HP XIX.fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj

XIX. fejezet: Roxmorst áldozatai

Roxmorts télen nyújtotta a legvarázslatosabb látványt. Olyan volt, mintha valaki egy karácsonyi képeslapról bűvölte volna ki a csak varázslók és boszorkányok lakta falut.

A hó apró pelyhekben szállingózott, és a falu körül magasodó jégsapkás hegyekhez hasonlóan, a házak tetejét is vakítóan fehér réteggel borította be. Csupán egy hét volt még karácsonyig, így egyes boltokból andalító muzsikák szóltak, másutt tündöklő ünnepi fények díszítették a kirakatokat. A hólepte macskaköves utcák tömve voltak roxfortos diákokkal, akik utolsó ajándékvásárló körútjukat töltötték éppen. Sokan méretes táskákkal vagy zsákokkal járták az üzleteket, hogy még vegyenek ezt-azt távoli bácsikájuknak, vagy unokatestvéreiknek. Harry, Ron és Hermione is e sokaság tagjaként sétálgatott a házak között, el-elcsodálkozva egy-egy feltűnőbb bolti dekoráción. A Mézesfalás ajtaja felett például egy színes dobozka lógott, ami minden vásárlónak fahéjas cukorkákat szórt a markába – Ron természetesen kétszer is beállt az ajtó alá, és a harmadik alkalomra is csupán azért nem került sor, mert Hermione elrángatta a bolt elől.

Harry napok óta először sapka és sál nélkül sétált a szabadban. A december zord időjárással tört rájuk, de úgy tűnt, mostanra kitombolta magát, és nem hagyott hátra mást, csak szállingózó hópihéket.

 – Azt hiszem, mindenkinek vettem ajándékot – szólalt meg Hermione, miután tüzetesen áttanulmányozta táskája tartalmát, és méteres listáját.

 – Remek! Akkor végre elnézhetünk arra a helyre, amit Fred és George említett – kapott az alkalmon Ron.

 – Milyen helyre? – kérdezte gyanakodva Hermione.

 – A Dervish és Durran utcáján kell jobbra fordulni. – Ron megpróbált kitérni a válasz elől, de Hermionét nem lehetett ilyen könnyen rászedni.

 – Ronald! – szólt olyan hangsúllyal, ami még Mrs. Weasley-nek is becsületére vált volna. – Milyen hely is az pontosan?

 – Csak egy bolt – vont vállat Ron, majd a lány szigorú tekintetét látva, halkan hozzátette – A Paradicsommadár az.

 – Akkor oda nem megyünk – jelentette ki Hermione ellentmondást nem tűrő hangon, és a vállára kapta táskáját.

 – Miért? Mi az a Paradicsommadár? – érdeklődött Harry, ugyanis még sosem hallott az említett üzletről.

 – Egy csúcs hely! Mindenféle ritka, bűvös tárgyat lehet kapni – vigyorgott Ron. – Fred mesélte, hogy van egy kocsma része is, ahol olyan vajsört árulnak, amitől szó szerint fejre áll az ember.
 – Egyáltalán nem csúcs! – pirított rá Hermione. – És a roxfortos diákoknak egyáltalán nem ajánlott, sőt kiskorúak számára szerintem tiltott is! Nem is értem, Fred és George hogy jutott be.

 − Ismerik a tulajt – morogta Ron.

 – Szerintem azért megnézhetnénk – vont vállat Harry.

 – Szerintem meg nem! – rázta a fejét Hermione.

 – Kettő az egy ellen – vigyorodott el Ron. – Ha akarsz, itt is megvárhatsz minket.

 Néhány másodpercig úgy tűnt, Hermione táskája egész tartalmát Ron nyakába önti, de végül csak sóhajtott, és annyit mondott:

 – Rendben, menjünk. De hogy tisztázzuk, csak azért tartok veletek, nehogy vegyetek valami marhaságot.

Harry még sosem járt a Dervish és Durranon túl, így most érdeklődve figyelte az egyre változó utcaképet. A falu bája egyre fakult, ahogy kifelé haladtak, és egyre rozogább, kopottabb épületek vették át a főút ünnepi díszbe öltözött házai helyét. Errefelé kevesebb emberrel találkoztak, csupán hébe-hóba jött szembe velük egy-egy varázsló vagy boszorkány, de egy ismerős sem akadt köztük. A házak némelyike lakatlannak tűnt, és akadt köztük olyan is, ami igencsak emlékeztetett a Szellemszállásra.

 – Ott van! – bökött Ron az egyik épület felé, aminek homlokzatán egy színes madár díszelgett. Az állat egy hosszú, valaha talán aranyozott rúdon mászkált fel s alá, és néha-néha hangosan elrikkantotta magát. Piros farktollai legyező módjára omlottak a bejárat fölé, míg hegyes fejét ide-oda kapkodva kíváncsian nézelődött. A fekete faházról már több helyen lekopott a festék, így kilátszódtak a csupasz, szúrágta deszkák. Valaki tett néhány csúf angyal szobrocskát az ablakpárkányokra, talán hogy feldobja kissé az épület komor képét – de nem sok sikerrel. Ron kissé elbizonytalanodva nézett végig a házon.

 – Én szóltam – jelentette ki kissé tudálékosan Hermione.

 – Mondtam én akár egy szóval is, hogy nem tetszik? – kérdezte dacosan Ron.

Harry érezte, hogy újabb vita van készülőben, ezért inkább kielőzve barátait lenyomta a rozsdás kilincset, és az ajtó nyikorogva kitárult. Odabent sötétség uralkodott. Az ablakokat vörös függöny takarta, és a helyiségben egyetlen gyertya sem égett. Beletelt néhány másodpercbe, míg Harry szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz (vagy éppen azok hiányához), azt azonban már rögtön látta, hogy senki nem volt odabent.

 – Na? – lépett mellé Ron.

 – Nincs itt senki – mondta Harry kissé még hunyorogva.

 – Az nem lehet, Fred azt mondta, minden nap nyitva vannak.

 – Pedig itt egy élő lélek sincs.

Harry beljebb lépett pár lépést, hogy tüzetesebb is szemügyre vegye a helyiséget. A bolt két részre volt osztva, bal kéz felől egy asztalokkal és székekkel telezsúfolt terem volt, míg jobb oldalon vitrinek és kiállítószekrények sorakoztak egymás mellett, felettük hosszú könyvespolcokkal. Harry ugyan még sosem járt a Paradicsommadárban azelőtt, de így is érezte, hogy valami nincs rendjén. Több szék és asztal is felborítva feküdt a koszos padlón, számos vitrin kitört, a tárgyak és könyvek nagy része pedig szétdobálva hevert a földön.

 – Itt meg mi történt? – kérdezte csodálkozva Hermione.

 – Talán szabadságon van a takarítójuk – vont vállat Ron, és arrébbrúgott egy törött korsót.

 – Jó napot! – próbálkozott Hermione. – Van itt valaki? Jó napot!

 – Hahó! – Harry tett néhány bizonytalan lépést befelé. Talpa alatt üvegdarabkák ropogtak, és nagyon kellett vigyáznia, nehogy rátaposson egy-egy, valószínűleg a vitrinekből származó, különös tárgyra. A helyiség kocsma részén, a pult mögött megpillantott egy résnyire nyitva hagyott ajtót. Talán a raktárban vannak – futott át az agyán, és elindult az ajtó felé. Ám mikor a pult mögé lépett, és oldalra fordult, a földbe gyökerezett a lába attól, amit megpillantott.

 – Te jó ég – lehelte.

 – Mi az, mit találtál? – kérdezte homlokráncolva a tőle nem messze álló Hermione, és Harry mellé lépett. A következő másodpercben azonban, már megbánta tettét – ijedten felsikoltott, és elfordult attól a látványtól, amiről Harry képtelen volt levenni a szemét.

 – Hogy az a… – motyogta mögöttük Ron falfehér arccal.

Harry meredten bámulta az előttük fekvő öt testet. Szinte egymáson feküdtek, természetellenes, kicsavart helyzetben, mintha valaki csak egymásra dobálta volna őket. Nagy, sötétvörös tócsa gyűlt alattuk, mely lassan kúszott szét a padló szerteágazó erezetében. A legfelül fekvő férfi szemei nyitva voltak, hideg tekintete rettenetet tükrözött. Élete utolsó másodpercének megdermedt lenyomata bámult most a semmibe. Ruhája mindössze egy egyszerű nadrágból, ingből és egy kötényből állt – talán ő lehetett a tulaj. Harry tekintete lassan továbbvándorolt a többi élettelen arcra – és ekkor megfagyott a vér az ereiben. De hisz ő ismerte ezeket az arcokat! Nyár végén találkozott velük a Norwood házban! Shadrach Wray kicsavart karral, vérfoltos köpenyben feküdt a padlón. A keze még mindig varázspálcáját markolta… Közvetlenül mellette két női holttest hevert. Rajtuk nem látszott sérülés nyoma, békés arccal feküdtek egymás mellett, mint akik épp csak nyugovóra tértek. A de la Fontain ikrek! – Harry ledermedt testtel és tudattal bámulta a fekete ikerpárt. A feltételezett tulaj alatt még egy test hevert, egy fiatal asszonyé… talán éltében ő is itt dolgozott?  Az egykor bizonyára szép orcáját most mély vágás hasította ketté, melyből a lassan szivárgó vér vörösre festette a nő szőke hajtincseit.

 – Ti meg mit kerestek itt? – Harryt egy ismerős, dörgő hang rángatta vissza a tudatára ereszkedett sűrű ködből. Hagrid állt a nyitva hagyott bejárati ajtóban. – Nem nektek való hely ez!

Harry nem tudott megszólalni. Úgy érezte, mintha láthatatlan kötelek fonódnának torkára, melyek megakadályozzák, hogy akár egy szó is elhagyja ajkait. Barátai is hasonlóan érezhettek, ugyanis egyikük sem válaszolt. Ron még mindig falfehér arccal bámult maga elé, míg Hermione csendesen sírdogált a hátuk mögött. A vadőr értetlenül meredt rájuk.

 – Veletek meg mi… – Kérdését azonban már nem fejezte be, ekkor ugyanis felfigyelt a helyiség állapotára. – Itt meg mi a foltos szalamandra történt?

 – Ők itt… – kezdte volna Harry, de elcsuklott a hangja. Kissé remegő kézzel a pult mögé mutatott. Hagrid arcán értetlenség és aggodalom tükröződött, miközben óriás léptékkel átszelte a helyiséget.

 – Merlin szakállára! – suttogta elhűlten, mikor ő is megpillantotta a pult mögött fekvő öt testet. Kábulata azonban néhány másodpercig tartott csupán, és gyorsan Harryék felé fordult.

 – Kifelé! – szólt rájuk nem várt nagy hanggal. – Mindhárman ki innen!

A három gyerek először nem is reagált a felszólításra, értetlenül bámultak fel a vadőr bozontos arcába.

 – Indulás! – Harry érezte az óriás lapátkezeit a hátán, ahogy a vadőr, a hangjához képest szelíden kifelé terelgeti őket. Az utcán Hagrid leültette őket a szembe lévő ház lépcsőjére, majd Harry nem kis meglepetésére, rákiabált a rúdon járkáló színes madárra.

 – Eridj, szólj Dumbledore professzornak! – mondta, mire a tollas jószág egy halk pukkanás kíséretében eltűnt.

Hagrid ezek után testőr módjára eléjük állt, és kezében rózsaszín esernyőjével, nyugtalanul kémlelte a néptelen utcát. Harry hiába bámulta a macskaköveket borító fehér havat, fejéből nem tudta kiverni a véráztatta ruhák, és az öt halott arc látványát. Ahogy ott feküdtek, élettelen, hideg tagokkal… Szeme előtt felrémlett, az a most már oly távolinak tűnő nyári délután, mikor találkozott Shadrach Wray-el és a de la Fontain ikrekkel. Vajon mi történhetett? Gondolkodni próbált, rájönni, vagy csupán találgatni, de úgy érezte, minden gondolata egy falba ütközik, egyetlen képbe, melyről az öt holttest bámul vissza rá.
Ködös tekintettel barátaira pillantott, de választ tőlük sem kapott. Hermione még mindig zokogva, Ron vállába fúrta az arcát, míg a fiú merev tekintettel nézett maga elé. Harry nem tudta megállapítani mióta ülhettek ott, mikor hangok törték meg az utca gyászos csendjét, majd Dumbledore, McGalagony és még pár, Harry számára ismeretlen varázsló és boszorkány lépett ki a mellettük lévő keskeny sikátorból. McGalagony rögtön hozzájuk sietett, és pálcája egyetlen intésével, vastag pokrócokkal terítette be a három gyereket. Harry próbálta megköszönni, de csak erőtlen suttogásra futotta tőle. A szokatlanul riadt tanárnő mellett azonban két ismerős is feltűnt az idegenek között. Bastian és Fabian aggodalmas arccal pillantottak Harryékre – most nyoma sem volt tekintetükben vidámságnak. Dumbledore-t követve, McGalagony kivételével mindannyian bementek a Paradicsommadár ajtaján. Alig egy percig időztek csak odabent, és mikor kiléptek a hófedte utcára, Dumbledore komoran így szólt:

 − Maarten, Adaliz, maguk kérem, értesítsék Corneliust a történtekről! – mondta egy kopaszodó varázslónak, és a mellette álló, fakó arcú boszorkánynak, majd McGalagonyhoz fordult:

 − Minerva kérem, maga, Bastian és Fabian kísérjék vissza a gyerekeket az iskolába, és vigye őket egyenesen a dolgozószobámba! Az urakat megkérem, ha végeztek, értesítsék a többieket! – tette hozzá, mire a két auror bólintott.

 − Mi itt maradunk, és megvárjuk a miniszter urat.

 − Professzor úr, nem mehetnék én is a gyerekekkel… − kezdte Hagrid, de Dumbledore finoman megrázta a fejét.

 − Nem, Hagrid, rád most itt van szükségem.

McGalagony szelíden talpra állította Hermionét, majd a kis csapat lassan elindult a főút felé. Bastian haladt legelöl, majd őt követték Harryék, és az őket kicsit gyorsabb tempóra ösztökélő McGalagony professzor. A sort Fabian zárta, és Harry jól látta, hogy mindkét auror kabátujjában ott lapul pálcája, cselekvésre készen.

Roxmorts karácsonyi díszbe öltöztetett főutcáján érintetlenül zajlott tovább az élet. Az emberek hangosan beszélgettek és nevetgéltek, mit sem sejtve abból a borzalomból, ami csupán pár utcányira történt tőlük. Mintha egy másik világban járnának… Harry tudta, hogy nem kerülhetik el, hogy ismerőssel találkozzanak, ezért inkább fel sem nézett. Mereven bámulta az előtte haladó Bastian sarkát, és igyekezett nem összeütközni senkivel. Hallotta, ahogy páran rájuk köszönnek, de sem ő, sem barátai nem viszonozták az üdvözléseket. Megkönnyebbülten sóhajtott fel mikor végre elérték a Roxfort kapuját. Itt Bastian és Fabian megvárta, míg átlépik a birtok határát, majd egy kurta biccentést követően mindketten dehoppanáltak.
A kastély folyosóin csupán néhány első és másodéves lézengett, így nem kellett tartaniuk kíváncsiskodó tekintetektől. Frics ugyan fontoskodva eléjük sietett, de McGalagony egyetlen szemvillantásával elhallgattatta a gondnokot.

 − Citromos kakukk – szólalt meg éles hangon a tanárnő, mikor a Dumbledore irodáját őrző kőszörny elé értek, mire az engedelmesen félreugrott.

McGalagony bevezette őket a Harry számára már oly ismerős kör alakú helyiségbe. Fawkes érdeklődve figyelte a belépő kis csapatot, ám nem ő volt az egyetlen. Azharus Harryre szegezte jég kék szemeit, miközben lassan feltápászkodott Dumbledore íróasztala elől. A három gyerek ijedten megtorpant a nagymacskát látva (a múltkori eset óta nem is találkoztak vele), de McGalagony nem törődött ezzel, és beljebb terelgette őket.

− Ne aggódjanak, nem bántja magukat – mondta, majd leültette őket az oldalt sorakozó székekre. – Itt várják meg, míg Dumbledore professzor megérkezik – szólt szigorúan, majd tőle szokatlanul szelíd hangon hozzátette. – Addig én hozok némi ételt és innivalót.

A három barát a tanárnő távozása után nézett először egymásra a történtek óta. Hermione szeme vörös volt a sírástól, és görcsösen kapaszkodott az őt borító skótkockás pokrócba.

 − Jól vagytok? – kérdezte tétován Harry, bár ő maga is érezte, hogy jelen esetben, kérdése igencsak ostobán hangozhat.

 − Voltam már jobban is – motyogta Ron még mindig kissé sápadt arccal.

 − Én is – bólintott Hermione, és szorosabbra húzta maga körül a takarót. – Olyan hideg van.

Ekkor olyasmi történt, amire egyikük sem számított. Azharus eléjük lépett, és óvatosan letelepedett a lábukhoz. Ron először rémülten hátralökte székét, de barátait látva, végül ő is közelebb engedte a nagymacskát. Harry ugyan nem fázott annyira, de mikor az állat ezüst foltos bundája hozzáért, érezte, ahogy hirtelenjött melegség önti el minden tagját. Szinte már forrónak tűnt a hátára terített pokróc. A meleg mellett azonban mást is érzett: nyugalmat. A szíve, mely eddig szinte a torkában dobogott, most lelassult, és Harry talán egy órája először egyenletesen vette a levegőt. Kellemes megnyugvás ereszkedett elméjére, elűzve a Paradicsommadárban látottak rémképét.

 − Köszönjük – suttogta Hermione erőtlen mosollyal az arcán.

A volt igazgatók és igazgatónők portréi, amelyek Dumbledore dolgozószobájának falát díszítették, kíváncsian vizslatták őket, de egyikük sem szólt semmit.

 − Szerintetek mi történt? – kérdezte halkan Ron.

 − Én ismertem őket – jelentette ki Harry, mire barátai kíváncsian felkapták a fejüket.

 − Ismerted őket? – Ron arcán értetlenség tükröződött.

 − Nem mindegyiküket, de meséltem is róluk még a nyáron – mondta komoran Harry. – Ők is ott voltak a Norwood házban. Shadrach Wray és a de la Fontain ikrek.

 − Emlékszem – bólintott bánatosan Hermione.

 − De vajon mit csinálhattak itt? – tűnődött Ron.

 − Te jó ég! – Hermione arcára őszinte rémület ült ki. – Én tudom mit csináltak itt!

 − Tessék? – Harry értetlenül pillantott a lányra, de a következő másodpercben már ő is tudta, mire gondol barátja. – Ők voltak az őrök – suttogta elhűlten.

HP XVIII. fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj

XVIII: fejezet: Vihar előtti csend

A következő hét már hétfőn bizonyította, hogy nem tartogat sok jót Harry és barátai számára. A nagyterem mennyezetét ezúttal sötét esőfelhők borították, melyeken szinte másodpercenként cikázott át egy-egy villám. A zengő mennydörgésekbe még a gyertyák arany lángja is beleremegett. Ha pedig mindez nem lett volna elég bizonyíték az odakint tomboló ítéletidőre, a baglyok érkeztével a diákok jelentős vízmennyiséget is kaptak a nyakukba leveleik mellé.

 – Remélem, Hagrid mára nem denevér-sétát tervezett, vagy rövid úton villámhárítóként végezzük. – Hermione bizonytalanul pislogott a reggeliző vadőr felé. Harry teljesen átérezte a lány félelmét, Hagrid ugyanis nem arról volt híres, hogy bármilyen tényező – legyen az akár év legnagyobb vihara – eltántoríthatja dédelgetett lényei gondozásától.

 – Villám micsodák? – kérdezett vissza Ron, miközben morogva próbálta megszabadítani a csuromvizes és izgága Pulit elázott levelétől. – Maradj már nyugton, lüke madár!

Hermione arcán látszott, hogy pár másodpercig tanakodott rajta, vajon van-e értelme elmagyarázni Ronnak, mi is az a villámhárító pontosan, ám végül csak lemondóan megcsóválta a fejét.

 – Anyáéktól jött – állapította meg Ron, miután végre sikerült leoldania a levelet apró baglya még apróbb lábáról. – Azt írja, idén karácsonykor Romániába utaznak Charlie-hoz. Ginny! – kiabált a pár székkel arrébb beszélgető húgának. – Idén is a kastélyban karácsonyozunk, anyáék Charlie-hoz mennek.

 – Felőlem – vonta meg a vállát Ginny, és visszafordult évfolyamtársaihoz.

 – Te hol karácsonyozol Hermione? – kérdezte Harry. Azt nem várta, hogy barátai neki is feltegyék ezt a kérdést, elvégre ő minden szünetet a kastélyban töltött – nehéz lett volna eldönteni, hogy ennek Harry vagy Dursleyék örültek-e jobban.

 – Ebben az évben én is a Roxfortban. A szüleim Párizsban töltik az ünnepeket, de idén én inkább itt maradok veletek– válaszolt mosolyogva Hermione.

 – Anya írt, mi? – huppant le melléjük a Fred-George páros. Ron válaszként átnyújtotta a levelet.

 – Csúcs – jegyezte meg Fred vidoran, miután elolvasta Mrs. Weasley sorait. – Így legalább megússzuk Muriel néni látogatását.

 – Vén hárpia – szólalt meg fintorogva George.

 – Szóval édesanyátok nem is tud az eltiltásról – állapította meg rosszallóan Hermione. E következtetésre bizonyára azért jutott, mivel Mrs. Weasley egyetlen rivallót sem küldött fiai számára.

 – Te komolyan azt hitted, hogy megírjuk neki? – Fred hitetlenkedő fejcsóválással pillantott Hermionéra.

 –  Az kéne még! – morogta Ron. – Másnap már itt toporzékolna a bejárat előtt.

 – Te sem írtad meg neki? – kérdezte Hermione nem kis szemrehányással a hangjában.

 – Természetesen nem – jelentett ki Ron. – Ne haragudj, de valamiért nem vágyom rá, hogy anya leordítsa a fejemet az előcsarnok kellős közepén.

 – Szép kis műsor lenne – vigyorgott George. – Szerintem, még a hetedik emeleten is tisztán hallanák a hangját.

 – Az egyszer biztos! – bólintott rá Fred.

 – És mit csináltok, ha kiderül? – érdeklődött Harry. Szeptemberben ugyan ő is felkerült az eltiltottak listájára, ám neki nem kellett félnie Mrs. Weasley dobhártya-sértő fejmosásától – a pufók asszonyság vele mindig elnézőbben bánt, mint saját fiaival.

 – Mi mást? Menekülünk – vont vállat Fred, és magába kanalazta zabkásáját.

A legendás lények és gondozásuk óra a diákok nagy örömére, végül egy földszinti teremben került megtartásra, ám még így sem zajlott zökkenőmentesen. Hagrid csak nagy nehézségek árán tudta áttuszkolni magát a szokásosnál amúgy kétszer szélesebb ajtón, majd igencsak kedvetlenül fogott bele az óra anyagába.

 – A denevéreket sajnos nem hozhattam be a kastélyba – dörmögte szomorúan –, hiába mondtam Dumbledore professzornak, milyen szelíd kis jószágok…

 – De kár! – sajnálkozott Ron, bár Harry nem sok őszinteséget érzett a hangjában.

 Hagrid így kénytelen volt teljes egészében elméleti órát tartani, ami azonban nem tartozott az erősségei közé. Malfoy ezt természetesen nem hagyhatta szó nélkül, így folyamatos megjegyzésekkel és szemtelen kérdésekkel zargatta Hagridot – és szórakoztatta vihogó udvartartását.

 – Fogd be, Malfoy! – sziszegte hátra Harry a nem messze mögöttük ülő mardekáros fiúnak.

 – Vagy mit csinálsz? – Malfoy fakó arcán gúnyos vigyor terült szét. – Megmondasz anyunak és apunak? Ja, bocs, te azt nem teheted…

Crak és Monstro hangos hahotázással díjazta Malfoy aljas megjegyzését, Ron azonban dühödten pattant fel a helyéről.

 – Te utolsó, alattomos féreg… – Már indult volna a szőke fiú felé, ám Hermione a karjánál fogva visszarántotta.

 – Van ennek más módja is – jelentette ki Hermione, majd a magasba emelte a kezét.

 – Ezt komolyan gondolod? – Harry hitetlenkedéssel vegyes bosszúsággal nézett a lányra. – Megmondod Hagridnak?

 – Ugyan már! – sóhajtott türelmetlenül Hermione.

Hagrid arca nyomban felderült mikor észrevette a jelentkező lányt. Valószínűleg reménykedett benne, hogy Hermione kérdése némiképp feldobja az amúgy meglehetősen unalmas tanórát, ami már-már vetekedett Tolbert egyik jobban sikerült órájával – ám csalódnia kellett mind neki, mind Harryéknek. A lány kérdésének ugyanis semmi köze nem volt sem a kurtafülű pikkelydenevérekhez, sem Malfoyhoz.

 – Kimehetek a mosdóba? – Ron majdnem kiesett a padból a mondat hallatán.

 – Hát ezzel aztán jól visszavágsz Malfoynak! – morogta felháborodva.

 – Öö… persze, menj csak – dörmögte kissé elkenődve Hagrid, mire Hermione otthagyva háborgó barátait kiballagott a teremből.

 – Mégis mit akar? Visszafelé lefröcsköli Malfoyt vízzel? – füstölgött Ron.

 – Ne aggódj, Weasley, a barátnőd bizonyára mindjárt visszajön – duruzsolta mögöttük Malfoy.

Harry inkább már hátra sem fordult. Megpróbálta kizárni a fejéből a mardekáros gúnyos megjegyzéseit, illetve az azt követő vihogást, és csak Hagridra figyelni. Ez azonban kifejezetten nehéz feladatnak bizonyult – már attól megfájdult a nyaka, ha ültében felnézett a föléjük magasodó vadőrre. Ron természetesen tovább morgolódott mellette, de hogy Malfoyra vagy Hermionéra volt-e dühösebb, azt már nehéz lett volna eldönteni.

Barátjuk végül tíz perc múlva tért vissza – igencsak csalódott ábrázattal. Mikor leült melléjük, Ron tüntetőleg hátat fordított neki, míg Harry kíváncsian pillantott a fancsali arcú Hermionéra.

 – Mi történt? – kérdezte kíváncsian.

 – Nem érdekes – csóválta a fejét a lány. – Csak azt hittem, sikerül móresre tanítanom Malfoyt, de nem jött össze a tervem.

A mondat hallatán Ron félig visszafordult, de úgy tett, mint aki rettentően érdekesnek találja a kurtafülű pikkelydenevérek fülpucolási technikájáról szóló képekkel illusztrált tankönyvi bekezdést.

 – Milyen terved? – faggatózott tovább Harry. Igazán kíváncsi volt, hogy mit ötlött ki Hermione Malfoy elhallgattatására.

 – Reggel, a könyvtárból visszajövet láttam, hogy Azharus a gyengélkedő előtt fekszik, és gondoltam, ha még most is ott van, akkor behívhatnám az órára, és akkor Malfoynak rögtön elmenne a kedve az aljas megjegyzéseitől, de…

 – Kár, hogy már nem volt ott! – ütött a levegőbe mérgelődve Ron, aki immár teljesen feléjük fordult, és úgy tűnt, Hermione tervét hallva, gyorsan megbocsátott neki.

 – Ki mondta, hogy nem volt ott? – kérdezett vissza bosszankodva a lány.

 – Hát akkor mi történt? – Ron értetlenül pislogott barátjára.

 – Ott volt, de mikor megkértem, hogy jöjjön velem, rám se hederített – mesélte Hermione, majd kissé megborzongva folytatta –, majd mikor közelebb mentem hozzá, rám morgott, még vicsorgott is. Nagyon ijesztő volt…

 – Biztos vagy benne? Lehet, hogy csak félreértetted… – Harry hitetlenkedve csóválta a fejét.
 – Vagy csak vicsornak nézted a vigyorát – vonta meg a vállát Ron.

 – Vicsorgott – jelentette ki határozottan Hermione, és ismét borzongás futott végig a testén. – Még felém is kapott, mikor még közelebb mentem hozzá. Hatalmas karmai vannak.

 – De vajon miért viselkedett így? – Harry nem igazán értette, mi válthatta ki ezt a reakciót a nagymacskánál, ami azelőtt kifejezetten barátságos volt velük. Talán Dumbledore-nak igaza volt, mikor év eleji beszédében felhívta rá a figyelmüket, hogy Azharus nem holmi házi kedvenc.

 – Nem léptél rá véletlenül a farkára? – kérdezte Ron.

 – Most, hogy mondod Ronald, lehetséges, hogy nem vettem észre azt az apró, mindössze két méteres ezüst farkat, és véletlenül rátapostam – sziszegte bosszúsan Hermione.

 – Jól van, na – morogta Ron.

 – Talán csak rossz a kedve – vetette fel Harry, bár ebben maga sem hitt igazán.

 – Bármi is legyen az oka, jobb, ha békén hagyjuk – mondta komoran Hermione.

A szerdai dupla jóslástanon Harry az asztalra bukva, unottan figyelte az előtte táncoló vöröses lángnyelveket. Odakint hiába zuhogott az eső napok óta, a padlásszobában rekkenő hőség uralkodott, amit az erős fűszeres illat csak még elviselhetetlenebbé tett.

 – Gyerünk, mondj már valamit! – unszolta Ron. – Trelawney mindjárt ideér.

Barátjának igaza volt. A kendők sokaságába burkolt tanárnő búgó hangja egyre közelebbről hallatszódott, ahogy a kerek puffokat kerülgetve az asztalok között mászkált. Harry nagyot sóhajtva feltápászkodott.

 – Jövő héten rálép a lábadra egy csíkos veréb – bökte ki az első dolgot, ami eszébe jutott, mire Ron a markába röhögve lendületből lefejelte az asztal szélét. Erre azonban Trelawney érdeklődve felkapta a fejét, és sietve odacsoszogott a két fiúhoz. Gyöngysorai minden lépésénél összezörrentek.

 – Mi történt, kedvesem? Mit láttál? – kérdezte Ronhoz fordulva, aki a nevetéstől (vagy a fájdalomtól) könnybe lábadt szemmel, kissé zavarodottan nézett fel a jósnőre. Trelawney bizonyára azt hitte Ron látott valamit a sistergő tűzben.

 – Nem kell megijedned – búgta rejtelmes hangon, és megigazította vastag szemüvegét, amely a sokszorosára nagyítva szemeit, egy mindig csodálkozó rovar ábrázatát kölcsönözte neki. – A barátod halálát láttad, jól gondolom?

Harry már arra sem vette a fáradtságot, hogy közbeszóljon. Unottan az asztalra könyökölt, bár kissé csodálkozott, hogy Trelawneynak idén csak most jutott eszébe megjósolnia Harry korai, elkerülhetetlen és egyben rendkívül fájdalmas halálát.

 – Nem, én nem – ellenezett Ron, miközben könnyeit törölgette. – Én csak…

 – Ne félj, kedvesem! – búgott tovább Trelawney. – Az igazságtól nincs semmi félnivalód. Mondd csak el, mit láttál!

Harry látta, hogy a teremben minden arc feléjük fordul. Remek – morogta magában.

 – Én nem láttam… – rázta a fejét Ron, de Trelawney közbevágott:

 – Tudom, hogy nehéz, de attól, hogy nem fogadod el, a jövő nem változtatja meg az útját – mondta, majd odahúzott egy puffot Ron és Harry közé, és az előtte vonagló lángnyelvre meredt.

Ron kérdőn pillantott Harryre, mire az csak lemondóan legyintett.

 – Ó, már látom is – szólalt meg rejtelmes hangon Trelawney. – Nos, igen, nem csodálkozom, hogy megijedtél attól, amit láttál.

Többen felálltak, körülállták Harryék asztalát, és kíváncsian méregették a vörösen izzó lángot. Mások, például Dean és Seamus, a helyükön maradtak, és a röhögéstől fuldokolva figyelték a dülledt szemű tanárnőt.

 – Egy házat látok az erdő mélyén. Ó, szegény gyermekem – sóhajtott fel színpadiasan Trelawney. – A házat lángok borítják…

Ezt már Ron se bírta tovább, és röhögő görcsét elfojtva, újfent az asztalra bukott – Trelawney ezt bizonyára a gyász jeleként érzékelte, és együtt érzően megveregette a fiú vállát.

 – Sehol egy kiút. Borzalmas halál – búgta túlvilági hangon a jósnő. – Borzalmas.

Lavender és Parvati őszinte sajnálattal a szemükben pillantottak Harryre, akinek azonban jelenleg az volt a legnagyobb gondja, nehogy Trelawney képébe nevessen. Lángokban látott égő ház… azért ennél eredetibbet is kitalálhatott volna.

Csütörtök este aztán újfent elérkezett az ideje, hogy Solomon felolvassa hírhedtté vált listáját. A diákok már közel sem hőbörögtek annyit, mint év elején, de azért akadtak jó néhányan – élükön a Weasley ikrekkel – akik, minden lehetséges módon tüntettek a lista ellen. Megbűvölt röplapokat osztogattak a folyosókon, amelyek ha tanári kézbe kerültek papírrepülővé hajtogatták magukat, és kiszálltak a legközelebbi ablakon, esténként kupaktanácsokat tartottak a Griffendél klubhelyiségében arról, hogyan szabotálják Solomon listakészítését. Még külön „felügyelő-figyelőket” is kineveztek, akiknek jelentést kellett tenniük Solomon minden lépéséről – ez azonban igencsak nehéz feladatnak bizonyult, a férfi ugyanis még mindig ritka látványnak számított a folyosókon.

Harry az előző hónapokhoz képest, immár nyugodtabban állt a listához (amihez nagyban hozzájárult a Solomonnal való személyes találkozása is), így már nem rándult görcsbe a gyomra, mikor vacsora után a felügyelő szólásra emelkedett. A nagyteremre azon nyomban mély csend telepedett, csupán a kint dörgő ég hangja visszhangzott a falak között.

 – Mivel a következő hónapban van karácsony – kezdte a megszokott stílusban Solomon –, ezért úgy döntöttem, decemberben eltekintek a büntetéstől, és senki nem kerül eltiltásra. További szép estét! – fejezte be mosolytalan arccal.

A hír hallatán, a nagyteremben üdvrivalgás futott végig a padok között. Többen felállva tapsoltak, néhány elsős pedig még ugrált is örömében. Harry csodálkozva figyelte Solomont. A felügyelő rideg arckifejezéssel vetett rájuk egy pillantást, majd távozott a tanári asztal mögött lévő ajtón. Ha pár hete nem találkozott volna vele személyesen, most biztosan azt hinné, hogy a férfiból kihalt mindenféle érzelem. Hogy lehet még egy ilyen jó hírt is így közölni? Mintha csak egy mosópor reklámot olvasott volna fel… Úgy tűnt, Hermionénak is hasonló gondolatok járnak a fejében. A lány ugyan megengedett magának egy apró mosolyt, de ő is elgondolkodva bámulta az ajtót, amin Solomon pár másodperce távozott. Ron és az ikrek ezzel szemben egy cseppet sem zavartatták magukat, és jóízűen kacagva koccintottak tökleves poharaikkal.

 – Talán csak próbálja, tudjátok… elfogadtatni magát – találgatott Hermione, mikor már mindhárman a kandalló körül ücsörögtek kedvenc foteljeikben.

 – Láttad az arcát, mikor beszélt? – hitetlenkedett Ron. – Az az ember nem arra vágyik, hogy elfogadjuk. Szerintem csak Dumbledore ráparancsolt, hogy decemberre függessze fel a kis listáját.

 – Lehet, hogy igazad van – merengett Harry, és elfordította tekintetét a kandallóban lobogó tűzről. Elege volt már a lángok bámulásából.

 – Ugyan már, Harry! Ezt te sem gondolhatod komolyan! – csóválta a fejét Hermione. – Gondoljatok bele, milyen rossz lehet neki! A munkájából adódóan majd minden diák utálja, nem lehet könnyű így itt élnie.

 – Ugyanezt Pitonról is elmondhatjuk, de nem úgy tűnik, mintha őt ez fikarcnyit is zavarná. És tájékoztatásul közlöm, nekem semmi bajom nem volt Solomonnal, amíg el nem kezdett listát gyártani – morogta Ron. – Egyébként is, mit kell ezen vitatkozni? A lényeg, hogy decemberben mindannyian lemehetünk Roxmortsba!

Hamarosan!

Sziasztok!

Nos, úgy hiszem, hosszas próbálkozások után, végre elégedett vagyok az oldal kinézetével. Juhéé... :)
Az új fejezet már a bétámnál van, így hamarosan azt is olvashatjátok. A Vihar előtti csend címet kapta... lehet találgatni miért :P Addig is szép napot! Élvezzétek ki még a nyár utolsó napjait!

Raven

Készülőben...

Sziasztok!

Nos, mint látjátok, lassan de biztosan haladok a design átalakítással... Ugyanez vonatkozik a következő fejezetre is. Készülőben van, és ha minden igaz jövőhéten már olvashatjátok is. Bocsesz a késedelmekért, de ebben a melegben nehezebben megy az írás. A múzsám bizonyára nyaral...:)
Húh, azt pedig még nem is említettem, hogy a történet harmadik helyezést ért el egy blogversenyen! Hurrá!

Szép napot!

Raven

Design + Zoé

Sziasztok!

Nem tudom, ki járt erre többször is a napokban, de az láthatta, hogy a háttér és a fejléc elég sokszor cserélődött. Nos bevallom, nem vagyok egy nagy design-guru, és a fejléc készítés sem az erősségem (a jelenlegi darab sem marad sokáig), így kérlek nézzétek el nekem ha a háttér és a fejléc nem igazán klappol. És utólagos elnézését kérem annak, akit ez zavart az olvasásban! ;)
Na de, hogy ne maradjunk friss nélkül, bemutatom a kedves Zoé Bloodworth Nequamot! A hölgy még egy ideig nem fog szerepelni, de ha már megemlítettem... :)

Szép délutánt!

Raven

Zoé Bloodworth Nequam

Bastian és Fabian

Sziasztok!

A mai napon frissítettem a Saját karakterek modult, amit ha felkerestek, érdekes infókat tudhattok meg a mi jó kedélyű auror párosunkról. :)
Kellemes olvasást!

Raven

Háttérinfó #2

Sziasztok!

Ma ismét háttérinfót hoztam, ezúttal a könnyező kaméleonokról tudhattok meg egy kicsit többet. Vagyis megismerhetitek Zhoko ük-ük-ük-ük-üknagyapjának történetét! :)
Jó olvasást!

Raven