2013. október 29., kedd

HP XX. fejezet

Harry Potter és az elfeledett bűbáj

XX. fejezet: Utóhatás


Albus Dumbledore égkék szemeiben őszinte aggodalom tükröződött, ahogy félhold alakú szemüvege mögül, az előtte ülő, szendvicset majszoló gyerekek arcát fürkészte. McGalagony professzor egy egész tálca ételt és három korsó, forró vajsört küldetett fel nekik, azzal a szigorú utasítással, hogy mindet el kell fogyasztaniuk. Bármennyire is gusztusosan festettek, Harry egyáltalán nem kívánta a szendvicseket, és mivel Hermione sem mutatott nagy étvágyat, a munka oroszlán része Ronra maradt. A fiú a tőle már megszokott mohósággal tömte magába az ételt, és így a tálca pár perc alatt meg is szabadult teljes tartalmától. Azharus eközben az igazgató karosszéke mellé telepedett, és onnan figyelte tovább a gyerekeket. Harry kíváncsian leste Dumbledore-t, várva, hogy mikor szólal meg, és kérdezi ki őket a történtekről, de a professzor addig egy szót sem szólt, míg mind a hárman ki nem itták vajsörös korsójukat az utolsó cseppig. 

 − Rendben. – Dumbledore lassan bólintott. – Úgy hiszem, most jól tudjátok, mi következik. Sajnos azonban túl kell esnünk rajta, bármennyire fájdalmas és felkavaró is lesz. – Az igazgató várakozva tekintett három diákjára. − Kérlek, meséljétek el, mi történt!

Harry barátaira pillantott. Ron és Hermione bizonytalanul biccentett, hogy mondja ő, így Harry bele is vágott a rémképek tűzdelte történetbe. Elmesélte, hogy vitatkoztak, hogy elmenjenek-e a Paradicsommadárba – bár Fredet és George-ot szándékosan kihagyta, nem akarta bajba keverni őket is −, hogyan festett a helyiség, mikor beléptek, és végül pedig kissé remegő hangon elmondta, hogyan találtak rá a holttestekre, és toppant be nem sokkal utána Hagrid. Dumbledore nem vágott közbe, nem zavarta meg Harryt, míg az be nem fejezte mondandóját.

 − Köszönöm, Harry – szólalt meg komoran az igazgató. – Most arra kérlek benneteket, hogy az iskola falai közt erről senkinek se beszéljetek. A diákság többsége estére úgyis tudni fog a történtekről, de nem szeretném, ha tudomást szereznének a részletekről is. Beszéltem a miniszter úrral, ő sem fog zaklatni titeket, megelégszik azzal, amit majd én elmondok neki.

Harry eltűnődött, vajon Caramel valóban megelégszik-e azzal, amit Dumbledore-tól hallani fog, vagy csak nem mert vitába szállni az igazgatóval.

 − Roxmortsot a távozásotok után lezárták – folytatta Dumbledore −, és az iskola tanulóin és tanárain kívül senki nem hagyhatja el, amíg ki nem kérdezték a minisztérium emberei. Gondolom, sejtitek, milyen komoly az ügy. Voldemort bukása óta nem történt ilyen borzalmas gyilkosság.

 − Professzor úr, ezt… ezt azok a halálfalók tették? – kérdezte halkan Hermione.

 − Teljes bizonyossággal semmit sem állíthatunk − Dumbledore egy pillanatra elhallgatott −, de igen, valószínűleg ők a felelősek ezért a páratlanul szörnyű tettért.

 − Ez azt jelenti, hogy tudják, hogy tudunk róluk? Hogy visszatértek? – Harry úgy érezte, felesleges feltennie a kérdést, hisz legbelül tudta az igazságot, de ő Dumbledore szájából akarta hallani a választ.

− Igen, Harry, attól tartok – bólintott az igazgató. – Épp ma tartottunk gyűlést erről a Norwood házban, mikor Hagrid elküldte a Vészmadarat. Nagy szerencse, hogy volt nálunk elég ugrószikra, így gyorsan Roxmortsba tudtunk érni hoppanálás nélkül.

 − Vészmadarat? – Harry értetlenül pillantott a professzora.

 − Pontosan. A Paradicsommadár volt a roxmortsi találkozóhely, ahol az őrök váltották egymást, és beszámoltak a történtekről, ezért aztán némi ugrószikra segítségével megbűvöltem a madarat, hogyha bármi történne, üzenhessenek vele segítségért. Sajnos ez esetben ez nem történt meg…
Egy rövid időre gyászos csend ereszkedett a kis társaságra, amit végül Hermione tört meg.

 − Mi lesz most, professzor úr?

 − Az csak az idő árulhatja el – sóhajtott Dumbledore. – Most azonban arra kérlek benneteket, hogy menjetek vissza a szobáitokba, és pakoljatok össze. Azt szeretném, ha az ünnepeket egy biztonságos és nyugodt helyen töltenétek, ezért mindhárman a Norwood házba mentek holnap, még a vonat indulása előtt. A részleteket később megtudjátok, de most kérlek, induljatok csomagolni!

Dumbledore jól mondta: estére már az egész iskola a roxmortsi eseményektől volt hangos.  Persze azt senki sem tudta, mi is történt pontosan, így aztán számtalan elmélet és teória kapott szárnyra a diákok között, de Harry egyet sem hallott, ami akár kicsit is megközelítette volna a valóságot. Volt, aki szerint a Paradicsommadár szomszédságában álló ház vén lakója robbantotta rá a fogadót a bent lévőkre, de Harryék olyan tanulóval is találkoztak, aki váltig állította, hogy a Szellemszállás nyugtalan kísértetei gyilkolták meg a kocsmában tartózkodókat – bár ezt Félig Fej Nélküli Nick elképzelhetetlennek és igencsak felháborítónak tartotta.  De olyan is akadt, egy hollóhátas lány, aki fennhangon hirdette, hogy Sirius Blacket látta arrafelé sétálni a délután. Egyetlen dolog azonban minden történetben közös volt: az öt holttest a Paradicsommadárban.  Arról szerencsére senki nem szerzett tudomást, hogy Harry, Ron és Hermione voltak azok, akik megtalálták a testeket, de a rengeteg találgatást hallva Harrynek elszállt minden étvágya. Kedvetlenül piszkálgatta a tányérján heverő krumpli darabot.

 − Legalább egy kicsit ehetnél – noszogatta Hermione.

 − Nem vagyok éhes – sóhajtott Harry. Azt kívánta, bár ágyban lehetne már, hogy végre lehunyhassa szemét, és ha csupán egy rövidke időre is, de elfelejthesse a ma látott borzalmakat.


Másnap reggel a nagyterem ajtajánál
McGalagony várt rájuk.


 − Ezeket vegyék fel! – szólt szigorúan egy pálcasuhintás kíséretében, mire Harryék kezében megjelent egy-egy kabát és griffendéles sál.

Néhány diák érdeklődve figyelte őket, de átváltozástan tanárnőjük egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy eszükbe jutassa, a bámészkodásánál fontosabb dolguk is van.

 − Remek, és most kövessenek! – McGalagony határozott léptekkel vágott át az előcsarnokon, nyomában három értetlenül pislogó diákjával.

 − Tanárnő kérem, hová megyünk? – kérdezte Harry futólépésben követve házvezetőjüket.

 − Úgy tudtam, az igazgató úr mindenről tájékoztatta önöket. Még a vonat indulása előtt elhagyják a birtokot.

 − Igen, tájékoztatott…

 − Csak azt nem mondta, hogy reggelire se lesz időnk – morogta korgó hassal Ron.

 − Ott bizonyára kapnak majd reggelit – szólt élesen McGalagony, mire Ron inkább lemaradt két lépéssel.

 − De a csomagjaink fent… − kezdte Hermione, de a tanárnőjüknek már erre is kész válasszal szolgált:

 − A csomagjaik már megérkeztek a kívánt helyre, Ms. Granger.

Harry számára nagyon úgy tűnt, McGalagony szándékosan nem nevezi nevén végső úti céljukat.

 − És Csámpás…

 − A macskája is biztonságban megérkezett, ahogy Mr. Potter és Mr. Weasley baglya is – mondta kissé már türelmetlenül McGalagony, miközben átsétáltak, vagy inkább átvágtattak, a hófedte birtokon.

 − A minap értesítettük a szüleit is a történtekről, Mr. Weasley. Azt üzenik, az ünnepek előtt már biztosan nem tudnak visszatérni, de még a szünet vége előtt mindenképp szeretnék meglátogatni magukat – folytatta McGalagony, miközben egyre inkább távolodtak a kastélytól.

 − A testvéreim tudják… − Ám mielőtt még Ron befejezhette volna kérdését, már érkezett is a válasz.

 − A testvéreit az igazgató úr ma tájékoztatja arról, amit feltétlen szükséges tudniuk, de ugye nem kell kérnem, hogy a Roxmortsban történtekről ne írjanak meg nekik semmit. Mi ugyan biztosítottuk a szüleiket arról, hogy a testvéreit is nagyon szívesen látják ott, ahová most maguk mennek, de az édesanyja kifejezetten kérte, hogy, ahogy ő fogalmazott: a katasztrófák elkerülése végett, jobb, ha ők inkább a kastélyban maradnak a szünet idejére.

Harry meg mert volna esküdni, hogy egy villanásnyi mosolyt vélt felfedezni McGalagony arcán – elvégre neki sem kellett bemutatni az ikreket.

Harry már szinte lihegett mire házvezetőjük végül elérkezettnek vélte az időt, hogy végre megálljon – pontosan a szárnyas vadkanokkal díszített kapu előtt.

 – Dumbledore professzor volt oly szíves, és készített maguknak egy zsupszkulcsot – mondta, miközben köpenye zsebéből előhúzott egy kissé viharvert pennát. – Lépjenek ki a kapun, és ha szólok, mindhárman érintsék meg ezt! – Azzal a kissé ijedt tekintetű Hermione kezébe nyomta a pennát, és egy kurta biccentéssel jelezte Harryéknek, hogy induljanak.

A három barát átlépett a súlyos vaskapuk közti, számukra nyitott résen, majd mikor úgy vélték, eléggé eltávolodtak a birtoktól, visszapillantottak McGalagonyra.

 – Remek. Most mindhárman fogják meg a pennát! Jó utat!
Harry gyomra csinált egy hátra szaltót, ahogy az íróalkalmatosságból utazóalkalmatossággá bűvölt tárgyra pillantott, ezelőtt ugyanis sosem használt még zsupszkulcsot.
Ronra nézett némi támogatásért – lévén neki több tapasztalat volt az ilyesmivel –, de barátja csak megvonta a vállát, és megérintette a Hermione tenyerében fekvő pennát. Így aztán Harry sem tehetett mást, vett egy nagy levegőt, és ő is hozzáért a zsupszkulccsá előléptetett íróeszközhöz. Abban a pillanatban érezte, ahogy eltűnik a lába alól a talaj. Mintha kampót akasztottak volna a köldökébe, ami hihetetlen erővel elrántotta őt a Roxfort szárnyas vadkanos kapuja és McGalagony elől. Süvítő szelet érzett az arcán, ahogy Ronnal és Hermionéval szálltak vagy épp zuhantak egy foltos és felismerhetetlen térben. Aztán, amilyen gyorsan kezdődött, olyan gyorsan vége is lett. Egyszer csak szilárdat érzett a lába alatt, megállni azonban nem tudott, így aztán Ronnal összeborulva fogtak talajt. Kissé kavargó fejjel feltápászkodott barátja mellől, és a hátuk mögött megpillantotta a már jól ismert Norwood házat.

– Szervusztok! – Hallatszódott egy ismerős hang: Archibald széles mosollyal köszöntötte őket a verandáról. – Örülök, hogy biztonságban megérkeztetek!

A három gyerek udvariasan viszonozta az üdvözlést, Hermionénak még egy erőtlen mosolyt is sikerült kicsikarnia ajkaiból.

 – No, irány befelé, gondolom, éhesek vagytok! – Ősz házigazdájuk itt sokatmondóan Ronra pillantott, majd beterelgette őket az előszobába. A házba belépve kellemes meleg fogadta a három barátot, így kabátjaiktól megválva indultak tovább az ismerős, sötét folyosón.

 – A csomagokat már felvittem a szobáitokba, így a reggeli után le is cserélhetitek az iskolai köpenyt, ha szeretnétek. Remélem, nem gond, de Hedviget és Pulipintyet kiengedtem vadászni. Kissé megviselte őket ez a hirtelen jött utazás.

Harry csak fél füllel hallgatta Archibaldot, tekintete egyre csak az ódon falakat járta, elmerengve, milyen is lehetett ez a ház fénykorában, még az itt élő családot sújtó tragédiák sora előtt. Hajdanán bizonyára élettel telibb és családiasabb hely volt, talán még a folyosón lobogó fáklyák is vidámabban sercegtek, mint most. A nappali előtt elhaladva megpillantotta a ház egyetlen festményét. Aurora Norwood ezüst szemei még mindig barátságosan néztek vissza rá, de Harry már nem tudott ugyanúgy tekinteni a lányra. Mi történhetett vele? – tűnődött, ahogy beléptek a tükrökkel borított falú étkező ajtaján. Merengéséből Ron rángatta vissza a valóságba, mikor is jó erősen oldalba bökte barátját. Az étkezőben ugyanis nem voltak egyedül.

 – Gyereket, engedjétek meg, hogy bemutassam Dan Devereux-t. – Archibald az asztal végén ülő férfi felé biccentett. – Egy ideig ő is itt fog lakni velünk.

Az említett felállt, és mindhárom gyerekkel kezet fogott.

 – Örülök, hogy megismerhetlek benneteket! – A hangja ugyan kedvesen csengett, de zavaróan világos szemeiből olyan hidegség sugárzott, amivel Harry eddig még sosem találkozott. Valaha talán jóképű arcának baloldalát széles sebhely hasította ketté a homlokától a szemén át, egészen az orcája közepéig. Harry pedig egy rövid kézfogásból is érezte, érdes, sebekkel borított kezét. Ezek szerint sok csatát megélt már – állapította meg magában. De vajon kinek az oldalán? Ahol a férfi feltűrte ingujját, fekete rajzok szélei vonták magukra a fiú figyelmét. Dumbledore bizonyára megbízik benne, gondolta, különben nem engedte volna, hogy itt maradjon velük. Ám ettől Harry egyáltalán nem találta rokonszenvesebbnek a férfit, és úgy tűnt, barátai is hasonlóan érezhettek, mert kétkedve figyelték Devereux minden mozdulatát.

 – Foglaljatok helyet! – Archibald a terített asztal felé terelte őket, és mindhármuknak töltött egy-egy pohár töklevet. – Jó étvágyat!

Azonban mielőtt még Harryék akár egy falattal is végezhettek volna a rántottából, újabb meglepetésvendég lépett be az étkező ajtaján. Azharus halkan mordult egyet, ahogy beballagott, majd lefeküdt velük szemben, a varázstárgyakkal teli vitrinek előtt.

 – Ó, ezt el is felejtettem! – csóválta a fejét szórakozottan Archibald. – Dumbledore professzor megkért, hogy egy időre Azharust is szállásoljuk el a házban. Remélem nem jelent problémát számotokra, úgy hallottam már egészen összebarátkoztatok vele.

 – Mondhatjuk – bólintott Harry, és a nagymacskára pillantott. Az azonban most először nem nézett vissza rá. Azharus jeges tekintete most Dan Devereux-n időzött, követve annak minden apró rezdülését. Mikor a férfi felállt, hogy töltsön magának még egy pohárka lángnyelv whiskey-t, Azharus felborzolta ezüstös bundáját, és láthatóan az egész teste megfeszült. Ez Ron és Hermione figyelmét sem kerülte el, és a három barát értetlenséggel vegyes gyanakvással pillantott egymásra. Talán Azharus nem bízik a férfiban ­­– futott át Harry agyán, ahogy Devereux sebhelyes arcát figyelte. Most gondolt csak bele, hogy akár szerencsésnek is nevezhetné magát, hisz neki csak egy apró sebhelyet kell elrejtenie a homlokán, amin pár jól lesimított hajtincs segített is, de egy ilyen vágást eltűntetni már szinte lehetetlennek tűnt.

 – Mr. Devereux… maga is auror? – kérdezte félénken Hermione. Úgy tűnt, a férfit igencsak meglepte a kérdés, vagy épp a megszólítás. Arcán féloldalas mosoly futott át, ahogy Hermionéra pillantott.

  – Nem, nem vagyok auror – felelte, miközben kortyolt egyet az italából.

  – Akkor mivel foglalkozik? – faggatózott tovább Hermione.

A férfit valószínűleg igencsak szórakoztatta a személyét övező kíváncsiság, mert újfent elmosolyodott. Ezzel azonban egyedül volt: Ron ijedten bökte oldalba Hermionét, némán formázva a „mégis mi a fenét csinálsz?” szavakat.

– Őszintén szóval, semmivel – vont vállat a férfi. – Jelen esetben Dumbledore megkért, hogy töltsek itt pár napot, amíg a többiek meg nem érkeznek.

 – Többiek? – Érkezett a kérdés most Harrytől.

 – Bizony ám! – szólalt meg a konyhából épp akkor kilépő Archibald. – Ugyan karácsony előtt már nem tudnak visszatérni, de utána számítunk Remus, és a keresztapád, Sirius látogatására.

Harrynek ettől rögtön jobb kedve kerekedett. Sirius idejön! Immár jóízűen állt neki enni, és úgy érezte, keresztapja jövőbeni látogatásának híre végre elfeledtetheti vele a minap látott rettenetet. Devereux ezek után egy biccentéssel elköszönt, majd Azharus jeges tekintetétől kísérve, otthagyta Archibaldot és a három gyereket.

Miután a reggelit követően kényelmesebb ruhát öltöttek magukra, mindhárman letelepedtek Harry szobájában.

 – Ez a Devereux elég ijesztő – jegyezte meg Ron az ágy lába előtt üldögélve.

 − Szerintetek megbízhatunk benne? – Harry kíváncsi volt barátai véleményére.

 − Archibald úgy tűnt megbízik benne. De ami még fontosabb, Dumbledore is, különben nem kérte volna meg, hogy maradjon itt – fejtegette Hermione.

 − Az még nem jelenti azt, hogy nekünk is meg kell bíznunk benne. Nekem túl sötét figura. Láttátok a tetkóit? Te meg csak úgy nekiálltál kérdezgetni! – morogta Hermionénak címezve.

 − Oh, igazán sajnálom Ronald, esetleg megijesztett? Engem tudod mi rémített meg? – kelt ki magából nem várt dühvel a lány. – Talán van tipped! Az az öt holttest, amit a Paradicsommadárban találtunk!

 − És azért most miért velem ordítasz? – pattant fel duzzogva Ron. – Nem én öltem meg őket!

 − Valóban nem, de te álltál elő azzal a remek ötlettel, hogy odamenjünk! – Hermione tekintete villámokat szórt.

 − És honnan kellett volna tudnom, hogy mi történt? Egyébként meg Harry is el akart menni! – füstölgött Ron.

 − Ne próbáld meg Harryre kenni! A te ötleted volt!

 − De te is eljöttél! Maradhattál volna a Mézesfalásban, vagy beülhettél volna a Három Seprűbe, de te velünk jöttél! Te döntöttél!

 − Elég legyen! Hagyjátok abba! – szólt rájuk Harry, és két hadonászó barátja közé állva. – Ami történt, megtörtént. Egyikünk sem hibás érte.

 − Hát nem érted, Harry? – Hermione szemében immár nyoma sem volt haragnak, helyette őszinte kétségbeesés tükröződött bennük. – Azok a halálfalók nem véletlenül voltak akkor Roxmortsban! Téged kerestek! És ha egy kicsivel is korábban értünk volna oda, talán már mi sem élnénk!


Hermione szavai, akár a fájdalmas igazság, pofonként sújtottak le Harryre. Ott állt szobája közepén, megütközve, némán, és még csak akkor sem ocsúdott fel, mikor a síró Hermione becsapta maga mögött az ajtót.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése