HP XIX.fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj

XIX. fejezet: Roxmorst áldozatai

Roxmorts télen nyújtotta a legvarázslatosabb látványt. Olyan volt, mintha valaki egy karácsonyi képeslapról bűvölte volna ki a csak varázslók és boszorkányok lakta falut.

A hó apró pelyhekben szállingózott, és a falu körül magasodó jégsapkás hegyekhez hasonlóan, a házak tetejét is vakítóan fehér réteggel borította be. Csupán egy hét volt még karácsonyig, így egyes boltokból andalító muzsikák szóltak, másutt tündöklő ünnepi fények díszítették a kirakatokat. A hólepte macskaköves utcák tömve voltak roxfortos diákokkal, akik utolsó ajándékvásárló körútjukat töltötték éppen. Sokan méretes táskákkal vagy zsákokkal járták az üzleteket, hogy még vegyenek ezt-azt távoli bácsikájuknak, vagy unokatestvéreiknek. Harry, Ron és Hermione is e sokaság tagjaként sétálgatott a házak között, el-elcsodálkozva egy-egy feltűnőbb bolti dekoráción. A Mézesfalás ajtaja felett például egy színes dobozka lógott, ami minden vásárlónak fahéjas cukorkákat szórt a markába – Ron természetesen kétszer is beállt az ajtó alá, és a harmadik alkalomra is csupán azért nem került sor, mert Hermione elrángatta a bolt elől.

Harry napok óta először sapka és sál nélkül sétált a szabadban. A december zord időjárással tört rájuk, de úgy tűnt, mostanra kitombolta magát, és nem hagyott hátra mást, csak szállingózó hópihéket.

 – Azt hiszem, mindenkinek vettem ajándékot – szólalt meg Hermione, miután tüzetesen áttanulmányozta táskája tartalmát, és méteres listáját.

 – Remek! Akkor végre elnézhetünk arra a helyre, amit Fred és George említett – kapott az alkalmon Ron.

 – Milyen helyre? – kérdezte gyanakodva Hermione.

 – A Dervish és Durran utcáján kell jobbra fordulni. – Ron megpróbált kitérni a válasz elől, de Hermionét nem lehetett ilyen könnyen rászedni.

 – Ronald! – szólt olyan hangsúllyal, ami még Mrs. Weasley-nek is becsületére vált volna. – Milyen hely is az pontosan?

 – Csak egy bolt – vont vállat Ron, majd a lány szigorú tekintetét látva, halkan hozzátette – A Paradicsommadár az.

 – Akkor oda nem megyünk – jelentette ki Hermione ellentmondást nem tűrő hangon, és a vállára kapta táskáját.

 – Miért? Mi az a Paradicsommadár? – érdeklődött Harry, ugyanis még sosem hallott az említett üzletről.

 – Egy csúcs hely! Mindenféle ritka, bűvös tárgyat lehet kapni – vigyorgott Ron. – Fred mesélte, hogy van egy kocsma része is, ahol olyan vajsört árulnak, amitől szó szerint fejre áll az ember.
 – Egyáltalán nem csúcs! – pirított rá Hermione. – És a roxfortos diákoknak egyáltalán nem ajánlott, sőt kiskorúak számára szerintem tiltott is! Nem is értem, Fred és George hogy jutott be.

 − Ismerik a tulajt – morogta Ron.

 – Szerintem azért megnézhetnénk – vont vállat Harry.

 – Szerintem meg nem! – rázta a fejét Hermione.

 – Kettő az egy ellen – vigyorodott el Ron. – Ha akarsz, itt is megvárhatsz minket.

 Néhány másodpercig úgy tűnt, Hermione táskája egész tartalmát Ron nyakába önti, de végül csak sóhajtott, és annyit mondott:

 – Rendben, menjünk. De hogy tisztázzuk, csak azért tartok veletek, nehogy vegyetek valami marhaságot.

Harry még sosem járt a Dervish és Durranon túl, így most érdeklődve figyelte az egyre változó utcaképet. A falu bája egyre fakult, ahogy kifelé haladtak, és egyre rozogább, kopottabb épületek vették át a főút ünnepi díszbe öltözött házai helyét. Errefelé kevesebb emberrel találkoztak, csupán hébe-hóba jött szembe velük egy-egy varázsló vagy boszorkány, de egy ismerős sem akadt köztük. A házak némelyike lakatlannak tűnt, és akadt köztük olyan is, ami igencsak emlékeztetett a Szellemszállásra.

 – Ott van! – bökött Ron az egyik épület felé, aminek homlokzatán egy színes madár díszelgett. Az állat egy hosszú, valaha talán aranyozott rúdon mászkált fel s alá, és néha-néha hangosan elrikkantotta magát. Piros farktollai legyező módjára omlottak a bejárat fölé, míg hegyes fejét ide-oda kapkodva kíváncsian nézelődött. A fekete faházról már több helyen lekopott a festék, így kilátszódtak a csupasz, szúrágta deszkák. Valaki tett néhány csúf angyal szobrocskát az ablakpárkányokra, talán hogy feldobja kissé az épület komor képét – de nem sok sikerrel. Ron kissé elbizonytalanodva nézett végig a házon.

 – Én szóltam – jelentette ki kissé tudálékosan Hermione.

 – Mondtam én akár egy szóval is, hogy nem tetszik? – kérdezte dacosan Ron.

Harry érezte, hogy újabb vita van készülőben, ezért inkább kielőzve barátait lenyomta a rozsdás kilincset, és az ajtó nyikorogva kitárult. Odabent sötétség uralkodott. Az ablakokat vörös függöny takarta, és a helyiségben egyetlen gyertya sem égett. Beletelt néhány másodpercbe, míg Harry szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz (vagy éppen azok hiányához), azt azonban már rögtön látta, hogy senki nem volt odabent.

 – Na? – lépett mellé Ron.

 – Nincs itt senki – mondta Harry kissé még hunyorogva.

 – Az nem lehet, Fred azt mondta, minden nap nyitva vannak.

 – Pedig itt egy élő lélek sincs.

Harry beljebb lépett pár lépést, hogy tüzetesebb is szemügyre vegye a helyiséget. A bolt két részre volt osztva, bal kéz felől egy asztalokkal és székekkel telezsúfolt terem volt, míg jobb oldalon vitrinek és kiállítószekrények sorakoztak egymás mellett, felettük hosszú könyvespolcokkal. Harry ugyan még sosem járt a Paradicsommadárban azelőtt, de így is érezte, hogy valami nincs rendjén. Több szék és asztal is felborítva feküdt a koszos padlón, számos vitrin kitört, a tárgyak és könyvek nagy része pedig szétdobálva hevert a földön.

 – Itt meg mi történt? – kérdezte csodálkozva Hermione.

 – Talán szabadságon van a takarítójuk – vont vállat Ron, és arrébbrúgott egy törött korsót.

 – Jó napot! – próbálkozott Hermione. – Van itt valaki? Jó napot!

 – Hahó! – Harry tett néhány bizonytalan lépést befelé. Talpa alatt üvegdarabkák ropogtak, és nagyon kellett vigyáznia, nehogy rátaposson egy-egy, valószínűleg a vitrinekből származó, különös tárgyra. A helyiség kocsma részén, a pult mögött megpillantott egy résnyire nyitva hagyott ajtót. Talán a raktárban vannak – futott át az agyán, és elindult az ajtó felé. Ám mikor a pult mögé lépett, és oldalra fordult, a földbe gyökerezett a lába attól, amit megpillantott.

 – Te jó ég – lehelte.

 – Mi az, mit találtál? – kérdezte homlokráncolva a tőle nem messze álló Hermione, és Harry mellé lépett. A következő másodpercben azonban, már megbánta tettét – ijedten felsikoltott, és elfordult attól a látványtól, amiről Harry képtelen volt levenni a szemét.

 – Hogy az a… – motyogta mögöttük Ron falfehér arccal.

Harry meredten bámulta az előttük fekvő öt testet. Szinte egymáson feküdtek, természetellenes, kicsavart helyzetben, mintha valaki csak egymásra dobálta volna őket. Nagy, sötétvörös tócsa gyűlt alattuk, mely lassan kúszott szét a padló szerteágazó erezetében. A legfelül fekvő férfi szemei nyitva voltak, hideg tekintete rettenetet tükrözött. Élete utolsó másodpercének megdermedt lenyomata bámult most a semmibe. Ruhája mindössze egy egyszerű nadrágból, ingből és egy kötényből állt – talán ő lehetett a tulaj. Harry tekintete lassan továbbvándorolt a többi élettelen arcra – és ekkor megfagyott a vér az ereiben. De hisz ő ismerte ezeket az arcokat! Nyár végén találkozott velük a Norwood házban! Shadrach Wray kicsavart karral, vérfoltos köpenyben feküdt a padlón. A keze még mindig varázspálcáját markolta… Közvetlenül mellette két női holttest hevert. Rajtuk nem látszott sérülés nyoma, békés arccal feküdtek egymás mellett, mint akik épp csak nyugovóra tértek. A de la Fontain ikrek! – Harry ledermedt testtel és tudattal bámulta a fekete ikerpárt. A feltételezett tulaj alatt még egy test hevert, egy fiatal asszonyé… talán éltében ő is itt dolgozott?  Az egykor bizonyára szép orcáját most mély vágás hasította ketté, melyből a lassan szivárgó vér vörösre festette a nő szőke hajtincseit.

 – Ti meg mit kerestek itt? – Harryt egy ismerős, dörgő hang rángatta vissza a tudatára ereszkedett sűrű ködből. Hagrid állt a nyitva hagyott bejárati ajtóban. – Nem nektek való hely ez!

Harry nem tudott megszólalni. Úgy érezte, mintha láthatatlan kötelek fonódnának torkára, melyek megakadályozzák, hogy akár egy szó is elhagyja ajkait. Barátai is hasonlóan érezhettek, ugyanis egyikük sem válaszolt. Ron még mindig falfehér arccal bámult maga elé, míg Hermione csendesen sírdogált a hátuk mögött. A vadőr értetlenül meredt rájuk.

 – Veletek meg mi… – Kérdését azonban már nem fejezte be, ekkor ugyanis felfigyelt a helyiség állapotára. – Itt meg mi a foltos szalamandra történt?

 – Ők itt… – kezdte volna Harry, de elcsuklott a hangja. Kissé remegő kézzel a pult mögé mutatott. Hagrid arcán értetlenség és aggodalom tükröződött, miközben óriás léptékkel átszelte a helyiséget.

 – Merlin szakállára! – suttogta elhűlten, mikor ő is megpillantotta a pult mögött fekvő öt testet. Kábulata azonban néhány másodpercig tartott csupán, és gyorsan Harryék felé fordult.

 – Kifelé! – szólt rájuk nem várt nagy hanggal. – Mindhárman ki innen!

A három gyerek először nem is reagált a felszólításra, értetlenül bámultak fel a vadőr bozontos arcába.

 – Indulás! – Harry érezte az óriás lapátkezeit a hátán, ahogy a vadőr, a hangjához képest szelíden kifelé terelgeti őket. Az utcán Hagrid leültette őket a szembe lévő ház lépcsőjére, majd Harry nem kis meglepetésére, rákiabált a rúdon járkáló színes madárra.

 – Eridj, szólj Dumbledore professzornak! – mondta, mire a tollas jószág egy halk pukkanás kíséretében eltűnt.

Hagrid ezek után testőr módjára eléjük állt, és kezében rózsaszín esernyőjével, nyugtalanul kémlelte a néptelen utcát. Harry hiába bámulta a macskaköveket borító fehér havat, fejéből nem tudta kiverni a véráztatta ruhák, és az öt halott arc látványát. Ahogy ott feküdtek, élettelen, hideg tagokkal… Szeme előtt felrémlett, az a most már oly távolinak tűnő nyári délután, mikor találkozott Shadrach Wray-el és a de la Fontain ikrekkel. Vajon mi történhetett? Gondolkodni próbált, rájönni, vagy csupán találgatni, de úgy érezte, minden gondolata egy falba ütközik, egyetlen képbe, melyről az öt holttest bámul vissza rá.
Ködös tekintettel barátaira pillantott, de választ tőlük sem kapott. Hermione még mindig zokogva, Ron vállába fúrta az arcát, míg a fiú merev tekintettel nézett maga elé. Harry nem tudta megállapítani mióta ülhettek ott, mikor hangok törték meg az utca gyászos csendjét, majd Dumbledore, McGalagony és még pár, Harry számára ismeretlen varázsló és boszorkány lépett ki a mellettük lévő keskeny sikátorból. McGalagony rögtön hozzájuk sietett, és pálcája egyetlen intésével, vastag pokrócokkal terítette be a három gyereket. Harry próbálta megköszönni, de csak erőtlen suttogásra futotta tőle. A szokatlanul riadt tanárnő mellett azonban két ismerős is feltűnt az idegenek között. Bastian és Fabian aggodalmas arccal pillantottak Harryékre – most nyoma sem volt tekintetükben vidámságnak. Dumbledore-t követve, McGalagony kivételével mindannyian bementek a Paradicsommadár ajtaján. Alig egy percig időztek csak odabent, és mikor kiléptek a hófedte utcára, Dumbledore komoran így szólt:

 − Maarten, Adaliz, maguk kérem, értesítsék Corneliust a történtekről! – mondta egy kopaszodó varázslónak, és a mellette álló, fakó arcú boszorkánynak, majd McGalagonyhoz fordult:

 − Minerva kérem, maga, Bastian és Fabian kísérjék vissza a gyerekeket az iskolába, és vigye őket egyenesen a dolgozószobámba! Az urakat megkérem, ha végeztek, értesítsék a többieket! – tette hozzá, mire a két auror bólintott.

 − Mi itt maradunk, és megvárjuk a miniszter urat.

 − Professzor úr, nem mehetnék én is a gyerekekkel… − kezdte Hagrid, de Dumbledore finoman megrázta a fejét.

 − Nem, Hagrid, rád most itt van szükségem.

McGalagony szelíden talpra állította Hermionét, majd a kis csapat lassan elindult a főút felé. Bastian haladt legelöl, majd őt követték Harryék, és az őket kicsit gyorsabb tempóra ösztökélő McGalagony professzor. A sort Fabian zárta, és Harry jól látta, hogy mindkét auror kabátujjában ott lapul pálcája, cselekvésre készen.

Roxmorts karácsonyi díszbe öltöztetett főutcáján érintetlenül zajlott tovább az élet. Az emberek hangosan beszélgettek és nevetgéltek, mit sem sejtve abból a borzalomból, ami csupán pár utcányira történt tőlük. Mintha egy másik világban járnának… Harry tudta, hogy nem kerülhetik el, hogy ismerőssel találkozzanak, ezért inkább fel sem nézett. Mereven bámulta az előtte haladó Bastian sarkát, és igyekezett nem összeütközni senkivel. Hallotta, ahogy páran rájuk köszönnek, de sem ő, sem barátai nem viszonozták az üdvözléseket. Megkönnyebbülten sóhajtott fel mikor végre elérték a Roxfort kapuját. Itt Bastian és Fabian megvárta, míg átlépik a birtok határát, majd egy kurta biccentést követően mindketten dehoppanáltak.
A kastély folyosóin csupán néhány első és másodéves lézengett, így nem kellett tartaniuk kíváncsiskodó tekintetektől. Frics ugyan fontoskodva eléjük sietett, de McGalagony egyetlen szemvillantásával elhallgattatta a gondnokot.

 − Citromos kakukk – szólalt meg éles hangon a tanárnő, mikor a Dumbledore irodáját őrző kőszörny elé értek, mire az engedelmesen félreugrott.

McGalagony bevezette őket a Harry számára már oly ismerős kör alakú helyiségbe. Fawkes érdeklődve figyelte a belépő kis csapatot, ám nem ő volt az egyetlen. Azharus Harryre szegezte jég kék szemeit, miközben lassan feltápászkodott Dumbledore íróasztala elől. A három gyerek ijedten megtorpant a nagymacskát látva (a múltkori eset óta nem is találkoztak vele), de McGalagony nem törődött ezzel, és beljebb terelgette őket.

− Ne aggódjanak, nem bántja magukat – mondta, majd leültette őket az oldalt sorakozó székekre. – Itt várják meg, míg Dumbledore professzor megérkezik – szólt szigorúan, majd tőle szokatlanul szelíd hangon hozzátette. – Addig én hozok némi ételt és innivalót.

A három barát a tanárnő távozása után nézett először egymásra a történtek óta. Hermione szeme vörös volt a sírástól, és görcsösen kapaszkodott az őt borító skótkockás pokrócba.

 − Jól vagytok? – kérdezte tétován Harry, bár ő maga is érezte, hogy jelen esetben, kérdése igencsak ostobán hangozhat.

 − Voltam már jobban is – motyogta Ron még mindig kissé sápadt arccal.

 − Én is – bólintott Hermione, és szorosabbra húzta maga körül a takarót. – Olyan hideg van.

Ekkor olyasmi történt, amire egyikük sem számított. Azharus eléjük lépett, és óvatosan letelepedett a lábukhoz. Ron először rémülten hátralökte székét, de barátait látva, végül ő is közelebb engedte a nagymacskát. Harry ugyan nem fázott annyira, de mikor az állat ezüst foltos bundája hozzáért, érezte, ahogy hirtelenjött melegség önti el minden tagját. Szinte már forrónak tűnt a hátára terített pokróc. A meleg mellett azonban mást is érzett: nyugalmat. A szíve, mely eddig szinte a torkában dobogott, most lelassult, és Harry talán egy órája először egyenletesen vette a levegőt. Kellemes megnyugvás ereszkedett elméjére, elűzve a Paradicsommadárban látottak rémképét.

 − Köszönjük – suttogta Hermione erőtlen mosollyal az arcán.

A volt igazgatók és igazgatónők portréi, amelyek Dumbledore dolgozószobájának falát díszítették, kíváncsian vizslatták őket, de egyikük sem szólt semmit.

 − Szerintetek mi történt? – kérdezte halkan Ron.

 − Én ismertem őket – jelentette ki Harry, mire barátai kíváncsian felkapták a fejüket.

 − Ismerted őket? – Ron arcán értetlenség tükröződött.

 − Nem mindegyiküket, de meséltem is róluk még a nyáron – mondta komoran Harry. – Ők is ott voltak a Norwood házban. Shadrach Wray és a de la Fontain ikrek.

 − Emlékszem – bólintott bánatosan Hermione.

 − De vajon mit csinálhattak itt? – tűnődött Ron.

 − Te jó ég! – Hermione arcára őszinte rémület ült ki. – Én tudom mit csináltak itt!

 − Tessék? – Harry értetlenül pillantott a lányra, de a következő másodpercben már ő is tudta, mire gondol barátja. – Ők voltak az őrök – suttogta elhűlten.