátaira, de a jelenleg normális beszédre képtelen Ron csak a vállát vonogatta, míg Hermione ámulattal átitatott tekintettel figyelte a cseverésző Bastiant. Fabian a szemét forgatva kuncogott társa mellett – úgy tűnt, a jelenet egyáltalán nem szokatlan számára.

 – Máris hozom – pihegte Madam Rosmerta, majd elsietett a pult irányába.

 – Szegény teremtés – csóválta a fejét a vigyorgó Fabian. – Igazán leszokhatnál már erről.

 – Bizonyos képességek azért adattak meg nekünk, hogy használjuk – jegyezte meg Bastian.

 – Rendkívül fennkölt – nevetett Fabian. – Ki mondta?

 – Én – húzta ki magát színpadiasan Bastian.

 – Milyen képesség? – Harry nem bírta ki, hogy ne tegye fel a kérdést.

 – Nos, fogalmazzunk úgy, hogy felmenőim között szerepelt egy különleges tulajdonságokkal felruházott egyén, akiktől én is örököltem bizonyos képesség…

 – A bájolgást én nem nevezném képességnek Bastian – szólt közbe Fabian.

 – Bájolgást? – Harry és barátai értetlenül néztek a két varázslóra.

 – Én inkább a meggyőzés képességének hívnám – magyarázta Bastian.

Fabian hangosan megköszörülte a torkát, és Harry biztosan hallani vélte, hogy a varázslónak a „bájgúnár” szó hagyja el a száját. Bastian oda sem fordulva legyintett rá, majd folytatta.

 – Befolyásolni tudom bizonyos emberek döntéseit és érzéseit.

 – A „bizonyos emberek” kifejezés alatt természetesen nőket kell érteni – jegyezte meg Fabian. – Csakhogy félreértés ne essék…

 – Úgy érzem, elöntött a féltékenység, drága Fabian – duruzsolta Bastian.

 – Féltékeny a véla dédanyád! – mordult fel Fabian. – Zoé ki is átkozna a kerti törpék közé… Már így is nehezen viseli, hogy keveset vagyok otthon.

 – Ki az a Zoé? – kérdezte Harry kíváncsian.

 – A felesége – felelte barátja helyett Bastian, majd Fabianhoz fordulva folytatta. – Hidd el, én hamarabb változtatnálak kacsacsőrű emlőssé, minthogy Zoé megtudná. Egyébként majd megenyhül. Terhesen minden nő veszít egy kicsit a tűrőképességéből, Zoé meg aztán különösen nehéz eset.

 – Te aztán biztos tudod – mondta kissé gunyoros hangon Fabian.

 – Én ne tudnám? – kérdezte vissza nevetve Bastian. – Elvégre az én húgom.

 – És itt is vannak az italok. Három vajsör a fiataloknak, két lángnyelv whiskey az uraknak – Madam Rosmerta letett eléjük egy jókora tálat. – Csak szóljanak, ha mást is szeretnének!

 – Azonnal Rosmerta, kedvesem. – Bastian még megajándékozta egy félszeg mosollyal a boszorkányt, aki ezek után feltűnően nagyokat sóhajtva távozott Harryék asztalától.

 – Ze sroyg tlov – szólalt meg Ron, majd barátai kérdő tekintetét látván, a hangsúlyából ítélve valami igencsak cifrát mondott.

 – Ne aggódj, eddig sosem bizonyult maradandónak a hatása – próbálta vigasztalni Bastian, ám épp az ellenkezőjét érte el. Ron elkeseredett arckifejezéssel az asztalra bukott, és nem próbált meg többet megszólalni.

Harry, most, hogy alkalma nyílt rá, érdeklődve nézett végig a két fiatal varázslón. A két férfi húszas évei végén járhatott, ám szemükben gyermeki csintalanság csillogott. Bastian egy fél fejjel magasabb, és szikárabb volt barátjánál, míg a szőke Fabian szélesebb vállakkal büszkélkedhetett. Bastian jóképűsége már-már a fiatal Siriuséval vetekedett – ha nem tett túl rajta. Harry biztosra vette, hogy ez is nagyban hozzájárult a varázsló „bájolgási” tehetségéhez, és egyben Madam Rosmerta és Hermione pirospozsgás arcához, és szokatlan viselkedéséhez. A két varázsló mugli ruhájukat ezúttal sötét talárra cserélte. Egy valami azonban hiányzott a képből.

 – Hol van a kaméleon? – bökte ki végül Harry.

 – Zhoko alszik – felelte Bastian, és talárja zsebére mutatott, mintegy meghatározva a kaméleon jelenlegi tartózkodási helyét. – De bizonyára örömmel hallaná, hogy a híres Harry Potter emlékezett rá. Büszke egy jószág.

 – Megtalálták már a halálfalókat? – Hermione gyors témaváltása egy pillanatra ledöbbentette az asztaltársaságot – még Ron is felkapta a fejét.

 – Talán jobb lenne, ha ezt nem itt beszélnénk meg – jegyezte meg Bastian komoran.

 – Megoldható. – Fabian lopva körbepillantott, majd intett egyet a pálcájával (Harry azt se vette észre, mikor vette elő), és elmormolt magában egy rövidke varázsigét. – Így már senki nem hall minket – jelentette ki elégedetten a művelet végeztével.

 – Bocsánat a kérdésért, én nem… – szabadkozott Hermione, de Bastian leintette.

 – Semmi gond. Én kérek elnézését a modorom miatt. Tudjátok, mostanában kissé feszültebbek vagyunk a megszokottnál. Arnouldot, te a nyáron találkoztál vele Harry – biccentett a fiú felé –, múlt héten kirúgták a minisztériumból. A főnöke rajta kapta amint a régi akták között kutakodott. Persze, Caramelnek több se kellett, amint a fülébe jutott a dolog, rögtön menesztette szegény flótást. Így aztán csak Arthur, Fabian és én maradtunk a minisztériumban, akik hisznek Dumbledore-nak, ezért kétszer olyan óvatosnak kell lennünk.

 – Ami a kérdésedet illeti – vette át a szót Fabian –, nem, még nem találtuk meg őket. De nem kell aggódnotok, a környékre még nem tették be a lábukat.

 – Én nem aggódom – jegyezte meg Harry könnyed hangsúllyal.

 – Pedig nem ártana – pirított rá Hermione. Úgy tűnt, visszatért a bátorsága, amit Bastian és Fabian feltűnésével mintha elvesztett volna egy rövid időre.

 – Hermione, te is hallottad! Nem jártak itt – ellenkezett Harry.

 – Eddig! – sziszegte a lány, és úgy az asztalra csapta vajsörös korsóját, hogy az ital fele a bútorra loccsant.

 – Talán beszélgessünk kellemesebb témáról – vetette fel Fabian. – Higgyétek el, semmi fontos nem történt, mióta találkoztatok Siriusszal és Remusszal. Igen, természetesen tudunk róla – mondta Harryék csodálkozó arcát látva.

 – Harry, hallom rekordot döntöttél a legutóbbi kviddics meccsen. – Úgy tűnt, Bastian megpróbál békésebb témák felé evickélni. – Hány percbe telt pontosan, hogy elkapd a cikeszt?

 – Négy perc két másodperc – felelte Harry, miután egy utolsó dühös pillantást váltott Hermionéval.

 – Nem semmi – szólalt meg elismerően Fabian. – Húsz másodperccel rávertél Bastianra.

 –  Nem értem… maga volt… – Harry meglepődve nézett fel a varázslóra.

 – Bizony, eddig én tartottam a rekordot, és tegezzetek minket nyugodtan – biccentett szórakozottan Bastian. –  A Hollóhát fogója voltam. Jó kis meccs volt az – sóhajtott nosztalgiázva. – Fabiannak aznap a karját sem kellett felemelnie.

 – Én őrző voltam – magyarázta az említett.

 – A földbe döngöltük a Griffendélt – folytatta a visszaemlékezést Bastian –, és persze megnyertük a kviddics kupát is. Bocs – tette hozzá a három griffendéles szemrehányó pillantása láttán.

Mire Harry végzett vajsöre elfogyasztásával Bastian több olyan repülési cselt is elmagyarázott neki, amikről azelőtt még sosem hallott.

 –… az utolsó pillanatban aztán lebuksz, ezzel elkerülve az ütközést, a téged követő fogónak azonban már nem lesz rá ideje, és így csúnyát koppan majd a karikákon. Az egyik meccsünkön többször is eljátszottam ezt azzal az idióta mardekáros fogóval. Mondanom se kell, mindannyiszor bevette, és rácsavarodott a karikákra – mesélte nevetve. – Ezt a cselt egyébként Anderson-féle karikára vezetésnek hívják. Igencsak hasznos mutatvány.

 – Harry, ezt muszáj eljátszanod Malfoyjal! – szólalt meg Ron, mindenki (de leginkább saját maga) megkönnyebbülésére – ezúttal érthetően.

 – Látod, nem kell aggódni, minden cukornak elmúlik a hatása… előbb vagy utóbb – vonta meg a vállát Fabian.

 – De azért igazán kirakhattak volna valami figyelmeztetést – jegyezte meg mogorván Ron.

 – És akkor hol a meglepetés? – nevetett fel a szőke varázsló.

 – Nocsak, nocsak – szólalt meg tettetett csodálkozással Bastian – felébredt a mi álomszuszék hüllőnk.

Mire a mondat végére ért Zhoko már fel is mászott a vállára. Az állat szemei azon nyomban mozgásba

lendültek, és szkenner módjára vizslatták végig a helyiség minden egyes pontját. A kaméleon akkor épp kékes-fekete árnyalatban pompázott.

 – Hol lehet ilyen állatot kapni? – Ron leesett állal figyelte a színes hüllő minden mozdulatát.

 – Ebben az országban nem tudom – felelte Bastian. – Én egy Afrikai utam során vettem még évekkel ezelőtt. Levelet küldeni ugyan nem lehet vele, de rendkívül hasznos és okos jószág. – A varázsló kedveskedve megvakargatta a kaméleon állát. – Sokszor hamarabb látja a veszélyt, mint mi tennénk. Nem egyszer mentette már meg az életünket.

 – Még a fekete mágiát űző varázslók és boszorkányok sem bújhatnak el Zhoko tekintete elől – bólintott rá mosolyogva Fabian.

 – Veszélyes aurornak lenni? – kérdezte Harry. Az utóbbi időben egyre inkább érdekelni kezdte az említett hivatás.

 – Nem egy életbiztosítás – válaszolta egy vállrándítással kísérve Fabian. – Bár Tudjukki bukása óta nem történt haláleset, de még így sem veszélytelen. Valamiért senki nem szeretne huzamosabb időre Azkabanba költözni.

 – És persze bekerülni sem egyszerű – vette át a szót Bastian. – Minimum öt R.A.V.A.SZ. szükséges hozzá, és utána még ott a hosszú és nehéz kiképzés.

 – Öt R.A.V.A.SZ.? – nyögött fel Ron. – De hiszen azt lehetetlen teljesíteni.

 – Nem lehetetlen, csak tanulni kell – jelentette ki határozottan Hermione.

 – Ki gondolta volna… – jegyezte meg Ron gúnyosan.

Fabian az órájára pillantott, és mielőtt Harry feltehette volna további kérdéseit az auror szakmáról, így szólt:

 – Ne haragudjatok, de most sajnos mennünk kell. Pár perc múlva érkezik a váltás, és muszáj tájékoztatnunk őket. Örültem, hogy találkoztunk – biccentett barátságosan.

 – Én szintúgy – kacsintott Bastian, majd a búcsúzkodást követően a két varázsló Zhoko kíséretében kisétált a Három Seprű ajtaján.